"Egyik oldalon sem kívánom elkötelezni magamat"

A modern korban bizonyos szkepszissel tekintünk a keresztény szenteknek ama képességére, hogy szorult helyzetünkben kihúznak a slamasztikából – a középkorban azonban a szentek tisztelete volt az emberek életének egyik alapja. Az e világi létben segíthette

Szerző: Mikusi Balázs
Lapszám: 2015 szeptember

A 19. századi magyar zenetörténet kutatója számára a 2015-ös esztendő hármas évfordulót rejt - a nagyközönség azonban minderről egyelőre alig szerezhetett tudomást. Az 1915. január 2-án elhunyt Goldmark Károly valaha világszerte játszott - de immár négy évtizede a hazai repertoárból is kikopott - Sába királynője című operájának mostani felújítása természetesen fontos lépés; ráadásul a már fiatalon Bécsben megtelepedő operakomponistáról valamelyest a bécsi zeneélet is megemlékezik. Az 1815. szeptember 2-án Michael Brand néven született - az 1850-es évek végétől fogva azonban már magyarosított néven, kifejezetten magyaros tematikájú műveket publikáló - Mosonyi Mihályra való emlékezést viszont aligha hagyhatjuk a szomszédokra; bizakodjunk tehát, hogy a Mosonyi-emlékkoncertek a tényleges évforduló táján, kora ősszel mégiscsak feltünedeznek majd a koncertkalendáriumban. A három ünnepelt közül a legkevesebb szó azonban alighanem a Mosonyival egyazon évben, a szászországi Lommatzschban született Robert Volkmannról esik majd az idén, aki pedig talán a legnagyobb személyes áldozatot hozta a magyar zeneélet fejlesztésének érdekében. Míg a keszthelyi születésű Goldmarkot hamar Bécsbe csábították a császárváros virágzó zeneélete kínálta páratlan lehetőségek, a Moson megyei Boldogasszonyból elszármazott Mosonyi érdeklődését pedig igazán csak pesti megtelepedését követően keltette fel a kollégái által művelt nemzeti stílus, Volkmann Európa egyik zenei centrumából érkezett a perifériára (kortársai vélekedése szerint legalábbis tagadhatatlanul oda), hogy végül Pesten fusson be sajátos pályát - a magyar nemzeti törekvésekhez csak mértéktartóan közeledve, de a fizikai távolság okán egyszersmind a német zenekultúra fősodrából is kimaradva.

Volkmann édesapja a lipcsei egyetemen hallgatott teológiát, pedagógiát, klasszikus nyelveket és zenét, s 1801-ben került Lommatzschba tanítónak és kántornak.1 Hamarosan feleségül kérte a helyi serfőző lányát, s házasságukból második fiúként, 1815. április 6-án született meg Robert. A család tervei szerint a fiúknak felnövekedvén atyjuk példáját kellett volna követniük - ennek megfelelően kicsiny koruktól fogva mindketten részt vettek a gyülekezet karénekében, zongorázni és orgonálni tanultak, sőt Robert egy városi muzsikus irányításával a hegedű- és csellójátékba is belekóstolhatott. Minthogy atyjuk sokat betegeskedett, az öccsénél hat évvel idősebb Moritz pedig hamarosan Lipcsében kezdett egyetemi tanulmányokat, Robert alig 12 évesen már rendszeresen helyettesítette édesapját a kórus élén és az orgonánál.

Az apja helyettesítésével járó terhek alól csupán a szülőháztól távol folytatott gimnáziumi tanulmányok hoztak felmentést, ráadásul Freiberg számos lehetőséget kínált az ifjú Robert zenei látókörének tágítására is: a városi zenekar koncertjein Beethoven szimfóniáinak megszólalása jelentett számára maradandó élményt, s az együttest vezető August Ferdinand Anacker2 utóbb sok tekintetben példaképpé lett számára - az ő biztatásának köszönhető az is, hogy Volkmann végül a zenei pálya mellett döntött. Lipcsébe kerülve tehát Robert 1836 tavaszán beiratkozott ugyan az egyetemre, hogy történettudományi, filozófiai, pedagógiai és akusztikai tanulmányok során szélesítse műveltségét, érdeklődésének középpontjában azonban ekkor már a Peterskirche orgonistájától, Karl Ferdinand Beckertől vett magánórák álltak, amelyek révén a zongoristaként nagy feltűnést keltő ifjú immár az összhangzattan és a formatan alapjait is elsajátíthatta. Mindemellett Volkmann természetesen rendszeres hallgatójává lett aGewandhaus Zenekar Mendelssohn dirigálta hangversenyeinek, Beckernek köszönhetően pedig személyesen is megismerkedhetett a zeneszerzőként ugyan még kevéssé számon tartott, a Neue Zeitschrift für Musik alapító szerkesztőjeként azonban már köztiszteletnek örvendő Robert Schumann-nal is.

