Nekem az a vakáció, ha itthon komponálhatok

Eötvös Péter

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2015 október

– Emlékszem, amikor átvette a Kossuth-díjat, rádióinterjút készítettünk, és akkor azt mondta, hogy olykor már-már „díjbeszedőnek” érzi magát. Azóta is számos kitüntetést kapott kerek és nem kerek születésnapokra és egyéb alkalmakra. Legutóbb augusztus 20-án tüntették ki a sok évtizedes szünet után három éve újra bevezetett rendjellel, a kapható legmagasabb állami kitüntetéssel, a Magyar Szent István-renddel, amely – mint a köztársasági elnöki hivatal honlapján olvasom – a Magyarország érdekében tett legkiemelkedőbb, különleges érdemek, kimagasló életművek, nemzetközi téren szerzett jelentős értékek elismerésére szolgál. Tudom, nem túl eredeti a kérdés, de milyen a viszonya a kitüntetésekhez, különösen pedig ehhez?

– A díj definíciója nagyon világos és örülök, hogy az én munkásságomat ennek megfelelőnek találták. Az elmúlt 40 évben valóban fontos volt számomra, hogy a világon mindenütt magyarként ismertek és amagyar kultúrát képviseltem. Ez a kitüntetés nem személy szerint nekem szól, hanem az általam képviselt ügynek. A rend eredeti alapításakor, 251 éve, az akkori társadalmi és politikai élet jeleseinek adták, most viszont szakembereknek, sportolóknak és művészeknek. Egyébként én vagyok az ezerhétszáztizenvalahányadik a sorban – és a harmadik Eötvös.

– Hadd találgassak: Eötvös József és Eötvös Loránd után.

– Éppen hogy nem, Loránd nem kapott, csak a nagypapa, Ignác, valamint a papa, Eötvös József. Mindenesetre én – sokakkal ellentétben – jónak tartom, hogy ezt a rendet megújították és örülnék, hamegtartanák. A tavalyi kitüntetettek, Rubik Ernő és Kertész Imre érdemei kétségbevonhatatlanok és kiválasztásuk nem fejez ki politikai preferenciákat, ahogy a tavaly­előttiek is teljességgel megfeleltek a díj kiírásában megjelölt célkitűzésnek.

– Kerek születésnapja tavaly volt, a kitüntetés talán egy kicsit lezárása is lehetett az ünnepségsorozatnak. A kívülálló azt láthatta, hogy ezt az évet is végigdolgozta, hihetetlen mennyiségű munkát végzett, komponált, dirigált, tanított.

– 2014 sűrű év volt. A Paradise reloaded–Lilith előadása a Müpában, mind a két hegedűversenyem egy koncerten Münchenben, a Dodici bemutatója Kölnben a Berlini Filharmonikusok 12 csellistájával, azután Monaco, Párizs, Madrid, Porto, Tokió, majd Frankfurtban az új operám, a Golden Dragon bemutatója. Ezt követték a szombathelyi koncertjeim, a Berlini Filharmonikusok, Wrocławban az Angyalok Amerikában operám, a Lady Sarashina Budapesten és Lisszabonban, kétnapos Eötvös-fesztivál Párizsban és a végén a salzburgi Dialog-fesztivál. Ugyancsak tavaly fejeztem be, és idén mutattuk be a Senza sangue című egyfelvonásos operámat. Anne Sofie von Otter és Russell Braun énekelt, és Alan Gilbert vezényelte a New York-i Filharmonikus Zenekart. Kölnben és New Yorkban volt az ősbemutató, azenekar és az Acht Brücken-fesztivál megrendelésére írtam a darabot.

– Korábban mesélt már, erről, ez az az operája, amely párdarabként szolgálhat a Kékszakállúhoz.

– Valóban, lehetséges párdarabként elhangozhat a Kékszakállú előtt, mert nincs sok opera, amelyik stílusában alkalmas lenne rá.

– Az utóbbi időben kétszer is olvastam olyan produkcióról, amelyben együtt játszották a Gianni Schicchivel...

– A Gianni Schicchi nem való a Kékszakállúhoz. Én Csajkovszkij Jolantájával párban láttam. Előtte erős kételyeim voltak, hogy a két mű mennyire illik egymáshoz, hiszen zeneileg nincs sok közük egymáshoz, de a rendezésnek köszönhetően nagyon jól működött együtt. A Senza sangue komponálásakor meg akartam tartani a két szereplő közötti alapvető konfliktust, de az én operámban az asszony az erősebb karakter, és egy meglepő happy enddel végződik. A zenekar azonos a Kékszakállú zenekarával, azért, hogy a hangzás tömege egységben maradjon a két mű között.

