- Drezda - egy tehetséges fesztiválváros

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2015 szeptember

Hellerau angol mintára épült kertváros Drezda mellett, illetve Drezdában, hiszen ma már közigazgatásilag is a városhoz tartozik. Híres avantgárd színháza, a Festspielhaus a hozzá tartozó épületekkel együtt 1945-től a szovjet csapatok kivonásáig katonai objektum volt, laktanya és katonai kórház, ami nem sokat használt az épületkomplexum állagának, a 2000-es évek elejére azonban visszanyerte eredeti szépségét és funkcióját: főleg tánc- és mozgásszínházi előadásoknak ad otthont.

A sors kegyeltjeként, valamint a Goethe Intézet és a Festspielhaus épületegyüt­tesében működő Szász Kulturális Alapít­vány jóvoltából (ez utóbbi kettő ösztöndíjasaként) június elejétől július közepéig hat hetet tölthettem itt, ami egyben kiváló alkalom volt, hogy meghallgassam a Musikfestspiele utolsó hetének néhány hangversenyét és az operaszezon végének néhány előadását a Semperoperben, valamint hogy interjút készítsek a Musik­festspiele intendánsával, egyben a másik nagy drezdai zenei rendezvénysorozat, a Moritzburgi Fesztivál művészeti vezetőjével, Jan Vogler csellóművésszel.

JAN Vogler - Felix Broede felvétele

- Ön sok tekintetben ennek a városnak a produktuma, s bár eredetileg nem idevalósi, korán ideköltözött és szakmai élete ezer szállal kötődik ide.

- Születni valóban nem itt születtem, kelet-berlini vagyok, de alig húszéves koromban állásba kerültem a Staatskapellénél. A szüleim mindketten zenekari muzsikusok voltak, számomra pedig a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy én is az leszek. Az persze meg sem fordult a fejemben, amikor eljöttem a próbajátékra, hogy bármi esélyem volna, de azt gondoltam, hasznos tapasztalatra tehetek szert.

- Ez még Herbert Blomstedt, vagy már Hans Vonk idején történt?

- Épp a váltáskor. Vonk dirigált, Blomstedt pedig a nézőtéren ülve hallgatta a jelentkezőket. Szóval a legnagyobb meglepetésemre megkaptam az állást, idejöttem a csellómmal, kaptam egy kis lakást, telefon persze nem jutott. Rengeteg behoznivalóm volt, az összes opera, a szimfonikus repertoár. Hallásból persze mindent ismertem, de játszani semmit sem játszottam belőle. Nagyon intenzív tíz évet töltöttem itt. Igen sokat tanultam ez alatt az idő alatt, ami nagyban alakította a személyiségemet.

- Mikor hagyta abba a zenekari játékot?

- 1996-ban. Azóta csak szólistaként és kamaramuzsikusként dolgozom.

- A Musikfestspiele története az NDK-ban kezdődött, az akkori vezetés számára ez presztízskérdés volt, az NDK mindig nagyon meg akarta mutatni a világnak, milyen magas színvonalú a kulturális élete. Itt, Drezdában egyébként volt is mit mutogatni, a város nagy kulturális hagyományokkal rendelkezik, különösen a zenét illetően. A hagyományok kontinuitása mellett ugyanakkor történt valami: nincs már NDK, nincs szocializmus, Németország egységes, vagyis egy megváltozott háttér előtt és más tartalmakkal működik a fesztivál. Vajon ez még ugyanaz, mint akkor régen?

- Én 1997-ben New Yorkba költöztem, és eltávolodtam a várostól, miközben mindig is tartottam vele a kapcsolatot. Aztán 2007-ben a drezdai főpolgármester megkeresett, és meghívott ebédelni. Fogalmam sem volt, mit akar tőlem. Aztán egy nagyon pontosan megfogalmazott kérdésből kiderült: kinézem-e magamból, hogy képes vagyok megújítani és másik irányban elindítani a Musikfestspielét. A fesztivál akkoriban válságba került, elveszítette korábbi kisugárzását.

- Gondolom, az 1990 utáni politikai változások megváltoztatták a jelentőségét.

- Igen, értelemszerűen más dolgokra helyezték a hangsúlyt. Ugyanakkor az ezredforduló táján, a Frauenkirche, a Grünes Gewölbe, az Albertinum és egy sor más műemlék helyreállításával, új szállodák építésével új lendületet kapott a város. Újra beindult a kulturális turizmus, és ezzel a lendülettel nem tudott lépést tartani a fesztivál. Kértem egy kis gondolkodási időt, de a feleségem és a barátaim mind azt mondták, bolond vagyok, ha nem vállalom, hiszen ez egy testre szabott feladat.