Minthogy családjától csupán egészen szerény anyagi támogatásra számíthatott, Volkmann már freibergi éveiben is magántanítványok zenei korrepetálásával egészítette ki jövedelmét, s Becker ajánlása révén 1839 őszén ugyancsak tanárként nyerte el első állását egy frissen alapított prágai zeneiskolában. Az ének- és zongoraórák mindennapos robotja azonban nem volt kedvére való, s amint lehetőség kínálkozott atávozásra, elszegődött zenemesternek a Steinlein-Saalenstein család szemerédi birtokára (ahol néhány esztendővel korábban éppen az ifjú Erkel Ferenc töltötte be ugyanezt a pozíciót). A Szemeréden töltött bő esztendő meghatározó időszak a zeneszerző pályáján: kenyéradói rokonszenvétől övezve Volkmann itt szentelhette magát először intenzíven a komponálásnak, minek eredményeképpen egyre-másra születtek a Beethoven modorában írott szonáták, a lipcsei Mendelssohn-élményt visszhangozó scherzók és a Chopintől ihletett különféle tánctételek. Ráadásul a grófi család pesti látogatásai az ifjú zenemester számára is alkalmat kínáltak Pest-Buda ekkortájt már imponálóan gazdag zenei életével való megismerkedésre. Volkmann 1841. április 4-én Schumannhoz intézett levelét, amelyben részletesen beszámol alegutóbbi pesti látogatatása idején kínálkozó legkülönfélébb zenehallgatási alkalmakról, emiatt érdemes hosszabban is idéznünk:3

Mélyen Tisztelt Schumann Úr!

Talán nem érdektelen az Ön számára, hogy néhány zenei feljegyzést kapjon Magyarországról, mely alkalomból ismét emlékezetébe idézheti csekélységemet is. Minthogy többnyire vidéken tartózkodom, ritkán adódott alkalmam, hogy idegen zenei személyiségekkel ismerkedjem meg, és nagyobb előadásokon lehessek jelen; ennél fogva zenei referátumaim számára az anyagot csupán magányomból tett kirándulások biztosíthatják. Hogy a részletek áttekintését megkönnyítsem, rubrikákat fogok készíteni, és kezdem

I. a Német Színházzal. Ez az intézmény, amelynek megnyitójára írta Beethoven 27 esztendővel ezelőtt István király nyitányát,4 az idő óta megélte a maga fényesebb és szürkébb időszakait. Manapság akad néhány kiváló tagja; művészi együttese persze nincsen - egy provinciában ezt bizonyára nem is volna méltányos elvárnunk egy színháztól. A zenei vezetésen két karnagy osztozik, Grill és Schindelmeisser urak,5 mindketten gondos karmesterek és rátermett muzsikusok, amiről Pesten és másutt tetszéssel fogadott kompozícióik tanúskodnak. A repertoárt többnyire francia operák és itáliai énekkompozíciók töltik ki. [...]

II. A Magyar vagy Nemzeti Színház, amelyben valamennyi előadást magyar nyelven adják. A Montecchi és Capuletti,6 A sevillai borbély és Bátori Mária című operákat hallottam ott, utóbbit e színház karnagyától, Erkel úrtól. Az első operában Romeóként egy Scott nevű brünni énekesnő vendégszerepelt;7 sok élet, tűz és rutin sugárzott belőle, a magas hangjai azonban nem voltak olyan hatásosak, mint amélyek; elismerésre méltó volt a szorgalma, amelyet szerepe magyar szövegének néhány nap alatt való betanulásában mutatott. A sevillai borbélyban Szerdahelyi úr8 Figaróként nagyon kitett magáért; e szerepben alighanem a legjobb színészek mellé állíthatjuk; a játékban a többi szereplő is igen igyekezett. A Bátori Mária operában bizonyos Lángh kisasszony9 szerepelt, aki csak mintegy negyedszer lépett színpadra; csinos hangja és külseje van, és nem játszik rosszul, ezért is szerződtették. Maga az opera derekas munka nagyon eredeti részletekkel; semmi olaszos vagy franciás nem hallatszik benne, hanem amagyar elem uralkodik, amint a népzenében él, ami nagyon illik a szüzséhez.

III. A Hangászegylet muzsikusokból és műkedvelőkből áll, elnöke a művészetet nagyon szerető és maga is művelő Festetics gróf.10 Ez az intézet évente nyolc hangversenyt rendez, amelyeken szimfóniák, nyitányok, kórusok és szólók szólalnak meg. Az előadások vezetésén az egylet zenei vezetője, Urbany11 és a színházak karnagyai osztoznak. [...]