– Az énekesek is azonosak?

– A hangfajukat tekintve igen, de a két opera két különböző generációról szól, a Senza sanguéban idősebbek, ezért a Kékszakállút két másik szereplő énekli. Viszont az Armel Fesztivál keretében 2016-ban, a Senza sanguét Alföldi Róbert rendezésében két nagyon fiatal énekessel fogjuk előadni, hát ilyen a színház, minden lehetséges – ha jó. Az én operámban nincsenek Bartók-utalások és idézetek, de anyelvezetében, hangvételében figyelembe vettem a Kékszakállú stílusát, hangzását. Nem akartam semmiféle kontrasztot. A közönség az est egészére fog emlékezni, úgyhogy a darab szándékom szerint harmonizál a Bartók-opera stílusával és hangzásával, és a Senza sangue is hétrészes, mint a Kékszakállú. A kölni bemutató, majd az azt követő két New York-i előadás koncertszerű volt, 2016–17-ben sok újabb koncertek követik: Göteborgban, Bergenben, Rómában, Párizsban, színpadi verziója lesz látható Avignonban, Budapesten és Hamburgban.

– Megjelentek régebbi darabjai lemezen...

– Igen, a Concertos a BMC sorozatában. Három versenymű régebben készült felvétele van rajta, a Seven budapesti koncertfelvétele Akiko Suwanai-jal, a CAP-KO, Pierre-Laurent Aimard-ral és agöteborgi szimfonikusokkal, valamint a Levitation a BBC zenekarával. Mindhármat én vezényelem.

– Lemezein legtöbbször hangversenyfelvételeket hallunk. A világgal együtt saját hallgatói elvárásaim is nagyot változtak ebben: azelőtt, amikor még többnyire stúdiófelvételeket lehetett kapni, mindig azt gondoltam, egy lemeznek makulátlan, sőt tökéletes képet kell adnia a műről. Ma viszont inkább úgy hallgatom az élő felvételekről kiadott lemezeket, mintha jól vagy rosszul elkapott pillanatképeket nézegetnék. Abban, hogy ön élő felvételeket készít, esztétikai megfontolásokat keressek, vagy praktikusakat?

– Hozzám közelebb állnak a koncertfelvételek, a pillanatképek.

– Mindig is így volt?

– Nem, alapjában véve analitikus stúdiókarmester volnék. De tudomásul kell venni, hogy a stúdiómunkára egyre ritkábban van lehetőség. Annak viszont örülök, amikor a koncertekről készült pillanatfelvételek olyan minőségűek, mint a stúdióban rögzítettek. A lemezeim nagy részét mindig magam keverem, Dorozsmai Péterrel együtt, akivel csodálatosan lehet együtt dolgozni.

– Térjünk vissza az új művekre. Legutóbb beszélt készülő oratóriumáról, amelynek szövegét Esterházy Péter szerzette...

– Az oratórium elkészült, jövőre a Salzburgi Ünnepi Játékokon lesz a bemutatója. A felkérést a Bécsi Filharmonikus Zene­kartól kaptam. A megrendelés eleve oratóriumra szólt, az ötlettől pedig, hogy aszöveget Esterházy Péter írja, egyenesen boldogok voltak. Péter 2011-ben megírta a szövegkönyvet, és eddig tartott, amíg megkomponáltam a zenét. Halleluja – Oratorium balbulum (Dadogó oratórium) acíme. A tenor, egy dadogós Próféta – modelljéül Notker Balbulus Sankt Gallen-i szerzetes szolgált – válaszol a mezzoszoprán Angyal kérdéseire. Van még egy narrátor, aki összefoglalja, mintegy közvetíti kettejük párbeszédét, és egy kórus, amely önálló személyként véleményt nyilvánít. Mivel a Hallelujának a szövegben nagy jelentősége van, összegyűjtöttem és beépítettem egy sor Halleluja-idézetet is azeneirodalomból. A négyrészes mű legvégén pedig Mozart női hangokra írott Alleluja-kánonját és Bruckner férfikart  alkalmazó Offertoriumát egymásra helyeztem. A kettő tökéletesen illeszkedett egymáshoz. A bemutató a 2016-os salzburgi fesztiválon, július legvégén lesz, a Bécsi Filharmonikusokat és a Magyar Rádió Énekkarát Daniel Harding vezényli, a tenor-, illetve a mezzo-szólamot Topi Lehtipuu és Iris Vermillion énekli, a Narrátor szerepét pedig egy jól ismert osztrák színész, Peter Simonischek vállalta el. Ez a produkció 2016 novemberében az én vezényletemmel hangzik el a bécsi Konzerthausban ésBudapesten, a Müpában is. Ez lesz a jövő év számomra egyik legfontosabb koncertje, amellett, hogy márciusban a bécsi Staatsoper új produkcióban mutatja be a Három nővért, novemberben pedig aHamburgi Operaház játssza a Senza sanguét – A kékszakállú herceg vára párdarabjaként. Egy másik, az én szempontomból kiemelt fontosságú esemény a most készülő, vonósnégyesre és koloratúrszopránra komponált ciklusom októberi bemutatója lesz a Wigmore Hallban, Londonban. A ciklust a Los Angeles-i Calder Vonósnégyes felkérésére írom, a bemutatót követő turné koncertjein Barbara Hannigan ésAudrey Luna énekel felváltva. Ezzel a kvartettel dolgoztam már, Los Angelesben bemutatták első vonósnégyesemet, a Korrespondenzet, amelyet tavaly, Salzburgban is eljátszottak. Egyébként, ha már itt tartunk, Salzburgban volt a Mozart-töredékeket felhasználó da capo című, cimbalomra vagy marimbára és kamarazenekarra írott darabom bemutatója, amely azóta járja a világot. Idén októberben mindkét verzióban hallható lesz Pesten, a BMC-ben, Lukács Miklós és Rácz Zoltán szólójával.