- És mivel lehetett új irányt adni a Musik­festspielének?

- A minőséggel. Például azzal, hogy elhatároztam: a világ minden jelentős zenekarát meghívom. Rögtön az első évben eljöttek a Bécsi Filharmonikusok és a Concertgebouw. Bevontunk új játszóhelyeket is. Összesen huszonöt helyszínen rendezünk koncerteket, nagyon gondosan ügyelve arra, hogy a helyszín, a művész és a műsor együttesen valami különleges súlyt kapjon. A számítás bevált, mert megnőtt alátogatottságunk. A következő szint az, hogy a fesztivál a németországi zenei élet befolyásoló tényezője legyen. Ma este itt, a Gläserne Manufakturban Kent Nagano Bernstein A Quiet Place című operáját vezényli: Drezda egy sorozat egyik állomása. A helyszínek közt van London és Párizs. Ezt az esti előadást egyedülállóvá teszik a közreműködők és a különleges helyszín.

- Azért mindaz, amit elmondott, a világ számos fesztiváljáról elmondható. Könnyű volt annak idején, az első világháború után Salzburgnak, az volt az egyetlen hely Európában, ahol fesztivált rendeztek. Különleges helyszínek, nagynevű előadók, szenzációs bemutatók mindenütt vannak. Miben különbözik ez a fesztivál a többitől?

- Salzburg egy álom megvalósulását jelentette. Adott volt egy gyönyörű város, ahová meghívták a legjobb előadókat. Drezdának sokkal nagyobb a kulturális jelentősége, mint Salzburgé, ráadásul megfelelő hagyományokkal is rendelkezett: ez egy nagy, zenei város, jelentős kulturális központ, amelyről bebizonyosodott, hogy fesztiválvárosnak is tehetséges. Nagyon jó a szállodahelyzet is. Salzburg örök problémája a vendégek elszállásolása, míg Drezdában ez nem gond. A május-júniusi időpont pedig nagyon jó, mert ekkor még nemigen indulnak el a konkurens fesztiválok, és a klíma is kimondottan kellemes. A zenei kínálat ebben a városban amúgy is gazdag, hiszen csak szimfonikus zenekarból kettő is működik - a Staatskapelle mellett ott a Philharmonie -, és egy évben egyszer kinyílik a világ, egyik nap a Philadelphia Orchestra, a másik nap a Santa Cecilia Zenekara Pappanóval. Ez nagyon fontos, mert társadalmi jelentőségű feladat is egy városnak, amelyet lebombáztak és újjáépült, ahol egymás után két diktatúra követte egymást. Most pedig gyakorolhatja a nemzetköziséget. Már csak azért is, mert sokáig nagyon elszigetelt volt, nem folytatott kommunikációt a világ többi részével. És a zene ezen a téren iselindít valamit.

- Mit mutatnak a számok, kik adják a Mu­sik­festspiele közönségét?

- A számok az utolsó években nagyon eltolódtak. 2009-ben, amikor átvettem az irányítást, a külföldi vendégek száma elenyésző volt. Ma minden hatodik fesztivállátogató külföldi, és minden negyedik Németország más tartományából érkezik, tehát nem helyi. A Luzerni Fesztivál adatai hasonlóak, ott is 15 százalék körül mozog a külföldiek aránya, míg például Salzburg esetében a külföldiek túlnyomó többségben vannak, ami köszönhető a hagyományoknak és persze annak is, hogy Salzburg jóval kisebb, mint Drezda.

- Az NDK-ban a kultúrának egyfelől megvolt a maga kirakatjellege, ami persze minden szocialista országra igaz, ugyanakkor az emberek számára is egészen mást jelentett, jóval nagyobb értéke volt aszemükben, mint ma. Őriz-e valamit a Musikfestspiele mindebből?

