„Mozart a diktatúrát is kibírta”

A tegnap Zeneakadémiája / 1950-es évek

Szerző: Kusz Veronika
Lapszám: 2016 április

Harmadik, „Mozart a diktatúrában" című estjéhez érkezett Batta András és Kovács Sándor négyrészes zenés beszélgetéssorozata, „A tegnap Zeneakadémiája". De talán helyesebb volna úgy írni: „»Mozart« adiktatúrában" - tekintve hogy a klasszikus zeneszerző bevallottan csak jelképként, nevezetesen a háborítatlan szépség szimbólumaként került szóba. „Mozart" tehát a beszélgetés vezérfonalára utalt, vagyis ajelenlévők azt kutatták, miképp maradt épen - a jellegzetesen battás megfogalmazást idézve - „a háborgó tengeren a Zeneakadémia kicsiny és zárt hajója". S miképp maradhatott benne annyi szépség ésérték? A Zeneakadémia e jó értelemben vett zártságára rímeltek a főigazgató, Zathureczky Ede 1943-as tanévnyitó beszédének az est kezdetén felidézett sorai is: „Intézetünkben politikának helye nincs [...] Ami intézetünk: sziget." Naiv elképzelés lett volna? A beszélgetés tudós és művész résztvevői végső soron - s kissé talán meglepő módon - arra jutottak: Zathureczky Zeneakadémiája valóban viszonylag érintetlen maradt a 20. századi magyar történelem egyik legszorongatóbb évtizedében (erre utal talán az a tény is, hogy egyazon vezető irányította a főiskolát 1943-tól 1957-ig, ami alighanem kivételesnek számít az ország vezető kulturális intézményei között). A Zeneakadémia tehát megvédte „Mozart"-ját - vagy „Mozart" védte meg az ő híveit? Ezt vitatták tehát meg a jelenlévők: Batta és Kovács mellettVásáry Tamás zongoraművész, a Zeneakadémia tiszteletbeli professzora, Párkai István karnagy és Somfai László zenetörténész, mindketten professor emeritusok, valamint a szintén zenetörténész Péteri Lóránt, a Zenetudományi és Zeneelméleti Tanszék jelenlegi vezetője. Utóbbi vendég mint a téma, az 1950-es évek zenei életének jeles kutatója, a többiek pedig mint a kor fiataljai: a háború utáni másfél évtized zeneakadémistái (Párkai 1938-1955, Somfai 1953-1958 közt volt az intézmény növendéke, Vásáry pedig 1953-ban kapott diplomát). Az élő és a kutatott történelem találkozott tehát ezen a téma dacára kedélyes beszélgetésen, amely érdekes módon egészen más műfajként hatott, mint a sorozat előző darabja. Kevesebb zene, kevesebb vetítés, talán kevesebb anekdotázás jellemezte, de nem kevésbé volt érdekes és szórakoztató.

1945-öt írunk: Hubay már rég nincs az élők sorában, Bartók is meghalt, Dohnányi az osztrák hegyek közt várja a sorsát, és - az utókor azt is tudja - soha többé nem tér vissza Magyarországra. Tehetséges muzsikusok sokasága, nagy ígéretek pusztultak el a háborúban, részben a holokauszt következményeként. Azok közül, akik életben maradtak, rengetegen menekültek külföldre. Mint Péteri Lóránt hangsúlyozta: az a bezártság, amelyben 1949 után a magyar kulturális elit élni volt kénytelen, különösen súlyosan érintette a zenésztársadalmat, amely mind szélesebb körű inspirációját, mind külföldi közönségét, azaz megélhetését elvesztette az új politikai szituációban. A korszak ambivalens fejleményeire utalva Péteri azonban azt is elmondta, hogy a zenetudósok és a zeneszerzők számára voltaképpen pozitív hozadéka is volt ezeknek az éveknek. Előbbiek éppen 1951-nek, a Rákosi-korszak egyik mélypontjának köszönhették, hogy szakmájuk hazánkban is elismert diszciplínává vált: ekkor alapították meg ugyanis a Zeneakadémián a Zenetudományi Tanszéket (korábban külföldön voltak kénytelenek tanulni a muzikológusnak készülő magyar fiatalok). A zeneszerzők pedig az országban soha nem tapasztalt egzisztenciális biztonságot tapasztalhattak meg - igaz, ennek ára volt. Pedig nem teljesen magától értődő, hívta fel a figyelmet Péteri, hogy egy politikai irányzatnak zenei elképzelései legyenek. A Szovjetunió Központi Bizottságának azonban nagyon is voltak: a követendő ideológiai hátteret a „zsdanovi határozat" jelentette. Ennek részletét Kovács Sándor olvasta fel a kellő áhítattal, nem hallgatva el sem a zongoraiskolák ártatlan darabjainak szerzőjeként ismert Kabalevszkij esetét, aki befolyásos barátaihoz tett sürgős és célzatos látogatásai során lekönyörögte magát a formalista szerzők tilalmas listájáról, sem Jurij Saporin megoldását, aki viszont a legenda szerint maga javasolta magát lajstromba venni - hogy legalább, ha már sok jóra úgysem számíthat, egyszer az életben Sosztakoviccsal együtt legyen a neve megörökítve. A zsdanovi esztétika mindenesetre sok ponton egyezett mindazzal, amit a magyar zeneszerzők a kodályi hagyomány kívánalmainak véltek, ami megkönnyebbülésre adhatott okot, bár a helyzet persze korántsem volt ilyen egyszerű.