– Visszatérve még a vonósnégyesre és énekhangra komponált ciklusra: milyen szövegekre íródik és milyen nyelvű lesz a ciklus?

 Három részből áll majd, az egyik Joyce Ulyssesének egy részlete – ez angolul hangzik el, aztán Homérosz Odüsszeiájának a szirénekről szóló jelenete ógörögül, végül Kafka szövege, A szirének hallgatása – németül. Három különálló vonósnégyes lesz.

– Érdekes, ezt mutatja a szirénes ciklus is, szinte csak irodalmi ihletésű darabokat ír. Eleve színházi gyereknek indult, sok színházi és film­zenét komponált, aztán tizenegynéhány éve jöttek az operák is...

– Számomra minden művem olyan, mint egy opera: jeleneteket írok, mindig történetben gondolkodom. Ez nyilván alkati kérdés is, hogy már tizenhat évesen a színház bűvöletébe kerültem. A történetek, akonfliktusok, a karakterek inspirálnak. Szükségem van rájuk, ezek adják a műveim dramaturgiáját.

– Nem programzenét ír, de biztosan érdekes lenne a hallgatónak a háttér, a sztori. Ez szigorú titok?

– Hol igen, hol nem. Hol megtartom magamnak, hol elmondom. Az 1992-ben írott Korrespondenz esetében például a bevezető beszélgetésekben elmondtam a közönségnek, hogy mely zenei hangok milyen beszédhangoknak felelnek meg. Három hete, amikor Bregenzben az Ensemble Modern adta elő, megerősödött bennem az az érzés, hogy ehhez semmit sem kell mondani, ez egy nagyon jól működő vonósnégyes.

– A történet tehát ott van a háttérben, ezt zenésíti meg, aztán a történet – legalábbis az instrumentális zene esetén – lekerül a zenéről, és onnantól kezdve csak a zene érvényes?

– Nem teljesen. A módszerem valamelyest hasonlít Esterházy Péteréhez. Ő nem történeteket ír, hanem gondolatokat. Én improvizálva írok, elkezdek rögtönözni, ha egy hangszer eljátszik két hangot, ebből következik egy harmadik, és a darab írja magát. Húszévesen először megszerkesztettem a formát, kitaláltam az arányokat, a csúcspontokat, aztán kitöltöttem a kereteket. De az eredménnyel elégedetlen voltam, mert sosem az szólt, amit szerettem volna. A kilencvenes évek elején szakítottam ezzel a módszerrel, és kezdtem improvizálva komponálni, természetesen egy nagyon erős strukturális periódus után. Azoperák esetében persze más a helyzet, adott a szöveg és a történet, de a nem szöveges műveimben is mesélek. Ez az egyik lényeges vonása a zenémnek, a másik a hangzás tere és hedonizmusa, a hangok tömege, gyönyörűsége.

– Mit kell éreznie a hallgatónak?

– Olyasvalamit, mint a Vidámparkban az Elvarázsolt kastélyban. Az ember bekerül, elkezdődik valami, fogalma sincs, hogy fog kijönni onnan, de bíznia kell benne, hogy valahogy majd túléli. Az operánál is az a legfontosabb, hogy a zene és a színpad az első pillanatban beszippantsa a közönséget. Ugyanez áll minden zenére: az első hangot úgy kell leírni, hogy a hallgató azonnal benne legyen a sűrűjében.

