Duószonáta két zenetudósra,

Liszt Ferenc egyik témájára

Szerző: Kusz Veronika
Lapszám: 2015 december

Két tekintélyes zenetörténész ül a színpad közepén, és egy oktatási intézmény történetéről beszélget - telt ház, hahota, vastaps. Elképzelhetetlen? Csak annyira, amennyire egy szokásos zeneakadémiaiáltalános zenetörténet-óra után elképzelhetetlen a nevetés (hogy mást ne mondjunk) mellékhatásaként jelentkező, több órán túl gyógyuló gyomorgörcs. Vagyis a mi Zeneakadémiánkon nagyon is elképzelhető, s ez maga is az egyik olyan kedves attribútuma az egyetemnek, amilyeneket Batta András és Kovács Sándor felidézett egy tavaszias novemberi estén - az évszakhoz képest éppen olyan meleg időben, mint aLiszt Ferenc téri palota 1907 májusi avatási ünnepségeinek idején - a Solti György Kamarateremben. Az est egyfelől „A tegnap Zeneakadémiája" címet viselő, négy részből álló előadássorozat második része, másfelől a 140 éves Zeneakadémia tiszteletére rendezett programok egyik különleges műfajú darabja volt. Ami a műfajt illeti: csak azért nem volna illő rá a zenés talk show kifejezést használni, mert túl azon, hogy lebilincselően szórakoztató kétórás mutatványt élvezhettek a jelenlévők, egyben valóban tartalmas, gazdagon illusztrált előadás részesei lehettek.

 Kovács Sándor és Batta András Eckhardt Máriával - A sorozat korábbi estjén

- Felvégi Andrea felvétele

A Zeneakadémia 1907-től 1944-ig tartó „aranykoráról" persze valószínűleg nem nehéz sokat mesélni, de a zenetörténész duó produkciójának egyik legügyesebb eleme éppen az volt, hogy okosan adagolták saját, nyilván óriási ismeretanyaguk morzsáit a közönségnek. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha újra összeülnének, akár teljesen más anekdotákból is fel tudnák fűzni az eseményeket ugyanilyen hitelességgel érzékeltető láncolatot. Ezzel függ össze a másik alapvető benyomásom is: Batta és Kovács tanár urak úgy beszéltek hallgatóságukkal, mint egy nagy család tagjaival (a volt rektor iróniát sem nélkülözve fejtegette, hogy a Zeneakadémia tanári és hallgatói közösségét milyen bonyolult rokoni és szerelmi szálak fűzik egymáshoz keresztbe-kasul). Előadásmódjukat így tehát meghatározta az a sem indoklást, sem bizonyítást nem igénylő alapvetés, hogy mi, akik itt vagyunk, szeretjük a Zeneakadémiánkat, és csodálatos intézménynek tartjuk múltjával és jelenével együtt. Másrészt azt is feltételezték, hogy ajelenlévők rendelkeznek azokkal a fő ismeretekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy voltaképpen nagyon is szubjektíven válogatott mozaikokból állítsák össze képüket. Azaz például jóval több szó essék Hubayról, mint Bartókról és Kodályról, vagy szándékosan ne taglalják Dohnányi kollaborációs vádját („ez olyan szörnyű, hogy ne is beszéljünk róla" - kommentálta egyikük, és éppen a jelenlévők feltételezhető ismeretei miatt ez elegendő is volt). Ami a politikai rágalmakat illeti: talán egyedül azért támadt hiányérzetem, mert, azt hiszem, talán nem ártott volna többet beszélni a zsidótörvények és avilágháború zeneakadémiai következményeiről. Az előadás címe: „Aranykor tragédiákkal" mindenesetre alighanem a szóban forgó időszak végkimenetelére utalt, vagyis elképzelhető, hogy végül nem jutott elég idő a téma kivesézésére. Ettől eltekintve kimondottan arányosnak éreztem a beszélgetést, még a többé-kevésbé spontán epizódok is jól illeszkedtek ehhez. Egy ponton például Perényi Eszter is csatlakozott azenetörténészekhez, akit Hubayról kérdeztek, s aki hosszan beszélt arról, milyen vonókezelés lehetett a titka a híres magyar hegedűiskolának.

