Richard Taruskin zenetudós (1945, New York) szülővárosában, a Columbia Egyetemen végezte tanulmányait. 1986-tól Berkeley-ben, a Kalifornia Egyetemen tanított, innen 2014-ben vonult nyugalomba - azóta aktívabb, mint valaha. Érdeklődési területeit lehetetlen felsorolni, a szakma elsősorban az orosz zene, ezen belül a 20. századi orosz zene és Stravinsky, a historikusan tájékozott előadói gyakorlat, aszakszerű kottakiadás, az átfogó, nagy lélegzetű összegzések, illetve a mikrofilológia (és még sok egyéb részterület) mesterének tartja. Vitát kereső és vitára ingerlő gondolkodása miatt világszerte szívesen látott konferencia-résztvevő. Októberben a kritikai Bartók-összkiadás megindításának ünnepélyes bejelentése alkalmából rendezett tudományos ülésszakra érkezett Budapestre (az eseményről a 14. oldalon olvasható beszámolónk).

- Bizonyára a kritikai szövegkiadás terén szerzett tapasztalatai miatt hívták meg.

- Nem vagyok a textológia szakértője, csak tagja lettem a Bartók-kiadás nemzetközi tanácsadó testületének. Életemben mindössze egy hasonló közreadói feladatom volt, amikor Busnoys műveit rendeztem sajtó alá.

- Mert az autentikus előadás érdekében...

- Autenticitás? Pokolba vele! Ezt persze csakis az előadóművész szempontjából mondom. Ami a kották közreadóit illeti, ott már más a helyzet, a textológusoknak kutya kötelességük autentikus kottaszöveget kiadni a kezükből - már amennyire ez lehetséges. Az új Bartók-kiadás alkalmából rendezett mini konferencián tegnap megemlítettem egy problematikus helyet Schoenberg op. 11-es Három zongoradarabjában. Ugyebár ezt szoktuk az első atonális műnek nevezni. A kompozíció első részében van egy híres sajtóhiba, amely a sok újranyomás ellenére hatvan éven át tartotta magát. Egy akkordról van szó, amelyben ott egy C hang, előtte egy kereszt, de ez a kereszt lecsúszva, a H magasságában állt - magától adódott a kérdés, hogy melyiket szedték ki hibásan, a kottafejet vagy a módosító jelet. No mármost a szöveg­kritikai munka során először rá kell bukkanni a hibára, ami itt kézenfekvő, utána pedig el kell dönteni, mire javítjuk ki a pontatlan szöveget. Meg kell különböztetnünk a téves olvasatot alehetetlen olvasattól, ami például Mozart esetében nem nehéz feladat. Rendben, de mit kezdjünk Schoenberggel, akinél minden lehetséges? Emiatt élhetett túl hat évtizedet ez a nyilvánvaló sajtóhiba: senki sem tudta vagy merte kijavítani. Végül 1974-ben, a zeneszerző születésének centenáriumán megjelent a kritikai kiadás, sőt mára a bécsi Arnold Schoenberg Center jóvoltából a kéziratok is hozzáférhetőek, de ezen a hangon, illetve akkordon máig fel-fellángol a vita: melyik megoldás a hitelesebb vagy szebb. Az előadó játszhatja azt, ami szerinte a szerző szándéka volt, a közreadónak viszont azt kell nyomdába adnia, amit a kéziratban talál. - No, ennyit arról, hol húzódnak a kritikai kiadás illetékességének határai. Ez sem mindenható.

- A közreadó tudós persze megteheti, hogy széttárja a kezét, és kimondja őszintén: nem tudom.

- Igaz. A kritikai kiadás lehetőséget nyújt a plauzibilis változatok közzétételére, míg a gyakorló zenésznek mindenképp választania kell, nincs módja lábjegyzetet fűzni a hangversenyéhez.