– Beszéljünk egy kicsit a tanításról is: legutóbb még jövő időben beszélgettünk az azóta lezajlott Mrožek-operaprojektről. Tanít karmestereket. Szombathelyen tart majd még kurzust?

– Szombathelyen tavaly befejeztem a tanítást, most csak az alapítványom keretein belül tanítok.

Évi három-négy alkalommal szervezünk pedagógiai jellegű programokat. Pár nap múlva kezdődik egy mesterkurzusunk a Budapest Music Centerben, kooperációban a mainzi székhelyű Villa Musica szervezettel, amely a német zeneakadémiák színe-javának ilyen irányú tevékenységét fogja össze, és évi 120-130 koncertet rendez. Az ő szervezésükben jönnek a fiatal művészek Pestre, akik SchönbergPierrot lunaire, Boulez Dérive, és Donatoni Arpège című művét mutatják be és a Tornyai Pétertől rendelt új darabot. A hangversenyen három énekesnő adja majd elő a Pierrot lunaire három szekvenciáját. Őket már márciusban betanította Salome Haller, egy francia Pierrot-specialista énekprofesszor. A karmesterkurzust tíz aktív résztvevővel, Nagy Zsolttal együtt vezetjük. A következő projektem Münchenben lesz, ahol a Musica Viva keretében egy Stockhausen-fesztivált rendeznek, a Bajor Rádió Zenekara játssza majd vezényletemmel a Hymnent. Ugyanebben a periódusban a Bajor Tartományi Ifjúsági Zenekarral is dolgozom ugyanezen a darabon. Mindehhez egy karmesterkurzus is kapcsolódik. Fontosnak tartottam, hogy a kurzuson ne legyen felső korhatár, mert ezt a művet olyan ritkán szólaltatják meg, hogy ha van egy hatvanéves érdeklődő, az is jöjjön bátran. A lényeg, hogy a Hymnen minél többször szólaljon meg, minél többen ismerjék meg, és ennek következtében kerüljön be a hangverseny-repertoárba. A BMC-ben rendszeresen rendezzük a mustMEET Composers sorozatunkat, ahol zeneszerzőket ismertetünk meg a közönséggel. Erre többek között szeretném meghívni Helmut Lachenmannt is. Számomra nagyon fontos, hogy ezekre a találkozásokra itt, Budapesten kerüljön sor, hogy az akadémisták is eljöhessenek, lássák ezeket az élő szerzőket. Ezzel együtt úgy tűnik, sokkal több külföldi érdeklődő jelentkezik az eseményeinkre, mint magyar. Ki kell várni, előbb-utóbb talán sikerül fölkelteni itthon is az érdeklődést. Mit tehetek, ha egyszer Szingapúrból és Dél-Amerikából többen érkeznek, mint Budapestről? Amúgy pedig örülök, hogy ennyire kinyílt a világ, egy falu az egész, a fiatalok pedig körbejárják, és a pályakezdő komponistáknak végtelenül sok a megjelenési lehetőségük, felkéréseket kapnak, előadják a műveiket.

– A külső szemlélő azt gondolná, hogy a koncertrendezők új zene iránti lelkesedése azért még mindig nem vetette szét a korábbi kereteket.

– Most ne az „új” zenéről, inkább az új generációról beszéljünk, amelyik megjelenik a pódiumon és a közönségben is. Én nagyon sok pozitív jelet látok, soha ennyi fiatal zeneszerző műve nem hangzott el koncertpódiumon és soha ennyi új operát nem mutattak be az operaházak. Általánosságban előretörtek a fiatalok, a legtöbb nagyzenekar is fiatal karmesterrel dolgozik. Ezek a jelek inkább azt mutatják, hogy a koncertrendezők is a fiatalok felé nyitnak. Magyarországon is megfigyelhető ez a változás, a közönségnevelés tendenciája is. Amit a Fesztiválzenekar, az Opera, a BMC és a MüPa sorozataiban látok, azmind egy szélesebb közönség felé való nyitást mutat.

– Elképesztő mennyiségű munkát végez, egyáltalán mikor pihen?

– Időm körülbelül ötven százalékát teszi ki a komponálás, harmincat a dirigálás, húszat a tanítás. Pihenni éjjel egytől reggel hétig szoktam. Nekem az a vakáció, ha itthon komponálhatok. }

 

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.