Az előadást természetesen zenei betétek is színesítették, s némely esetben valóban olyan kuriózumok szólaltak meg, amelyek más kontextusban kevéssé érvényesültek volna. Gondolok itt elsősorban a Perényi Eszter és Prunyi Ilona által tolmácsolt Zsolt Nándor-műre, a Capriccióra. Még akkor is, ha a néhol bizarr elemekkel tűzdelt, egyszerűen konstruált kis darab első hallásra nem tett olyan felvillanyozó benyomást a közönségre, mint amilyet a legendák szerint ellenállhatatlanul sármos szerzője tett szebbik nembeli tanítványaira. Batta és Kovács show-jából ugyanis nem maradhattak el az olyan pajzán anekdoták sem, miszerint a teremszolga hivatalos feladata volt, hogy öt percnél tovább tartó csönd - és lánytanítvány jelenléte - esetén illedelmesen bekopogjon Zsolt tanár úr termébe; vagy hogy a nőcsábász hegedűprofesszor úgy magyarázta feleségének egy hevesebb légyott során szerzett ajaksérülését: „ma Hubay megharapott". (Számomra persze mindig rejtélyesnek tűnt, hogy az efféle, kínos anekdotákat azérintettek közül vajon ki szivárogtatja ki először - az már nem meglepő, hogy ha egyszer kiszivárgott, nagy kedvvel terjeszti az Akadémia polgársága.)

Az anekdotázás Dohnányihoz érve jutott a tetőpontjára: a tüneményes, emberi ésszel úgyszólván felfoghatatlan zenei tehetség érzékeltetésére Batta és Kovács egymásra licitálva ontotta a történeteket. Vázsonyi Bálint, Dohnányi első monográfusa egyébként éppen ezt írja: hogy tudniillik Dohnányival kapcsolatban mindenkinek van egy hihetetlen története, talán mert az emberek másképp fel sem tudják fogni istenadta képességeinek és az azokkal mit sem törődő, napsugaras személyiségének varázsát. Ezúttal szóba került többek közt az elhangolódott vidéki zongora esete (melyen Dohnányi - vállrándítva - fél hanggal feljebb játszotta el Beethoven egyik zongoraversenyét); az a majdnem elfelejtett zeneakadémiai koncert, melyen Dohnányi az utolsó pillanatban megérkezvén a portás kollégától tudakolta meg, mit iskell aznap játszania; illetve az a döbbenetes pillanat, amikor egy kivételesen megrázó erejű Beethoven-interpretáció után a művész hiába várta a közönség felcsattanó tapsát - mikor értetlenül odafordult (hiszen ő nem érezte azért annyira rossznak elő­adását) a megindultságtól bénult és könnyező tömeggel találta szemben magát. Prunyi Ilona az egykori főigazgató két zongoradarabját is fölelevenítette: az egyik a háború utáni bolyongás idején született Cascades, a másik a keringő-átirat volt Delibes Coppéliájából. Ízlésesen formált, szép, csillámló hangú interpretációk voltak ezek - mégis inkább valamiféle szomorúságot hagytak maguk után. Talán mert azt éreztették, hogy Dohnányi tündéri zsenialitása, s vele az a bizonyos régi aranykor e pillanatban azért mégiscsak nagyon messze van.

Az előadóművészek kiválasztásában is szempont lehetett, hogy múlt, jelen és jövő is megjelenjen, hiszen Perényi és Prunyi mellett két ifjú művész is a színre lépett. A csellista Devich Gergely, aki olyan fiatal még, hogy nem is „igazi" akadémista, hanem a különleges tehetségek osztályának tagja, David Popper g-moll mazurkáját elevenítette föl nekünk pompásan (édesanyja, Kovalszki Mária zongorakíséretével). Az est zenei csúcspontját azonban Banda Ádám fellépése jelentette (zongorakísérője: Prunyi Ilona), aki lélegzetelállítóan tolmácsolta Hubay Jenő két kis darabját: a Preghierát és a „Hejre Kati"-csárdajelenetet. Nehéz megmagyarázni, mitől tűnt olyan mellbevágóan erősnek előadása: az a későromantikus stílus, amelyet más interpretációban talán édeskésnek, modorosnak vagy egyszerűen unalmasnak éreznénk, nála valamilyen csoda folytán hitelessé, valódivá és ettől egyszeriben érdekfeszítővé vált. Meleg, gazdag, érzékeny, formás, de olykor szinte szarkasztikus volt ez a zene - soha nem hallottam korábban ilyennek Hubayt. Ezt a borzongató tapasztalatot erősítette Batta András is, aki Hubay reinkarnációjának nevezte az ifjú művészt (nemcsak ezen produkciója alapján). Kissé patetikusan fogalmazva: Hubay, Dohnányi és a többiek szelleme tehát köztünk volt ezen az estén - érthető tehát, ha a várakozás mellett némi szorongással nézünk elébe a bérlet következő előadásának, mely a „Mozart a diktatúrában (1948-1956)" címet viseli. November 11. - Zeneakadémia, Solti Terem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.