- Drezdában ez mindmáig jóval erősebben megvan, mint például Berlinben. Drezda lassabban változik, mint az egykori NDK többi nagyvárosa. Ez a helyi mentalitás és a város földrajzi helyzete miatt egyaránt lehet. Teljesen osztom, amit a kultúra kirakatjellegéről mond. A Musikfestspielét 1978-ban azzal a céllal alapították meg, hogy az NDK megmutassa, milyen fantasztikusan nemzetközi. Elhívtak ide 180 újságírót, melléjük beosztottak fejenként két titkos ügynököt, és az újságírók el voltak ragadtatva, hogy valóban milyen fantasztikus és milyen nemzetközi a fesztivál, ahol itt van Karajan és Abbado. De azért a szabadságról és a nyíltságról alkotott képünk már akkor is más volt. Szóval persze, kirakat, de az NDK-beli polgárok ott tolongtak előtte, és nézték. Ezek fontos kirakatok voltak. Gyerekkoromból szinte csak koncertekre és színházi előadásokra emlékszem. Berlinben óriási előadásokat láttam például a Deutsches Theaterben és a Berliner Ensemble-ban meg a Komische
Operben, ahol akkoriban még Felsenstein rendezései mentek. Apám egyébként ott játszott a zenekarban, anyám pedig Kurt Sanderling zenekarában. Persze, kirakat, ugyanakkor menedék is a hétköznapok szürkesége és egyhangúsága elől. És ebből sok megmaradt. Például az emberek zene iránti rajongása. Ez sokuknál még egészen biztosan az NDK-idején kezdődött. Ami pedig a minőséget illeti, a Staatskapelle esetében pontosan tudom, milyen tudatosan őrizte a háború vége és 1989 között is a színvonalát, ami sikerült is, hiszen nem véletlen, hogy Böhm, Karajan és Carlos Kleiber is szívesen készített itt lemezeket. A városban körülbelül 600 ezer ember él, és ebből évente mintegy százezer legalább egyszer egy évben elmegy egy komolyzenei hangversenyre. Ez egész Európában egyedülálló.

- 51 éves, amiből jócskán le is tagadhatna, mindenesetre ereje teljében, pályája csúcsán lévő, sokat foglalkoztatott, sikeres művész. A nyara - gondolom - elmegy az ön által vezetett két fesztiválra, amelyeket előzőleg még meg kell tervezni, és elő is kell készíteni. Mennyi ideje marad a csellózásra?

- A fesztiválok fölzabálják az ember minden szabad pillanatát, ha hagyja. De a csellózásból nem engedek, az a legfontosabb. A várossal is úgy állapodtam meg, hogy csak akkor vállalom a fesztiváligazgatást, ha elég időm marad a hangszerre. Amikor sok koncertem van, legalább napi négy órát kell gyakorolnom. Minden reggel legalább két órát játszom, napközben pedig még kettőt. Az én életemben a zenélés és afesztiválozás nagyon jól kiegészíti egymást. Más szólista előbb-utóbb elkezd dirigálni, vagy zenét szerezni. Nekem egyikhez sincs se kedvem, se tehetségem. De a fesztiválokkal - azt hiszem - egy kicsit befolyásolni tudom hazám zenei életét. És így olyan zenékkel is tudok foglalkozni, amelyek szólistaként egészen biztosan nem kerülnének az utamba. És ezek nagyon jót tesznek a csellózásnak is.

Musikfestspiele

A június 2-i zenekari esten Myung-Whun Chung vezényelte a Staatskapellét. A dél-koreai dirigens 2012-13 óta a zenekar első vendégkarmestere, 2001 óta rendszeresen dirigálja az együttest. Hangversenyének második részében drezdai Mahler-ciklusa negyedik darabjaként (az 1., a 2., és a 9. szimfónia után) a 4. szimfóniát, a koncert első felében pedig Beethoven 2. szimfóniáját vezényelte aSemperoper színpadán. A zenekar és Myung-Whun Chung jóvoltából az ezerszer hallott Beethoven-mű is rengeteg újdonsággal, részletszépséggel szolgált. Lelkesedésem pedig csak fokozódott a Mahler-mű hallatán, amelynek zárótételében a nagyszerű Sophie Karthäuser naiv, gyermeki ártatlansággal csinált kedvet a mennyei élethez. A legizgalmasabb élményt mindazonáltal egy minimalista módon színre vitt opera jelentette: június 3-án Leonard Bernstein A Quiet Place című operája szólalt meg a Gläserne Manufakturban. A Gläserne Manufaktur nagyméretű - mint neve is mutatja - üvegfalú iparcsarnok, aVolkswagen értelmetlenül drága modelljei készülnek itt az átláthatóság jegyében. A Gläserne Manufaktur a Musikfestspiele egyik legjelentősebb szponzora. Nyilván ezzel is összefügg, hogy a roppant elegáns épületet - gyárban ilyet nemigen láthatni - a fesztivál idején koncertek helyszíneként is sűrűn használják.