A másik példa, amit tegnap szóba hoztam, Stravinskyval kapcsolatos. A Pribautki című, orosz mondókákra írt négy dal között van egy, amelyben a kísérő együttesből az oboa csak a dalocska legvégén lép be. A kottában az oboa szisztémájában nincs semmiféle előjegyzés, ami téves olvasathoz vezetett. A hibát maga a zeneszerző követte el, amikor lejegyezte a dal kottáját. Ugyebár Stravinsky a saját találmányát, astravigort használta a kottapapír megvonalazásához, és itt egyszerűen lefelejtette az előjegyzést, emiatt az oboa E-dúrban szólalt meg a dal Esz-dúrja helyett. (A többi szisztémában megvan az előjegyzés.) Hogy itt sima tévedésről van szó, azt egyértelművé teszi a zongorakivonat, amelyből nem hiányzik a három ♭. Meggyőződésem, hogy a két változat közül a zongorakivonat a hiteles - ezt az is alátámasztja, hogy ha az oboa szólamát elemezzük, azt találjuk, hogy az előjegyzéssel ellátott dallam kapcsolódik a Stravinsky orosz korszakában oly gyakran használt nyolcfokú skálákhoz. - Tessék, most külső, elméleti érvvel is megtámogattam egy textológiai vélekedést. Jóval azután, hogy fölfedeztem ezt az eltérést az oboaszólamban, kezembe került a Pribautki vázlata (igaz, ott esz helyett disz szerepel), s az­óta szövegszerű bizonyítékkal is rendelkezem. Schoenberg esetében viszont nincs olyan külső elv, amely fogódzót kínálna. Egy Reihe esetében is mindig nyitva a kérdés: vajon hibázott a zeneszerző, vagy szándékosan tért el a szabálytól? Egyszóval a kritikai kiadás szerkesztésekor a mai napig intuícióra és sok fejtörésre van szükség. A kiadott kotta olyankor is a szerkesztő „hipotézise", és akkor is a közreadó felel érte, ha nem hiányoznak az autográf források.

Sokkal könnyebb volt a dolgom Antoine Busnoys műveinek sajtó alá rendezésekor. Ő az első zeneszerző, akitől kéziratok maradtak ránk, ebben nincs párja a 15. században. Az anyagot Brüsszelben őrzik. No mármost a Busnoys-kéziratok gyakran egyedüli forrásai a műveinek - hát létezik egyszerűbb szerkesztői feladat, mint fogni az egyetlen, hiteles forrást, és lemásolni? A korszak többi komponistája esetében hipotézisek rendszerének felállításával kell kikövetkeztetni az adott mű eredetijét. Későbbi szerzők esetén pedig az a baj, hogy létezik ugyan autográf kézirat, de egynél több példány, és persze sohasem egyeznek meg pontosan. Ilyenkor az ember valamilyen módszer alapján dönt, de ez a módszer a sajátja, nem a szerzőé, tehát a megjelenő kottáért ez esetben is a közreadó a felelős. Sohasem jutunk el avégleges megoldásig, csupán addig, hogy mit tekintünk megoldásnak.

- A Bartók-összkiadásból hány kötet indulhat máris a nyomdába?

- Tudtommal egy, a Gyermekeknek. Ezt követi a Concerto, a további menetrendet nem ismerem. 48 kötetesre tervezik a sorozatot, és 24 év, míg elkészül a teljes kritikai kiadás. Annyit megtudtam aszerkesztő bizottság mai ülésén, hogy az utolsó kötet A csodálatos mandarin lesz, ugyanis annak járnak le legkésőbb a szerzői jogai. Az efféle problémák tisztázásához szakértő jogászokra van szükség, mert aszabályok országról országra, darabról darabra különbözhetnek, például előfordul, hogy valahol a mű első kiadásának a dátuma számít. Ráadásul a Bartók-művek kiadói jogai nem egyetlen cégnél vannak. Bonyolult ügy.