Kodály volt mindenesetre - Somfai László szavaival élve - az „abszolút mentsvár". A Zeneakadémia és a zenei élet igazi vezetője, aki paradox módon ezekben az években maga is sok mindent megvalósíthatott, amelyre régtől fogva vágyott. Sokszor szolgált a politikával szemben a muzsikusok védőbástyájaként apró-cseprő vagy akár életbevágó ügyekben, ugyanakkor volt, amit ő sem tudott keresztülvinni - ilyen fájdalmas eset volt az Egyházzenei Tanszak felszámolása és vele Bárdos Lajos eltávolíttatása (bár Somfai nem győzte hangsúlyozni, zenetudós hallgatóként milyen sokat köszönhettek ennek az áldatlan helyzetnek, hogy tudniillik Bárdos nem a karnagyképzőn, hanem „csak" a zenetudományi szakon taníthatott). Talán nem volna illő említenem Bárdos elhíresült, kissé sikamlós mondását, melyet a karvezetőképző akkori vezetőjének, Gát Józsefnek a felmenőivel kapcsolatban tett, inkább tehát csak azt rögzítem, hogy egy méltatlan összegű üdülési szubvencióval kapcsolatban a feladónak a„nyaraljátok ki a segélyemet!" üzenetet küldte vissza. Nemcsak Bárdos órái elevenedtek meg egy-egy anekdota vagy emlék-töredék által: szó esett a híres Kodály-féle közös népzene órákról, Járdányi Pál feledhetetlen szemináriumairól, s általában is a fiatalabb generációk számára elképzelhetetlen, lemezjátszó nélküli zeneirodalom- és zeneelmélet-tanításról. S meséltek még a jelenlévők a hírhedten mogorva, ugyanakkor - Párkai István szavaival élve - „szenzációsan módszeres" Somogyi László „kalodájáról" is, melynek segítségével az ifjú karmesterjelöltek megtanultak térdrugó és arcfintor helyett kizárólag jobb kézzel dirigálni.

A hétköznapok tehát szinte békebeliek voltak. Diktatúra ide vagy oda, a Zene­akadémia tette a dolgát - tanított. Hol Mozartot, hol azonban Bartókot. Ahogy a főigazgató úr maga is hol a Hacsaturjan-hegedűversenyt játszotta, de ha megvolt az éves penzum, akkor a Bartók-koncertet tűzte műsorra. S a Nagyterem publikuma is hol Rákosinak tapsolt (ütemesen), hol - ugyanazon az estén - a Psalmusnak (ütem nélkül, igazán). Az emlékezők szerint a Zeneakadémián még 1956 is viszonylag békésen zajlott le (1957 tavaszán Molnár Antal vezette a kivizsgáló bizottságot, és enyhén ítélt), bár a forradalom idején nem is Magyarországon tartózkodó Somfai Lászlót azért letiltották első nagyobb nemzetközi konferenciaszerepléséről. Az emlékezők azonban nem a tragédiákat hangsúlyozták, még ha szőrmentén utaltak isnéhány keserű mozzanatra, s amikor Batta András a beszélgetés végén azt kérdezte az idős tanár uraktól, hogy összességében milyen volt zeneakadémistának lenni az 1950-es években, egymás szavába vágva válaszoltak: „nagyon jó". Hála a fiatalságuknak, a legendás tanároknak, és annak, hogy - ismét csak Batta szavaival élve - „Mozart a diktatúrát is kibírta".

Ezúttal két zeneszámmal kellett megelégednie a jelenlévőknek, bár panaszra azért így sem lehetett okunk: Vásáry Tamás mindkét szereplése megindítóan szép volt. Előbb Kodály Marosszéki táncait játszotta el, ezt a művet annak idején magának a mesternek is elővezette a köröndi lakás egyik zárt, s emiatt „alig szóló" barna zongoráján. Az előadás után Kodály csak annyit mondott a bátor akadémistának: „szervusz" - de azért nem kell azt hinni, hogy ne lett volna megjegyzése bőven, s ne játszotta volna el a zongoratechnikailag legproblematikusabb szakaszt úgy, ahogy maga Vásáry (saját bevallása szerint legalábbis) soha nem tudta kivitelezni. A második szám már az ülés végét jelezte: Debussy Clair de lune című darabja, amely tematikailag talán nem, hangulatát tekintve azonban nagyon is találóan zárta azirreális évtized bensőséges felidézését. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.