Bernstein utolsó színpadi művében az 1952-ben írott egyfelvonásos, a Trouble in Tahiti házaspárjának történetét mondja tovább harminc évvel később. Az 1983-as houstoni ősbemutató bukása után Bernstein átdolgozta a darabot, amely új formájában Milánóban és Washingtonban hangzott el, majd újabb átdolgozás után elkészült a végső, bécsi változat, amelynek bemutatóját maga a szerző dirigálta. A művet 2010-ben a New York City Operában ismét műsorra tűzték, ezúttal már nagy sikerrel. Az új változat Bernstein egykori tanítványa, Kent Nagano kezdeményezésére készült. Az eredeti, majdnem kétórás terjedelem másfél órásra csökkent, a darab hangszerelését pedig jelentősen redukálták az átdolgozók: a nagy létszámú zenekart kamaraegyüttes váltja fel. A 2013-ban elkészült kamaraverzió alapján az Ensemble Modern, válogatott angol anyanyelvű énekes együttes és a négytagú Vocalconsort Berlin közreműködésével, Kent Nagano vezényletével és Georges Delnon rendezésében létrejött utazó produkciót az elmúlt hónapokban számos helyen játszották. Mint mondják, mindenhol nagy sikerrel. Nem volt ez másképp Drezdában sem. A darab cselekménye egy család széthullását mondja el. A családtagok a depresszióban szenvedő anya halálának (autóbaleset vagy öngyilkosság?) alkalmából a temetkezési vállalkozónál találkoznak, a második felvonás helyszíne a család háza, a harmadik pedig a kert. A gyász és a találkozás emlékeket, kibeszéletlen konfliktusokat, ambivalens érzelmeket hoz a felszínre. Egy család szembesül múltjával és feldolgozatlan problémáival, többek között a fiú homoszexualitásával. Ez az amerikai közönségnek anyolcvanas években alighanem még kicsit sok lehetett. Bernstein librettistája, Stephen Wadsworth nem kíméli a hallgatót, ahogy a zeneszerző sem azon a könnyed, jazzes hangon ír, melyet korábban megszokhatott és elvárt tőle a közönsége. Többféle zenei stílus keveredik a műben, bőségesen használ idézeteket, és kevés benne a fülbemászó, könnyen megjegyezhető dallam. Viszont roppant hatásos zenés színházi mű, amely megérdemli, hogy új esélyt kapjon az operaszínpadokon.

 

 Kent Nagano - Oliver Killig felvétele

Június 5-én, az újjáépített Frauenkirche volt a helyszíne az Andrea Marcon
vezényelte Velencei Barokk Zenekar és Karina Gauvin Vivaldi-hangversenyének. Az 1945 feb­ruárjában megsemmisült Frauenkirchét 2005-re eredeti formájában helyreállították, és azóta koncerthelyszínként is használják. Hogy ezt jól teszik-e, arról a helyreállítás óta folynak a viták, már a nyitókoncert próbáin is kiderült, hogy akusztikai adottságai nem igazán teszik alkalmassá hangversenyrendezésre, ugyanakkor hihetetlenül attraktív és nagy befogadású tér. Ide hívták meg a világhírű olasz régizenei együttest, amely csupa Drezdához kapcsolódó Vivaldi-darabból állította össze műsorát: egy, a drezdai zenekarnak írott, illetve „őfelségének a szász királynak ajánlott" concertóból, illetve a „Schranck II-ben", (a II. számú szekrényben) az utókorra maradt művekből, köztük két motettából. A szóban forgó bútordarab a drezdai Hofkirche tartozéka volt, és avirtuóz drezdai hegedűs, Johann Georg Pisendel hagyatékát őrizte annak 1755-ben bekövetkezett halála után. A Torinói Nemzeti Könyvtár kottatára mellett a Schranck II volt a Vivaldi-kéziratok leggazdagabb lelőhelye. Az izgalmas műsor és a virtuóz előadás ellenére a koncert élményéből sajnos rengeteget levont a Frauenkirche fedett uszodákéra emlékeztető akusztikája.

Az akusztika és a zene párviadala más­nap a Kreuzkirchében is megismétlődött, a legendás fiúkórus a hallei Händel Ünnepi Játékok historikus hangszereken játszó zenekarával adott Händel-hangversenyt. Acudar akusztikához azonban más nehézség is járult. A templommal szomszédos Altmarkton a hangversennyel egy időben rendezték a Christopher-Street-Day drezdai rendezvényeit, amelyek keretében - elektromos hangosítással - rockegyüttesek léptek fel - és győztek kiütéssel Händel felett.