IV. Egyházzene. Ez többnyire a plébániatemplomban való elő­adásokra korlátozódik. A karmester a kórus vezetője, Bräuer úr,12 aki - amikor a fizetett muzsikusok és műkedvelők a nagyobb egyházi művek megfelelő előadásához nincsenek elegen - zenészek saját zsebből való honorálásával hoz áldozatot a jó ügy érdekében. Grill karnagy úr egyik miséjének előadásán nem tudtam jelen lenni. Húsvétra Beethoven D-dúr miséje volt kitűzve.

V. Zenei összejövetelek a Nemzeti Kaszinóban. Ezekre az adventi és a böjti időszak vasárnapjain kerül sor, amikor is vonósnégyeseket, kvintetteket, zongoraduókat és -triókat, hangszeres és vokális szólókat és hasonló zenéket adnak elő. [...]

VI. Virtuóz hangversenyek. [...] A még előttünk álló hangversenyek: Vimercati mandolinművészé,13 illetve egy jótékony célú, amelyen magas rangú műkedvelők működnek közre, így Festetics gróf egy maga komponálta Physharmonika-fantáziát14 ad elő, bizonyos Derra-Zettiry asszony15 pedig Weber f-moll koncertjét és a Schubert-Liszt-féle Erlköniget. Általában véve is örvendetes jelenség, hogy a pesti dámák gyakran lépnek fel nyilvánosan; ez nemes versengést és művészetszeretetet szül. Szép zenei élményekkel gazdagodtam Brunszvik gróf úrnál16 is, ahol vonósnégyeseket, kvintetteket, duókat észongoratriókat adtak elő igen művészien. A gróf, aki bensőséges barátságot ápolt Beethovennel (az f-moll szonáta és más egyéb is neki van dedikálva), nagyon jól csellózik, aminthogy a felesége17 is kitűnő zongorista, aki ragyogóan, sok erővel és lélekkel játszik. Felfogása a különböző zeneszerzőkről - Beethovenről, Hummelről, Chopinről - kivételes. De elég a fecsegésből, Ön bizonyára már így is túlságosan hosszúnak találja beszámolómat.

Volkmann lelkes szavait olvasva semmi meglepőt sem találhatunk abban, hogy alig néhány héttel e levél postázása után a 26 esztendős zenemester feladta szemerédi állását, s Pestre költözött, hogy végre maga is kiaknázhassa a sokszínű pesti zeneélet kínálta lehetőségeket. A legjobb német iskolában pallérozódott muzsikus természetesen meleg fogadtatásra talált a város (nem mellesleg túlnyomórészt német anyanyelvű) muzsikusainak körében: Erkel Ferenccel, Doppler Ferenccel és Károllyal, Thern Károllyal vagy Ridley-Kohne Dáviddal hamarosan mindennapos kapcsolatban állott. A beilleszkedés jeleként Volkmann 1844-ben komolyan fontolóra vette, hogy megházasodik, a terv azonban váratlanul kútba esett, részben bizonyára a zeneszerző bizonytalan anyagi helyzete miatt is. Míg első pesti éveiben azAllgemeine Wiener Musikzeitung rendszeresen közölte Volkmann beszámolóit a pesti zeneélet legfontosabb eseményeiről, miután e megbízását szűk két év múltán visszaadta, alkalmi tanítványai már alig-alig fedezték megélhetését - szabadúszó zeneszerzőként pedig a korabeli magyar viszonyok között természetesen semmiképp sem tarthatta fenn magát. Amikor pedig a (Volkmannt nemzetőrként egészen akáplári rangig repítő) szabadságharc bukása után egy ideig a komponista korábbi tanítványai sem igen engedhették meg maguknak a zenetanulás luxusát, a kenyérgondokkal küszködő zeneszerző néhány évvel azelőtt még elképzelhetetlennek tűnő lépésre szánta el magát, és „hivatalt" vállalt: a pesti neológ zsidó közösség orgonistája lett. A poszttal járó rutinszerű kötelezettségeket - így mindenekelőtt a korai felkelés kényszerét - azonban az élete értelmét a független komponálásban sejtő Volkmann nehezen viselte, s már 1849 őszén visszaadta megbízatását.

A romantikus művészregények közhelyeit idéző módon azonban éppen 1850-ben, a gyakorta fűtetlen szobában didergő komponista keze alatt készült el a pályáján döntő fordulatot hozó mű: a b-moll zongoratrió. A zeneszerző kétségkívül tisztában volt vele, hogy eddigi leghatásosabb kompozíciójáról van szó, s 1851 novemberében egyenesen Liszt Ferencnek küldte el véleményezésre a kézirat egy másolatát, emlékeztetve híres kollégáját, hogy félig-meddig honfitársnak tekinthetik egymást.18 A bátorító válasz nyomán pedig Volkmann 1851. december 6-i levelében már minden köntörfalazás nélkül arra kérte Lisztet, legyen segítségére a mű mennél szélesebb körben való terjesztésében is:

Minthogy egyelőre nem utazhatom Németországba, hogy kompozíciós kísérleteim ismertségét magam mozdíthassam elő, és zenei gyermekeimet sem akarom ismét hiábavalóan koldulni küldeni kemény szívű kiadókhoz, örömmel fogadom el egy műkereskedő ajánlatát trióm előfizetés útján való kiadására. A várakozásokkal ellentétben a költségek fedezéséhez szükséges előfizetőszám már csupán Pesten isnagyon hamar meglett, s a gyermeket még ebben a hónapban hódításokra küldjük, amelyekből ugyan belső és külső okok folytán kevés lesz sikeres, de azért aligha hagyják teljesen figyelmen kívül; Bécsben legalábbis - remélem - próbát tesznek majd, hiszen Hellmesberger úr a következő böjti időszakban nyilvánosan előadja egy vonósnégyesemet, amely meggyőződésem szerint semmivel sem rosszabb, mint atrióm. Utóbbi műnek azonban nagyon szívesen adnék egy talizmánt az útra, amelynek ereje a közönség figyelmét ráirányíthatná, s úgy hiszem, meg is találtam ezt, jóllehet még nincs a birtokomban. Az Ön neve az, Doktor Úr, amely a címlapnak éppannyira díszére válna, mint amennyire hatalmas ajánlás volna a kompozícióm számára. Minthogy némi okom van azt hinni, hogy Ön a legkevésbé sem szégyenkezne a művem miatt, így remélem, kedvező választ kapok arra a kérdésre: érhet-e az a megtiszteltetés, hogy a triómat Önnek ajánlhassam? Amennyiben reményemben nem kell csalódnom, csupán azt kérem a legudvariasabban, hogy ennek bizonyosságáról mihamarabb értesítsen, ugyanis a trió kottájának metszése már olyannyira előrehaladt, hogy immár a címlapot kell munkába vennünk. Nagy boldogság volna számomra, ha az imént leírt módon - amely persze csupán számomra jelentene előnyt - kinyilváníthatnám magas művészete iránti csodálatomat.19

Az Edmund Singer hegedűs és Johann Nepomuk Dunkl zongorista (illetve az 1860-as évektől fogva főállású zeneműkiadó) által kezdeményezett előfizetés nyomán a b-moll trió valóban Lisztnek szóló ajánlással jelent meg. Éppennyire fontos azonban, hogy a kor egyik neves zongoravirtuóza, a Liszt-tanítvány Hans von Bülow is felfigyelt a műre, s miután 1853 nyarán Pesten járván személyesen iskapcsolatba került Volkmann-nal, Európa-szerte számos alkalommal szólaltatta meg a triót. A hatalmas siker nyomán Volkmann igazolva látta régi meggyőződését, hogy ha idejét teljesen a komponálásnak szentelhetné, képes volna műveivel nemzetközi érdeklődést kelteni - minthogy pedig anyagi helyzete a fővárosban továbbra is bizonytalannak tűnt, 1853-ban hosszabb külföldi út során mérte fel, hol kínálkozna lehetőség, hogy pusztán kompozíciói jövedelméből tarthassa fenn magát. A sorra látogatott német városokban azonban a szabadúszó komponistalétet kockázatosnak ítélte, így 1854 márciusában végül is a Pesthez közelebb eső Bécsben telepedett le.

A nagy ambíciókkal megkezdett bécsi kaland azonban nem hozta meg az átütő sikert. Egyfelől, mivel a Pesten már némi nevet szerzett Volkmann-nak a császárvárosban egy valósággal túlcsorduló zenei piacon kellett volna magára vonnia a figyelmet, a helyi közönség körében már régebb óta népszerű bécsi kollégáival versengve. Másfelől pedig az is hamar kiderült, hogy a korábbi években Pesten kötött barátságok mennyire fontos támaszai Volkmann csendes agglegény-életének. Egy 1854 júniusában, alig néhány hónappal a zeneszerző Bécsbe költözése után (az utóbb nemzetközi hírű Goethe-gyűjteményt felhalmozó) Elischer Boldizsár jogászdoktorhoz írott levél például olyan közvetlen viszonyról árulkodik, amelynek megszakadása kétségkívül mindennapos fájdalmat jelentett a zeneszerző számára:

Kedves Barátom!

