Lotte Budapesten

Massenet: Werther / A Magyar Állami Operaház bemutatója

Szerző: Bozó Péter
Lapszám: 2015 december

Massenet Wertherének magyarországi premierjére majd egy évszázaddal az 1892-ben lezajlott bécsi ősbemutatót követően, 1984-ben került csak sor Budapesten. A jelentős késés annál inkább figyelemre méltó, mivel a francia muzsikus műveinek magyarországi fogadtatása jól indult: még a Nemzeti Színház-i operajátszás utolsó éveiben sikerrel bemutatták Meyerbeer nyomdokain járó két egzotikus nagyoperáját, a Lahore királyát (1879) és a Heródiást (1882) ‒ előbbit csak azért nem saját vezényletével, mert a premiert el kellett halasztani, Massenet-t pedig egyéb kötelességei elszólították. Következő budapesti látogatása évében, 1885-ben mindkét darabot felújította az újonnan megnyílt Operaház, ahol egy évtizeddel később színre került A navarrai lány is. Igaz, a rokokó opéra-comique útját taposóManon premierje 1905-ig váratott magára, talán nem függetlenül attól, hogy Prévost regényének egy másik adaptációja, Puccini Manon Lescaut-ja előbb jelent meg a budapesti operaszínpadon. A Wertherbemutatását is többször tervezték, úgy tűnik, hogy a legerősebben a Bánffy-intendatúra idején, 1913-ban, amikor Gy. Alexander Erzsi és Radvány Ernő magyar fordítást is készített belőle. A premier azonban minduntalan elmaradt: mintha a darab a Trisztán és Izolda budapesti bemutatója előtt még nem, Richard Strauss Saloméja, Elektrája és A rózsalovag után már nem lett volna igazán aktuális. Pedig Massenet szerencséjére Debussy Pelléas és Mélisande-jával 1925-ig késlekedett az Operaház. A francia fővárosban e darab bemutatója után egy évvel vált igazán fogékonnyá az Opéra-Comique közönsége aWertherre: az 1903-as repríz, melyről a Gil Blas hasábjain éppen Debussy közölt meglehetősen ambivalens kritikát, sikeresebbnek bizonyult, mint az 1893-as párizsi bemutató.

Ha Goethe levélregényének francia operai adaptációja nemzetközi összehasonlításban nem is bizonyult maradéktalanul sikeresnek, azt azért el kell ismerni, hogy fontos és jellegzetes képviselője a századvég francia színpadi termésének. Két tényező erősen rányomta bélyegét a műre. Az egyik, hogy a Théâtre-Lyrique 1872-es megszűnésével az Opéra-Comique vette át a reformista intézmény repertoárját, amelynek névadó műfajából fokozatosan kiveszett a próza. A másik, hogy Richard Wagner árnyéka az 1880-as évek elejétől mindinkább rávetült a francia zeneéletre is, többek között olyan karmesterek tevékenységének köszönhetően, mint a Lohengrin 1887-es párizsi bemutatóját és 1891-es opérabeli premierjét is vezénylő Charles Lamoureux. A hattyúlovagot mindkét bemutató alkalmával az a belga tenorista, Ernest van Dyck énekelte, aki először alakította a Werther címszerepét is. Aligha lehet tagadni, és nem csupán Van Dyck személye miatt, hogy Massenet műve Wagner nyomdokain járó szimfonikus opera: hiszen a protagonista színpadi megjelenését trisztán-akkordok kísérik, a főszereplő páros holdfényes éjszaka zajló, első felvonásbeli dialógusát Clair de lune című zenekari közjáték előzi meg, a pisztoly átadásától a saját vérében fekvő Werther megtalálásáig zajló történések színpadi megjelenítése helyett pedig a darab utolsó felvonása Wagner stílusát idéző, Karácsonyéj című szimfonikus előjátékkal indul.

Érdemes tehát a mostani budapesti fel­újítás elemzését is rendhagyó módon a legfontosabb szereplővel, a zenekarral kezdeni. Erre egyébként is jó okom van: az Operaház muzsikusai ugyanis figyelemre méltóan koncentrált, részletszépségekben bővelkedő előadással szolgáltak, és rendkívül szuggesztív hangzó kulisszákat varázsoltak elő a zenekari árokból. Hozzá kell tennem, hogy a karmesteri pálca igen avatott kézben volt, hiszen Michel Plasson ‒ aki már nem fiatal ember, ha jól számolom, nyolcvanas éveiben jár ‒ köztudottan a 19. századi francia opera egyik connoisseurje, nem csupán Massenet, de Gounod és Offenbach nem egy művét is betéve tudja, és számos kitűnő lemezfelvételt készített a 19. századi francia repertoár darabjaiból.