Semperoper

A drezdai operaház, az építője nevét viselő Semperoper az európai operajátszás legnagyobb hagyományú színházai közé tartozik. Az 1945. február 13-i bombatámadásban teljességgel elpusztított, és abombázás 40. évfordulójára eredeti állapotában helyreállított színházban a rendszerváltás teremtette meg azokat az anyagi és szellemi körülményeket, amelyek következtében Drezda operaháza, pontosabban az operaház önálló tagozatát képező zenekar ismét nagy formátumú főzeneigazgatókat vonzott. Giuseppe Sinopoli, Colin Davis, Szemjon Bicskov, Bernard Haitink és mások után most Christian Thielemann tölti be ezt a posztot. Magának a színháznak azonban az ötvenes évek elejétől ez idáig nem sikerült visszaszereznie háború előtti kivételes rangját, amikor is nemcsak a német nyelvterület, de Európa vezető dalszínházának számított. Az utóbbi egy-két évben ráadásul vezetési válság is nehezítette a színház életét, a kiválasztott új intendáns, a svájci Peter Theiler 2018-as beiktatásáig megbízott igazgatóként Wolfgang Rothe irányítja a színház munkáját. A megbízott igazgató, aki a már hivatalba lépése előtt brutális hirtelenséggel kirúgott intendáns, Serge Dorny helyére lépett, Dornyhoz hasonlóan sztárokat éssztárszínházat ígért. Ez, pontosabban ennek hiánya az, amit most a szemére vetnek: a Semperoper ebben a vonatkozásban valóban nem vetekedhet Berlin, München és Hamburg operaházaival. Azért sem lehet könnyű a színházvezetés dolga, mert Drezda nemcsak korábbi kulturális jelentőségéből veszített sokat, de lakosságából is. Az egyesítést követően csökkent a város lélekszáma, a ház látogatóinak legalább fele turista, egy hatszázezres város polgárai nem töltenék meg rendszeresen a nézőteret. Azért persze jönnek a nemzetközi operaélet nagy sztárjai, őket azonban többnyire a főzeneigazgató, Thielemann vezényelte, kiemelt előadásokra tartogatják, az esték nagy részét a színház saját erőivel abszolválják.

Mindenesetre a Semperoper általam látott előadásainak zenei színvonala - a csodálatos Staatskapellének, a kitűnő kórusnak és társulatnak köszönhetően - nagy, nemzetközi sztárok nélkül is egyenletesen magas volt. Ez azonban a rendezésekre, fájdalom, nem minden esetben állt.

Kimondottan kínosnak éreztem például A denevért, amelyet a neves Günter Krämer rendezésében láttam. A nyitány után a színpadon amolyan Hacsek és Sajó-jelenet következik: Eisenstein és Falke ül le afüggöny előtt egy kávéházi asztalhoz, tiroli nadrágban, a zergetollas kalap sem hiányzik, és felelevenítik a denevér történetét, amit mi, nézők, a hagyományos előadásokon - nem is véletlenül - a harmadik felvonásban szoktunk megtudni. A kávéházi dialógus után felmegy a függöny, a néző egy adventi kalendárium-szerűséget lát, ennek az ablakai nyílnak és csukódnak attól függően, hogy a mögöttük álló éppen énekel-e valamit. Rosalinde dirndlit visel és a konyhában tesz-vesz: az öltözet és a viselkedés a legkevésbé sem hasonlít bécsi polgár­asszonyra. Eisenstein osztrák-bajor népviseletét még csak-csak érteni vélem, ő már nem hajt Rosalindéra, de vajon miért indul hódítani Alfred tiroli nadrágban? A ruhadarab úriasszonyok elcsábítására csak korlátozottan lehet alkalmas, és egyáltalán, mit keres egy tenoron? Vajon mit üzen vele a rendező? És mit üzen azzal, hogy Orlofsky herceg bálján mindenki valami dirndli-szerűséget visel? Férfiak és nők egyaránt. Egyedül a hercegen van frakk, ő viszont nekivetkezik, ami - tekintettel az őt alakító énekesnő előnytelen testi adottságaira - legalábbis zavarba ejtő. Az előadásban főszerepet játszanak az ülőalkalmatosságok: az első felvonásban egy csomó kis piros szófa, a másodikban egyetlen hatalmas, a színpad nagy részét betöltő, piros szófán nyüzsög a teljes társulat, majd erről leszállva ki-ki lerészegedik és elterül a földön. A harmadik felvonásban ütött-kopott, kibelezett szófát tologatnak ki és be. Ez a felvonás egyébként a börtönben játszódik, nem is értem, mi ütött a rendezőbe, hogy a börtönben játszódó felvonást egy börtönben játszatja. Frosch szerepében a kitűnő drezdai komikus, filmszínész és kabarettista, Wolfgang Stumph. Fiatal, bécsi karmester, Thomas Rösner dirigált remekül, az énekesek a színház társulatának kitűnő tagjai voltak. Csak azok a tiroli gatyák...