Most már igazán ideje, hogy írjak Önnek, különben Eperjesről visszatérve nem talál levelet tőlem, s aztán megint szitkozódni fog. Szitkozódik (és ki szitkozódik még?), hogy olyan ritkán és oly keveset írok. Ezzel igazán ambiciózus pontomra tapint, és félreismer. Hiszen ki volt az, aki egyáltalán nem válaszolt irdatlan aktakupacomra? Ez a levél szinte önmagában egy fontot nyomott - még többet akar? Már afontnyi levelekkel sem éri be; szóval az összes fizetési felszólításomat és szerelmeslevelemet is csatolnom kellene, ha azt szeretném, hogy meglegyen a mázsa. Ön egyáltalán nem ír, pedig ettől a nyűgtől sokkal könnyebben megszabadulhatna, hiszen olyan öklömnyi betűket kerekít, mintha nagyothallanék. S azt mondja, én ritkán írok - persze ha hercegségében és a környező helységekben kalandozgat, akkor hová is címezzem a leveleket? S ha itt semmi olyasmi sem történik, amit nem lehet rögtön a külföldi lapokban és a pesti Moniteurben is elolvasni, akkor mit írjak? Hogy a szabó most javítja a kabátomat? Vagy hogy részvényt vásároltam? Vagy hogy sokat esik? - Ezt az éppen lezárult fejezetet visszamenőleg ezzel a felirattal látom el: Hogyan védi meg magát ragyogóan Volkmann úr a levélírásban való késlekedés vádjával szemben, és miként némulnak el ennek folytán végképp a rágalmazói.

II. fejezet. Hogyan vált Volkmann úr a gorombaságból hirtelen és lovagiasan szeretetreméltóságra.

Kebelbarátom! Nem tartotta meg a szavát. A császárné bevonulásának alkalmából meg akart látogatni.20 Fogadására minden elő volt készítve. A szolgák a folyosón szaladgáltak, fel és alá a lépcsőkön és az előszobákban, hogy Elischer méltóságos urat fogadják. A szobát - akarom mondani a fogadótermet - kisöpörtük, a csizmahúzót, a régi csizmákat és minden egyebet, ami a magas szemeket bánthatná, félretettük - de hiába mindezek az óriási intézkedések. Elmaradása mély sebet hagyott bennem, s szinte illojalitást hánynék a szemére, amiért Őkegyelmessége nászakor távollétével tüntetett! Csaknem attól tartok, a kormányzat emiatt legközelebb hivatalos figyelmeztetésben fogja részesíteni.21

De nem kevésbé meghitt kapcsolatot sejtet az az 1855. december 9-én kelt levél sem, amelyet Volkmann a neves pesti könyvkiadóhoz, Heckenast Gusztávhoz intézett. Nyaranta Volkmann gyakran vendégeskedett Heckenast pilismaróti birtokán, s az onnan Visegrádra tett kirándulások emlékéből született meg az a tizenkét zongoradarabból álló ciklus, amelyet a szerző Heckenastnak ajánlott.

Csupán kedves barátaitól távol tanulja meg becsülni az ember valódi értéküket, érzi a hiányukat, a kimondhatatlan belső ürességet, amelyet sem a bécsi rántott csirke, sem a Stephansdom tornya nem képes kitölteni. [...] Néhány napon belül Pestre érnek Visegrádom új nyomatai, amelyeken sokféle javítást végeztek; a mű most még sokkal tökéletesebb, mint korábban, ha ez egyáltalán lehetséges(?!). Először isminden szám metronómjelzést kapott; az ütések gyorsasága, amellyel az egyes darabok haladnak, matematikai pontossággal van meghatározva, hogy a jöttment anekdotavadászok ne minden egyes számot azelcsépelt O du lieber Augustin tempójában pörgessenek végig. Ezen kívül kijavítottunk két hibás hangot, az egyik számhoz egy pp jött hozzá, egy másikhoz pedig egy feloldójel, mert számos buta ifjonc - amúgy úriemberek - a helyett aiszot fogott. Végül pedig korrigálva lett egy főhiba: én szamár az előszóban Lajos királyt avattam szentté, aki pedig közismerten olyan ember volt, mint bárki más. Lászlóról van szó, aki persze egész másféle fickó volt, s aki előtt tisztelettel meghajolok. Ő naponta böjtölt, ha teleette magát; sosem ivott fokföldi bort és abszintot; nőre rá sem nézett, ha aludt; nem szívott Milarist, nem spekulált a tőzsdén, hanem hagyta, hogy a jóisten jámbor férfi legyen - ami olyan végtelenül naggyá tette, hogy szent lett, amely minőségében én művem második kiadásában nagylelkűen megerősítettem.22