Megjegyzem, hasonló okok miatt nem lesz itt soha Stravinsky-összkiadás. A távoli jövőben persze ő is közkincs lesz az interneten, de az még valóban hosszú idő. Stravinsky 1971-ben halt meg, tehát a hetven év 2041-ben jár le. (Hol leszek én már akkor?) De ez nem elég, kell majd az örökösök együttműködése is, mondjuk egy fakszimile közzétételéhez - márpedig a Stravinsky-örökösök jóindulatát megnyerni roppant nehéz feladat. Szóval kritikai összkiadásra nem látok esélyt. A J. & W. Chester Kiadó egy esetben megrendelte egy mű, a Menyegző kritikai kiadását. A közreadó, Margarita Mazo jó barátom. Óriási munkát végzett, több ezer javítást, változtatást hajtott végre tudományos alapossággal, de tudtommal mind a mai napig ez az egyetlen Stravinsky-mű, amelynek kritikai kiadása van, vagyis ez számít kivételnek.

Tovább nehezíti a kritikai kiadások létrehozását az a tény, hogy a kottákat közzétevő kereskedelmi kiadók nem óhajtanak konkurenciát saját maguknak. És nem csekély szerepet játszik az is, hogy azeneszerző mekkora hasznot hoz egy kiadónak. Schoenbergen igazából nem tudnak keresni: meg is született a kritikai kiadás. Bartókról nem tudom, mekkora üzlet, Stravinsky esetében viszont ajövedelmezőség egyértelműen nem kedvez egy új, kritikai összkiadásnak.

- Egy évvel ezelőtt visszavonult a rendszeres tanítástól. Mihez kezd a sok idejével, milyen tervek foglalkoztatják?

- Egyfelől sok mindent meg szeretnék írni, másfelől most jóval több meghívást tudok elfogadni. Szeretek utazni: ha jól számolom, 2006 óta már a tizedik alkalommal járok Budapesten, nagyon szívesen jövök ide. Nem csak a város miatt, hanem a barátaim miatt is. A két Lászlóról beszélek (Somfai és Vikárius - a szerk.), velük vitatkozni is, egyetérteni is remek szórakozás. De másokkal is jóban vagyok aZenetudományi Intézetben. Ha hívnak, jövök.

Ami a megírandókat illeti, az Oxford University Pressnél jelent meg a nyugati zene történetét bemutató hatkötetes munkám, s most ugyanez a kiadó, sőt ugyanaz a szerkesztő a Nagyon rövid bevezetés...című sorozatukba kért tőlem kéziratot - ezúttal alig négy íven kell összefoglalnom a nyugati zenetörténetet. Először azt hittem, viccel velem, de természetesen azonnal igent mondtam. No mármost aszerkesztő úgy vélte, a korábbi könyvből készítek majd valamiféle kivonatot, de tévedett, mert egészen új szöveget fogok írni. Eddig nem született könyv a klasszikus zenéről mint eszméről, mint a társadalom kulturális gyakorlatáról, továbbá az épp aktuális alaprepertoárról, a „kánon" és a „repertoár" különbözőségéről, a hallgatóság viselkedéséről vagy éppen öltözködéséről, arról, hogy például a 18. századi közönség nagyjából úgy viselkedett, mint ma a jazz- vagy popkoncerteken szokás: csupa izgalmas probléma. A kérdéskör számos vonatkozását alaposan kutatták már, egyes témákban szakkönyvekre is tudok támaszkodni. - Ezt kellene összehoznom a következő egy év alatt. Esetemben természetesen jogos az aggodalom: képes vagyok-e rövid könyvet írni? De hát írtam már lapokba, magazinokba is, ahol igazán szűkös a terjedelem.

Korábbi írásaimból össze akarok állítani egy esszékötetet is, amihez némiképp fel kell frissítenem a régi szövegeimet. És még valami. Sok-sok „Bevezetés a zenetudományba" szemináriumot tartottam életemben, Berkeleyben is, sőt már a Columbián is, és régóta tervezem, hogy ennek tapasztalataiból írnék egy „Így műveld a zenetudományt" típusú könyvet. Szerepelne benne textológia, előadói gyakorlat régen és most, egy kis zenei kultúrtörténet, effélék. Amíg lefoglalt a tanítás, addig az ilyesmiről valóban csak álmodozhattam. }