Bármennyire wagneriánus opera is azonban a Werther, nem abban az értelemben végigkomponált darab, ahogyan a Rajna kincse vagy a Trisztán és Izolda. És persze a francia opera történetében is vannak azért előfutárai Massenet művének. Nem annyira Goethe Faustjára vagy Thomas Mignonjára gondolok, bár tény, hogy az irodalmi művek színpadi feldolgozásának divatja is fontos előzménye a darabnak, amely Goethe érzelmes levélregényének adaptálásával ugyanakkor szokatlanul újszerű témát dolgoz fel. Sokkal inkább emlékeztet a Werther Gounod Romeo és Júliájára, amely a címszereplők utolsó felvonásbeli hosszú zárókettősével épp olyan kevéssé hűséges Shakespeare-hez, ahogyan a Werther negyedik felvonásbeli, véget érni nem akaró haldoklási jelenete is teljesen eltér Goethétől, akinek hőse magányosan hal meg.

Nem kell persze olyan messzire elkalandoznunk, mint Carl Dahlhausnak, aki 1989-ben már-már odáig ment, hogy Massenet művének szövegkönyve voltaképpen nem is Goethe regényén alapul. A német zenetörténész azt is megpendíti, hogy a darab igazi főszereplője nem is Werther, hanem Charlotte volna, akinek neve éppúgy szolgálhatna az opera címeként, ahogyan Margité szolgált Gounod Faustjának németországi előadásai esetében. Ha nem is mernék ilyen dahlhausian erős kijelentéseket tenni a darabbal kapcsolatban, az mindenesetre tény, hogy a mostani budapesti bemutató hőse nem a címszereplőt megszemélyesítő Arturo Chacón-Cruz volt: a tenorista bármilyen szép és lírai hangon énekelte is szerepét, sem első felvonásbeli belépőjében, sem a negyedik felvonás haldoklási jelenetében nem volt képes igazán perzselő hőfokig hevíteni az Operaház levegőjét. Sebaj, azért örülünk, hogy hallottuk.

Mi több, annál nagyobb lelkesedéssel nyugtázhatta a bemutató közönsége, ahogyan a Charlotte szerepét alakító Schöck Atala előadásmódjában tükröződött az a pszichikai átalakulás, melynek során Albert jegyeséből, majd hitveséből Werther szerelmesévé válik. A fordulópont ‒ nemcsak a librettó szerint, de az elődásban is ‒ a harmadik felvonás kezdetén elhangzó levélmonológban következett be, melynek végeztével a hallgatóság spontán és őszinte tetszésnyilvánítással fejezte ki lelkesedését. Innentől kezdve Schöck Atala mintegy a darab lelkévé vált, és élettel töltötte meg a színpadi cselekményt, olyannyira, hogy még a játékát és egész habitusát tekintve lényegesen passzívabb Chacón-Cruz, sőt az Albertet alakító Haja Zsolt is feladni látszott addigi szemlélődő magatartását és nagyobb intenzitással vett részt azelőadásban.

Sophie alakját a maga összetettségében mutatta be Celeng Mária, meggyőzően ábrázolva mind vígoperás, mind pedig érzékenyebb karaktervonásait. Busa Tamás rokonszenves és szerethető Le Baillit alakított, valamint tisztességgel megállta helyét a szeszes italokat kedvelő Johann és Schmidt szerepében Egri Sándor és Szerekován János is. S hogy a cselekmény egy távolról sem jelentéktelen résztvevőjét isfigyelemre méltassam: precíz és szép volt a kis Fritzek, Maxok, Hansok, Karlok, Gretelek és Clarák, vagyis a gyermekkar előadása, mind az első felvonás énekpróbájának kétféle elő­adásmódja esetében, mind pedig a címszereplő halálát ellenpontozó karácsonyi énekszó a záró kép végén (kar­igazgató: Gupcsó Gyöngyvér).

Kevésbé volt magával ragadó és eseménydús Szikora János rendezése ‒ igaz, a darab úgynevezett „cselekménye" sem igazán eseménydús a szó hagyományos értelmében. A Werther ebben a tekintetben inkább már az előző századforduló wagneriánusan pszichologizáló, szimbolikus várkastélyokban játszódó Literaturoperjeit ‒ Debussy Pelléasát, Bartók Kékszakállúját ‒ idézi, mint a 19. század cselekményesebb operai világát. Úgyhogy Massenet művének műfaji megjelölése esetében nem hiba „lírai"-nak fordítani a lyrique jelzőt: ez a darab ugyanis nem csupán abban az értelemben lyrique, mint Lully zenés tragédiái (tragédies-lyriques), vagyis hogy szövegét énekelve adják elő, s nem is csak azért, mert théâtre lyrique-ben, azaz dalszínházban játsszák, hanem valóban inkább lírai, mint drámai jellegű cselekményt állít színre. Más kérdés, hogy három meglehetősen eseménytelen felvonás után a darab legvégén viszont az Operaház színpadán egymást érik a külsődleges színpadi történések, ami sajnos nem feltétlenül válik javára az előadásnak. Werther ‒ esetünkben egy festőművész, aki a szó szoros értelmében szíve vérét öntötte vásznára ‒ agóniáját követően a szétnyílt színfalak mögül besereglik agyermekkar, és illúziórombolóan realista sikoly kíséretében fedezi fel a vértől iszamos holttestet. Mi több, hogy a hallgató rossz érzése még nagyobb legyen, a szemébe is világítanak egy vakító reflektorral. Véleményem szerint ez meglehetősen olcsó módja a hatáskeltésnek, ami ráadásul annál inkább sajnálatos, mivel a Werther haldoklását ellenpontozó karácsonyi dal, amely színpadi effektusnak kétségkívül igen modern volt a maga korában, zenéjének jellege miatt egyébként is könnyen triviálissá válhat.