A Pesten maradt barátokkal folytatott levelezés s különösen a Heckenasttal való kapcsolat gondos ápolása végül is újabb fordulópontot hozott Volkmann pályáján. A pesti évek gyakorlatának felelevenítéseként a zeneszerző 1856 nyarán ismét Pilismarótra látogatott, hogy aztán részt vegyen Liszt Esztergomi miséjének az esztergomi bazilika felszenteléséhez kapcsolódó bemutatóján. S ugyanebben az évben kezdte meg Heckenast Gusztáv Volkmann kompozícióinak kiadását - ami két szempontból is rendkívüli vállalkozásnak tekinthető. Egyfelől Heckenast kifejezetten Volkmann kedvéért bővítette kiadója tevékenységét a zeneművek irányába, s barátja három tucat kompozícióján kívül csupán egyetlen dalgyűjteményt jelentetett meg. Másfelől pedig Heckenast kiadója példátlanul kedvező feltételekkel fogadta be Volkmann műveit, a várhatóan eladható példányszám helyett kizárólag a kompozíciók terjedelme alapján szabva meg a szerző honoráriumát.23 S bár Béccsel kapcsolatos reményeiben csalódva Volkmann egy ideig ismét Németország (s különösen Berlin) felé kacsingatott, a Heckenasttal létrejött, kivételesen kedvező szerződés minden bizonnyal nagy súllyal eshetett a latba, amikor 1858 őszén úgy döntött, inkább Pestre tér vissza - ahol Heckenast igazán bőkezű mecénásként egy ideig még ingyen lakhatást is biztosított számára.

Az idős Volkmann portréja - Goszleth István fényképész műhelyéből 

E nagylelkű támogatásra hagyatkozva Volkmann végre megvalósíthatta régi tervét, hogy megélhetését kizárólag kompozícióinak jövedelmére alapozza. A pesti közönség pedig egyértelmű rokonszenvvel fogadta a Bécsből visszatért művészt: 1860-ban kiadott, Széchenyi sírjánál című ábrándját a legendák szerint kétezer példányban kapkodták el, s 1862. január 6-án tartott szerzői estje olyan sikert hozott, hogy többen is bátorítani kezdték annak évenként való megismétlésére. A hatvanas évek közepe táján - s különösen a Pesten éppen 1865. január 6-án bemutatott II. (B-dúr) szimfónia nemzetközi sikere nyomán - pedig immár a külföld érdeklődése is megélénkült Volkmann művei iránt. A zeneszerzőt azonban nem szédítette meg a régen várt siker, s különös gonddal ügyelt arra, hogy személye vagy egyik-másik kompozíciója ne válhasson munícióvá az éppen ekkortájt tetőfokára hágó esztétikai háború egyik szekértáborában sem. Amikor például „a jövő zenéje" híveit tömörítő Allgemeiner Deutscher Musikverein elnökeként Franz Brendel kért tőle partitúrát legközelebbi fesztiváljukon való előadásra, Volkmann 1864. június 12-i válaszában tapintatosan visszautasította a megkeresést:

Tisztelt Doktor Úr, drága Barátom!

Sok hízelgőt találok az Allgemeiner Deutscher Musikverein több tagjának azon kívánságában, hogy a következő, Karlsruhéban sorra kerülő muzsikus-összejövetel alkalmával egyik kompozíciómat előadják. Kár, hogy ennek megvalósítása egy számomra pillanatnyilag alkalmatlan feltételhez van kötve: egyik oldalon sem kívánom elkötelezni magamat. Lehetséges, hogy e tekintetben később megváltoztatom avéleményemet; itteni elszigeteltségemben jelenleg túlságosan kevéssé ismerem ki magam a német zenei pártok között, így jobbnak látom, ha egyelőre inkább semmilyen párthoz sem tartozom, még haszámomra ismeretlen harcostársaimat - nevezetesen azokat a művészeket, műírókat és műbarátokat, akik őszintén elismerik és terjeszteni igyekeznek, amit csak a művészetben jónak és szépnek találnak (bármelyik oldalról jöjjön is) - tévesen pártnak nevezik is. Emellett érdemes megemlítenem, hogy jómagam azok közé tartozom, akik abban reménykednek, hogy a pártok, amelyek jelenleg még élesen szemben állnak egymással, fokról fokra közelednek egymáshoz, és a jó ügy javára végül teljesen egyesülnek majd!24

Éppen az ilyen óvatos elhatárolódás fényében azonban különösen érdekes az a néhány ránk maradt levél, amelyben Volkmann a Brendel-párt egyik emblematikus alakjának, Lisztnek a műveiről mond véleményt. Az utóbb Johann Sebastian Bach műveinek közreadójaként ismertté vált Wilhelm Rusttal Volkmann még 1847-ben kötött barátságot előbbi pesti látogatásakor, s egy 1865. augusztus 26-án kelt levelében a régi barátok között szokásos közvetlenséggel számol be legújabb zenei élményéről:

Az itteni zeneünnepen természetesen Liszt játszotta a főszerepet. Legújabb művének, a Szent Erzsébet oratóriumnak (Roquette szövegére)25 már az első, általa vezetett próbája nagyon érdekes volt, ugyanis reverendában vezényelt. Az a Liszt mint pap, aki egy itteni banketten nemrégiben térdre esett a prímás előtt, és megcsókolta a ruháját, minden templom előtt megemeli a kalapját, és a katolikus pap minden külsőségét szigorúan betartja - ez mégiscsak figyelemreméltó! Magát az oratóriumot legsikerültebb művének tartom: több találékonyság, természetesség, dallambeli áradás és kidolgozásbeli szellem van benne, mint valamennyi eddigi művében. Persze ez nem a szó hagyományos értelmében vett oratórium, és Dittersdorf, Rolle, Graun, Schicht és Schneider26 - akik közül többnek is a „túl gazdag" hangszerelést vetették a szemére - nagy füleket meresztenének, ha ilyen gyakran hallanák a harsonák dörgését cintányérszóval. És egyetlen fúga sincs benne, van viszont lohengrines karakterábrázolás, de szellemmel megoldva, s ha a hosszakat megkurtítják a műben, az elfogulatlan muzsikusok és laikusok sok örömet lelhetnek benne. Bülow, aki ugyancsak itt tartózkodik, persze túloz, amikor ezt azoratóriumot az évszázad legnagyobb művének nevezi, amint egy köszöntőben tette. A mérséklet általában véve sem az ő és a magafajták erénye, amint annak itt ismét különféle tanúbizonyságait adta. Atetszés, amelyet a Szent Erzsébet kétszeri előadásakor aratott, érthető módon óriási volt.27

Volkmann annál nagyobb joggal fogalmazhatta meg Liszt és más kollégáinak műveiről alkotott véleményét, mivel élete utolsó évtizedeiben már nem csupán a magyar fővárosban, de nemzetközileg is azeneszerzés mesterségének kiváló szakembereként tartották számon: több komponistaverseny zsűrijébe is meghívást kapott, 1874-ben a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde konzervatóriumának zeneszerzés-tanári pozícióját ajánlották fel számára, két évvel később pedig ugyanezen társaság tiszteletbeli tagjává választották. Mindennek fényében, amikor végre valósággá vált a Pesten életre hívandó Zeneakadémia régóta dédelgetett terve, a zeneszerzés oktatására szinte szóba sem jöhetett más személy, mint a már régóta tiszteletbeli pestinek tekintett Volkmann, aki azonban - oly nehezen kivívott zeneszerzői függetlenségét féltve - csak barátai hosszas rábeszélése nyomán volt hajlandó elvállalni a feladatot. Gyanakvása pedig indokoltnak bizonyult, hiszen a tanítás mellett alig maradt ideje a komponálásra, így - amint az alábbi, Trefort Ágoston közoktatásügyi miniszterhez 1878 közepe táján írott leveléből is kiviláglik - többször is felmentésért folyamodott feletteseihez:

Amikor a magyar országos zeneakadémiát életre hívták, a magas oktatási minisztérium kívánsága volt, hogy a főtárgyak egyikét általam lássa képviselve. Bármennyire hízelgő is volt számomra erről azoldalról a bizalom efféle jele, mégis nagy küzdelmembe került, hogy ismét belefogjak a tanításba, amelynek már hosszú ideje búcsút intettem. Végül az a gondolat győzedelmeskedett bennem, hogy az én - azenei világban ismert - nevem a fiatal intézmény számára bizonyos fokig ajánlásként szolgálhat, s így rászántam magam, hogy legalábbis egy időre a Magyar Zeneakadémia tanára legyek. Minthogy új hivatalomat igen komolyan vettem, többek között az idevágó régebbi és újabb irodalmat is folyamatosan tanulmányoztam, a komponálás terén saját műveim számára nagyon kevés időm maradt, és a hozzám forduló számos kiadó kívánságait kielégítetlenül kellett hagynom. Ennél fogva tavaly ősszel, a tanév kezdetén tudattam Erkel Ferenc kollégámmal és barátommal azt a szándékomat, hogy az általam betöltött hivatalról lemondok. Ma azonban, amikor hároméves zeneakadémiai oktatómunkám egészében igazán örvendetes eredményeit mutathatom fel, úgy hiszem, még a tavalyi évnél is inkább kiérdemeltem, hogy professzori állásomtól megválhassak. Jó lelkiismerettel mondhatom, hogy a Zeneakadémián elértem valamit: vezetésemmel több igen figyelemreméltó, de hozzám kerülésükkor még csupán szunnyadó zeneszerző-tehetség alig remélt módon fejlődött, s immár a képesség és a tudás meglehetősen magas fokára jutott el. Képességeikhez mérten még a kevésbé tehetséges növendékek is jelentős előrehaladást tettek. Az ok, ami miatt el kívánom hagyni a Zeneakadémiát, hogy - amíg ehhez megadatik az erőm - még egy sor, részint nagyobb kompozíciót szeretnék létrehozni, amelyek befejezése minden időmet igénybe venné. A jövőben arra is szükségem volna, hogy gyakrabban tartózkodjam külföldön, mindenekelőtt a zenei szezon alatt.28

