Stafétabot

Rolla János búcsút vesz a Liszt Ferenc Kamarazenekartól

Szerző: Barabás András
Lapszám: 2016 április

Együtt maradni a diáktársakkal a diploma megszerzése után, és közösen megvalósítani az ifjúkori álmokat - természetes és nem ritka törekvés, annál ritkábban valósul meg. Egy-két főiskolás színészosztálynak sikerült már, a hatvanas években pedig zeneakadémiai hallgatók egy csoportja váltotta valóra közös vágyát: az együttes, amely több mint fél évszázaddal ezelőtt (1963. március 18., hétfő este) a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Kamarazenekaraként lépett a Nagyterem pódiumára, a rá következő 53 évben folyamatosan működött és működik, az egykorira erősen emlékeztető Liszt Ferenc Kamarazenekar néven.

A bátor alapítók között volt - mint főkolompos, első hegedűs majd hangversenymester és művészeti vezető - Rolla János is, aki amúgy sem szívesen maradt ki semmiféle kamaraformációból. („Főiskolás koromban volt vagy nyolc kamarapartim" - említette egyszer.) Az alapítók bátorságán az értendő, hogy szűk hét évvel a Rákosi-rendszer összeomlása után, annál a korszaknál lazább, de még mindig agyonközpontosított kulturális miliőben próbáltak független együttessé válni, illetve legalább bizonyos önállóságot megtartva „függeni". Nem ment könnyen, de miért is ment volna - egy bázisszerv nélkül dolgozó együttes legalábbis fejcsóválást váltott ki, és tíz év telt el, mire 1973-ban Rolla felmondott a Rádiózenekarban, példát mutatva a Kamarazenekar tagjainak, hogy nem csak „másodállásban" lehet azLFKZ-ban játszani. Lépését - a korszellemnek megfelelően - sokan arcátlanságnak, illetve őrültségnek tekintették. A következmények ismeretében is merésznek mondható tett volt, de semmiképp sem felelőtlen. A hangversenymester, ha küzdelmek árán is, de folyamatosan képes volt bázist teremteni a zene­karnak, különféle intézmények, cégek vagy épp önkormányzatok sorozatos meghódításával - ilyen volt például az Országos Filharmónia, Szolnok város vagy a budapesti XIII. kerület önkormányzata -, hol pedig, már az új kor új kihívásának megfelelve, alapítvány létrehozásával.

Ugyancsak ritka ajándéka a sorsnak, ha valaki maga választhatja meg a mesterét vagy főnökét, tehát azt a személyt, akire készséggel felnéz, örömmel tanul tőle, és szívesen dolgozik vele. A Liszt Ferenc Kamarazenekarnak ez is megadatott: másfél évtizedet töltöttek el szorosabb-lazább munkakapcsolatban Sándor Frigyessel, a konzervatóriumi és főiskolás évektől egészen utolsó nagyszabású, közös vállalkozásukig, a Máté-passió 1976-os élő lemezfelvételéig. A spontán módon szerveződött zenekar vigyázó szemeit Rómára függesztette, a fiatal muzsikusok előtt az I musici di Roma példája lebegett, de nem az alakulás körülményeinek hasonlósága okán - 1951-ben az olasz együttes is javarészt a Santa Cecilia Akadémia hallgatóiból állt össze -, hanem a játékuk stílusa, frissessége miatt. Kezdetben nagy különbséget jelentett, hogy a Musici karmester nélkül, a hangversenymestere irányításával zenélt.

- Lovas György (átmeneti) távozásakor döntött úgy Frici bácsi, hogy én foglaljam el a koncertmesteri széket - meséli Rolla János. - Az ő tanári, betanítói és karmesteri irányítása alatt vált felnőtté a zenekar. Mellette szabadnak éreztem magam: elég korán partnerként kezelt, ami nagyon jólesett, és a munkámat is segítette. Szemtől szemben nem volt szokása dicsérő szavakat mondani, mégis sokszor éreztem azt, hogy a pótpapám zenésztársa vagyok. Ahogy múlt az idő, egyre több darabot adtunk elő úgy, hogy ő csak a próbákon volt aktív, a hangversenyen már nélküle, önállóan játszottunk. Külföldön hamarabb váltunk karmester nélkül játszó együttessé, nyilván így jobban lehetett bennünket „forgalmazni". Az I Musicin kívül kevés zenekar játszott akkor így, Tátrai Vilmos Magyar, illetve Bohdan Warchal Szlovák Kamarazenekara jut hirtelen eszembe.

Rolla János 1979-ben, Sándor Frigyes halála után vette át a zene­kar vezetését, a vele járó ezernyi művészi, menedzseri és adminisztratív feladattal együtt. Valamit jól kellett csinálnia, mert az LFKZ bejárta avilágot - bár az Antarktiszt kihagyta -, és nemigen akad hangversenyterem, ahol csak egyszer lépett volna föl. Mivel a siker mértékegysége nem a meghívás, hanem a visszahívás, a sok megismételt európai, ázsiai, amerikai (Észak-Dél vegyesen), ausztrál turné és fesztiválfellépés jelzi: a Suntory Hall, a Carnegie Hall, vagy éppen a Concertgebouw nagytermének közönsége és koncertrendezői is elégedettek voltak, újból és újból hallani szerették volna a budapesti társaságot.