Német kulturális csatornákon többször is láthattam Achim Freyer 2002-es schwetzingeni Varázsfuvola-rendezését, amelyet aztán más operaházak is átvettek. Köztük a Semperoper is, amely 2006 óta tartja repertoárján ezt a pittoreszk és poétikus, az animációs filmek világát idéző rendezést. Freyer nem fogalmaz bonyolultan: bájos és vicces gyermekmesét látunk a színpadon, ahol már a nyitány előtt is ott játszik a három kisfiú, maga az opera az ő játékaik folytatása. Taminót egy felfújható gumikígyó üldözi, aggodalomra azonban semmi ok: jön a három hölgy, és kiereszti belőle a levegőt. Büntetés gyanánt Papageno nem zárat kap a szája elé, hanem egy kastély formájú tárgyat húznak a fejére, így játszva a német das Schloss főnév kettős jelentésével (zár, illetve kastély). A rendezésben egyszerre van benne a masina-komédia direkt humora és a szabadkőműves-szimbolika. Élvezetes intellektuális játék és nagyszerű zenei élmény a drezdai Varázsfuvola-előadás.

Az évad utolsó bemutatója a Figaro házassága volt. A produkciót a Drezdában ezzel debütáló rendező, Johannes Erath, és egy mindössze harminchárom éves karmester, az izraeli Omer Meir Wellberjegyezte. A dirigens és a többnyire fiatalokból álló szereplőgárda lelkesítő teljesítményét alaposan lerontotta a rendezés, amelyből nem derült ki, mi indokolja, hogy míg az első felvonásban valamennyi szereplő álarcos commedia dell'arte figurának, a kórus pedig marionettbáboknak öltözve lép színre, addig a második felvonástól kezdve már nem. Nem érthető, hogy a negyedik felvonásban miért prózában hangzanak el a recitativók szövegei, miért kell a karmesternek kétszer is eljátszani tangóharmonikával egy Piaf-sanzon dallamát, és hogy a Grófot a Grófné a fináléban miért kötözi egy padhoz. Amegfejtéseket a szerkesztőségbe várjuk.

Terjedelmi okokból csak megemlítem A sevillai borbély tüneményes előadását, amely - A varázsfuvolához hasonlóan - eredetileg nem Drezda számára készült. Grischa Asagaroff a Zürichi Operaház korábbi főrendezője még ott vitte színre a darabot, a minden apró részletében kidolgozott, szellemes produkciót pedig Drezda is átvette.

Drezdai tartózkodásom legnagyobb operai élményét a Don Carlos felújítása jelentette. A premier 2003-ban volt, Eike Grams puritán rendezése a Semperoper üres színpadának megdöntésével, emelésével éssüllyesztésével operál, érzékelteti vele a szereplők aktuális lelkiállapotát, a hatalmi viszonyokat. A lesüllyesztett színpadelem a börtön, ugyanaz az elem megemelve Fülöp király ágya (a király nem Escorial-beli dolgozószobájában énekli el harmadik felvonásbeli áriáját, hanem ágya szélén ülve, miután egy kézmozdulattal kiküldi a hálóruhás Ebolit). Bár az egyik drezdai napilap, a Sächsische Zeitung kritikusa szembesíti az intendánst a sztárszínházra tett ígéretével („Egy René Pape még nem sztárszínház" - írja), nekem legyen mondva. Az előadást a Verdi-specialistaként sokfelé foglalkoztatott Paolo Arrivabenivezényelte, Fülöp király szerepében maga René Pape, a város szülötte, a címszerepben Nikolai Schukoff, Posa márkiként pedig Markus Werba, Erzsébetként Marjorie Owens, Eboliként pedig Nadja Kraszteva excellált. }

René Pape Fülöp királyként a Don Carlosban -Frank  Höhler felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.