A többszöri levélváltás eredményeképpen azonban Volkmann végül - megfelelő helyettes hiányában - mindig megmaradt katedráján, s csupán 1883. október 29-én bekövetkezett halálával vált meg aZeneakadémiától. Zeneszerzői pályája szempontjából tehát élete utolsó évtizede nagyobbrészt veszendőbe ment, ugyanakkor éppen ebben az időszakban tette a legtöbbet a magyar zenekultúra fejlődéséért. Sennyiben - ha úgy tetszik, élete folyamán egyedüli alkalommal - vonakodva mégiscsak elkötelezte magát: mellettünk. }

Volkmann Visegrád című zongoraciklusának a Rózsavölgyinél megjelent javított kiadása,

Heckenast Gusztávnak szóló ajánlással

 

- JEGYZETEK

  1. A komponista életének és műveinek legtermékenyebb kutatója unokaöccse, a zenetörténész Hans Volkmann volt; a lipcsei Reclam kiadó Musiker-Biographien zsebkönyvsorozatának 33. köteteként 1915-ben kiadott rövid életrajza az itt következő összefoglalásnak is legfőbb forrása.
  2. A korábban ugyancsak Lipcsében tanult August Ferdinand Anacker (1790-1854) személyesen is megismerkedett Beethovennel, és jelentős szerepet játszott a bécsi mester zenekari műveinek németországi népszerűsítésében.
  3. A levélrészleteket saját fordításomban idézem az ugyancsak a zeneszerző unokaöccse által kiadott gyűjtemény alapján: Briefe von Robert Volkmann. Gesammelt und herausgegeben von Hans Volkmann. Lipcse: Breitkopf & Härtel, 1917. A Schumannhoz intézett levél az 5-9. oldalon található.
  4. Az István király kísérőzenéjét Beethoven valójában 1811 nyarán komponálta (az eredetileg október elejére tervezett bemutatót végül 1812. február 9-re halasztották).
  5. Johann Grill (1801-1854 előtt) és Ludwig Schindelmeisser (1811-1864).
  6. Bellini Romeo és Júliáját ekkoriban Montecchi- és Capuleti-párt címen tartotta műsoron a Nemzeti Színház.
  7. A korabeli plakátok tanúsága szerint Emma Scott ekkor valóban vendégként lépett fel, de hamarosan le is szerződött a Nemzeti Színházhoz.
  8. Szerdahelyi József (1804-1851) a hazai operajátszás hőskorának mindenese: színész, énekes, rendező, zeneszerző és egyszersmind számos librettó fordítója.
  9. Lángh Paulina (1820-1849), aki hamarosan Ábrányi Emil felesége lett, és felhagyott színpadi karrierjével.
  10. Az 1836-ban létrejött Pest-budai Hangászegylet elnöki tisztét 1840 és 1846 között Festetics Leó gróf (1800-1884) töltötte be.
  11. Urbany Ágoston zeneszerző, a Városi Színház karmestere.
  12. Franz Bräuer (?-1871) a Belvárosi Plébániatemplom regens chorija és orgonistája.
  13. Pietro Vimercati (1779-1850) hangszere világjáró virtuóza volt; kortársai „a mandolin Paganinije"-ként emlegették.
  14. Anton Häckl által 1818-ban kifejlesztett billentyűs hangszer, a harmónium egyik előfutára.
  15. Derra Anasztázné Zettiry Mária (1797-1860) zongoristaként a pesti hangversenyek rendszeres fellépője volt.
  16. Brunszvik Ferenc (1777-1849) pest megyei aljegyző.
  17. Született Justh Szidónia (1800-1866).
  18. Vö. Briefe von Robert Volkmann, 59-60.
  19. Briefe..., 61-62.
  20. Ferenc József és Wittelsbach Erzsébet bajor hercegnő (a népszerű Sissi) menyegzőjét néhány héttel Volkmann Bécsbe költözése után, 1854. április 24-én tartották az Augustinerkirchében; a pár nagy izgalommal várt ünnepélyes bevonulására a megelőző napon került sor.
  21. Briefe von Robert Volkmann, 94-96.
  22. Briefe..., 129-131.
  23. Megjegyzendő, hogy Heckenast 1878 tavaszán bekövetkezett halálát követően a Volkmann-művek kiadásának jogát a mainzi B. Schotts Söhne cég szerezte meg, így a korábban Heckenastnál megjelent kották újabb kiadásai már a Schott katalógusába kerültek át.
  24. Briefe von Robert Volkmann, 183-184.
  25. A Szent Erzsébet legendája librettóját a német (de hugenotta származású) Otto Roquette (1824-1896) írta.
  26. Carl Ditters von Dittersdorf (1739-1799), Johann Heinrich Rolle (1716-1785), Carl Heinrich Graun (1704-1759), Johann Gottfried Schicht (1753-1823) és Friedrich Schneider (1786-1853).
  27. Briefe von Robert Volkmann, 249-250.
  28. Briefe..., 436-437.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.