De visszajártak hangversenyeikre a budapesti bérletvásárlók éppúgy, mint az áldott emlékű Zempléni Művészeti Napok zarándokai. Ez utóbbi fesztivál ötlete minden visszaemlékezés szerint Rollától származik. Sárospatak, Sátoraljaújhely vagy éppen a rendezvényeknek helyt adó falucskák, Mád, Tolcsva, Pácin, Komlóska, Erdőbénye meg a többi mégiscsak az alulprivilegizált Borsod-Abaúj-Zemplén megyében találhatók, és a legkevesebb, ami ezekről a nyarakról elmondható, hogy a Zempléni Napok felvirágoztatták a táj idegenforgalmát.

Milyen szerencse, hogy nem csak a közönség volt elégedett, hanem a szólistapartnerek is természetesnek tartották, hogy közösen lépnek fel a Liszt Ferenc Kamara­zene­kar­ral, Magyar­országon és a határokon túl egyaránt. Vegyünk ízelítőül néhány külföldit, és nem egyszerűen sztárokat, hanem zenetörténeti jelentőségű előadókat. Szvjatoszlav Richter, Murray Perahia, Martha Argerich; David Ojsztrah, Yehudi Menuhin, Henryk Szeryng, Isaac Stern; Jurij Basmet; Msztyiszlav Rosztropovics, Pierre Fournier; Jean-Pierre Rampal; Heinz Holliger; Maurice André - legyen elég ennyi a telefonregiszterből.

Aki, balszerencséjére, túl fiatal ahhoz, hogy személyes emlékei legyenek a húsz-negyven évvel ezelőtti LFKZ ragyogó hangzásáról és játékáról, az egyfelől örüljön a fiatalságának, és figyeljen Rampalra:„Hozzáállásuk Rolla János késztetésének köszönhető, aki nem csupán első osztályú, virtuóz hegedűs, hanem nagyon nagy művész is. Képes volt zenésztársainak továbbadni a szép muzsikálás örömét, amitől apróbákon és a koncerteken igen baráti légkör uralkodik." Vagy Sternre: „Felejthetetlen az az odaadás, amellyel a zenei minőséget szolgálják, amilyen boldogság számukra, mikor egy dallamot életre hívnak."Másfelől forduljon a zenekar lemezgyűjteményéhez. Rolla együttese felfoghatatlan mennyiségű lemezt rögzített, mondják: több mint kétszázat. (Vajon a négy Bach-szvit dupla albuma csak egynek számít? Ésamikor újból felvették, az benne van a statisztikában?) Pedig a hirtelen felindulásból készített hanglemezek (alkalmi, kereskedelmi forgalomba nem kerülő, esetleg promóciós céllal készült, s ki tudja, még milyen kiadványok) ebben a számban nem is szerepelnek. Következzen itt egy hihetetlen számadat: 1983-ban, vagyis a megalakulás után húsz évvel - amikor a lemeziparban ennél még jóval kevesebb időt töltöttek el - emlékplakettet kaptak az egymilliomodik eladott hanglemezük alkalmából. Egymillió - ez ma, az internet kényelmes zenehallgatói világában letöltésből is rengeteg! Biztosan segített a rögzített, államilag szubvencionált árrendszer, meg az ország viszonylagos bezártsága, de ilyen mennyiségeket mégis csak Karel Gott profilú előadók szoktak produkálni, nem egy barokkot, bécsi klasszikust, Bartókot, Weinert, Szőllősyt játszó társaság egy közepes lélekszámú országban. És még hátra volt további húsz év a lemezkorszak hanyatlásáig! Létezett-e személy vagy együttes, amelyik ebben az időszakban ekkora hatásfokkal formálta a közízlést?

Meg lehetne itt említeni Rolla János tekintélyesnél tekintélyesebb, bel- és külföldön kapott kitüntetéseit, de bármit diktáljon is az illem, a kitüntetések unalmasak, és egy sem ér fel azzal, amikor a zenekart ésközönségét friss pogácsával várja egy teljes zempléni falu, vagy amikor Henryk Szeryng bejelenti igényét, hogy a következő kettősversenyt Rolla Jánossal óhajtja eljátszani.

Időközben Rolla a zenekarában teljes nemzedékváltást hajtott végre - több mint ötven évről és kényes munkát végző vonósokról van szó, így a csere elkerülhetetlen volt. Ebből a mindig konfliktusos folyamatból azonban a hallgató alig vett észre valamit. És most elérkezett a váltás legdöntőbb, s bizonyára legnehezebb lépése: bő fél évszázad után átadja a művészeti vezetést. Elhatározása ezúttal is merész, de nem felelőtlen - az új nemzedéket, mint annak idején Sándor Frigyes, felkészítette, s bátran önállósíthatja őket. „Úgy érzem, most már eljött az az idő, hogy önállóan valósíthassák meg elképzeléseiket. Nagyon sok sikert kívánok nekik!" - mondja (és írja az lfkz.hu-n). De nem hiszem, hogy Rolla János sokáig maradna szabad vegyérték: hamar lecsap rá zenekar, egyetem vagy kamaraegyüttes, hogy játszhasson vele és tanulhasson tőle. Elvégre úgy érti a zenét, mint kevesen - és még mindig szereti. Ami mindig segít, amikor ilyen jelentős lépést teszünk az életben. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.