A negyedik felvonás végére sem sikerült megbékélnem a lélektani folyamatok ábrázolásának látható kereteket (hogy ne mondjam: korlátokat) szabó színpadi látvánnyal, Horesnyi Balázs 18. századiaskodó díszleteivel és Kovács Yvette Alida jelmezeivel. Mindez persze alighanem a rendezői koncepció része, amely komolyan vette a késő 19. századi szövegkönyv színpadi utasítását, miszerint a darab az 1780-as években játszódik. (Legalábbis a francia változat akkor játszódik, Max Kalbeck német szövegkönyvében azonban Goethe regényéhez hasonlóan egy évtizeddel korábbi dátum olvasható). Önmagában persze nem bűn, hogy a rendező a historizáló szemléletmód melletti kötelezte el magát, annál kevésbé, mivel Massenet művében is nyilvánvalóan akadnak olyan részek, amelyek kövületként őrzik Meyerbeer ésHalévy történelmi nagyoperáinak emlékét ‒ feltűnő példája ennek a második felvonás elején megszólaló templomi orgonaszó. Azt hiszem azonban, hogy éppen a történelmi miliő az, amely a Werther esetében a legkevésbé releváns, sőt kifejezetten idejétmúlt eleme a darabnak. Így végsősoron rokonszenvesebb számomra Andrei Şerban megközelítése, aki a bécsi Staatsoper 2005-ös Werther-felújítása alkalmával napjaink középosztálybeli mindennapjaiba helyezte át a cselekményt.

Mindez persze, ismétlem, távolról sem kötelez senkit semmire, döntés kérdése. A megvalósítás részleteit illetően azon­ban kifejezetten zavaró következetlenségnek érzem a budapesti bemutató színpadképével kapcsolatban, hogy míg az épület falai és ablakai az arisztokrácia miliőjét, egy nemesi palota belsejét idézik, addig a berendezés inkább polgári környezetre utal. S hogy az eklektika teljes legyen, mindehhez kispolgárian ízléstelen természeti képeket ábrázoló, jobbra-balra tologatott festmények társulnak ‒ ennyi maradt ugyanis a mű szövegkönyvében kétségkívül benne rejlő természetkultuszból. Nem csoda, hogy Werther az öngyilkosságba menekül ebből a szedett-vedetten historizáló, papírmasé Wetzlarból, mely az Operaház színpadán elénk tárul. Pedig a díszletválasztás és a társadalmi miliő kérdése annál fontosabb és érdekesebb, mivel tudjuk, hogy a Werther műfaji megjelöléséül szolgáló drame lyrique terminus a késő 18. és kora 19. századi francia színházi gyakorlatban eredetileg olyan opéra-comique-okat jelölt, amelyek cselekménye a felsőbb osztálybeli hősöket foglalkoztató, mitológiai vagy klasszikus történelmi témájú tragédiákkal szemben az újkori Európában játszódó és burzsoá szereplőket színre állító drámákéval mutatott rokonságot. Más kérdés, hogy a szó jelentése idővel megváltozott: a 19. század végére már az olyan, Wagner nyomdokain járó francia operákat nevezték így, amelyek a Wertherhez hasonlóan szimfonikusan kezelt zenekari szólamokat és gazdag harmóniavilágot alkalmaztak.

Mindent összevéve, ha a szereposztás erőviszonyaival kapcsolatban Thomas Mann Goethe-regényének címét plagizáltam írásom címében, akkor a rendezői koncepció és a színpadi látvány Heinrich HeineTannhäuser című versének sorait idézi fel bennem: „Goethe halott, de bezzeg él / Eckermann!" (Kálnoky László fordítása) }

ARTURO CHACÓN-CRUZ, HAJA ZSOLT és CELENG MÁRIA Nagy Attila felvétele / Operaház

Massenet: Werther

Magyar Állami Operaház

2015. október 25.

Charlotte Schöck Atala

Sophie Celeng Mária

Kätchen Haris Nadin

Werther Arturo Chacón-Cruz

Albert Haja Zsolt

Le Bailli Busa Tamás

Schmidt Szerekován János

Johann Egri Sándor

Brühlmann Irlanda Gergely

Karmester Michel Plasson

A gyermekkar vezetője Gupcsó Gyöngyvér

Díszlettervező Horesnyi Balázs

Jelmeztervező Kovács Yvette Alida

Rendező Szikora János

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.