A magyar Goldmark Károly száműzött gyönyörű dalműve”

A Sába királynője fogadtatása Budapesten / Második rész

Szerző: Mikusi Balázs
Lapszám: 2015 augusztus

A Sába királynője budapesti bemutatójának (e tanulmány első részében részletesen áttekintett) pozitív fogadtatása a következő évtizedek előadásainak recepcióját is meghatározta: a kritikusok kisebb-nagyobb ellenvetéseinek dacára Goldmark első operá­ja kivételesen tartós sikernek bizonyult a budapesti opera­színpadokon. A Nemzeti Színházban lezajlott 52 előadást követően a mű 1885. május 10-én azúj Operaházban is megszólalt, s a díszletekhez felhasznált rengeteg selyem, bársony és arany nem hagyott kétséget afelől, hogy az igazgatóság különleges elbánásban kívánta részesíteni a művet.1 A Politisches Volksblatt művészi szempontból is jobbnak találta az új produkciót a Nemzeti Színház előadásainál,2 Erkel Sándor karmesternek pedig több lap is a javára írta, hogy helyreállította a második felvonás (a korábbiakban kihúzott) zenekari előjátékát.3 A Sába királynője, amely „Nemzeti Színházunk színpadán való első megjelenése óta a közönség kedvencei közé tartozott",4 az Operaházban is töretlen lendülettel folytatta diadalútját. 1897. február 21-én már századszorra szólalt meg Budapesten - míg Bécs, ahol a művet egy évvel korábban mutatták be, csupán egy hónappal később ülhette meg e jubileumot.

A nagyszerű sorozat azonban 240 előadás után váratlanul megszakadt, amikor az egyre erősödő antiszemita propaganda nyomására az Operaház igazgatói úgy döntöttek, hogy Goldmark művét leveszik arepertoárról.5 Az 1938. február 25-i előadást követően így több mint hétesztendős hiátus következett - éles ellentétben a megelőző bő fél évszázad gyakorlatával, amikor egyetlen év sem telhetett el azOperaházban a Sába királynője legalább néhány előadása nélkül. Goldmark operája azonban még e szűkös esztendőkben sem tűnt el teljesen a fővárosból, hiszen az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) 1942 márciusában koncertszerű előadásban szólaltatta meg a művet, Komor Vilmos vezényletével.6 Az előadás előtt rövid bevezetőt mondó dr. Ribáry Géza szerint azOMIKE „előadja a művet, mert Goldmark magyar zsidó volt, műve bibliai tartalmú, az operairodalom gyöngye, és a terem, melyben az előadás folyik, szintén Goldmark nevét viseli."7 A nehéz körülmények ellenére az előadás egészében jól sikerült, s a Magyar Nemzet kritikusa szerint az opera szépsége valódi felfedezésnek bizonyult - éppen mivel a korábban oly gyakran hallható mű immár néhány esztendeje eltűnt az Operaház színpadáról.8 1943 decemberében az OMIKE a Sába királynője színpadi előadásra is vállalkozott, Szász Miklós új fordításának felhasználásával.9

A háború lezárultával az Operaház mintha a Sába királynője mihamarabbi színpadra állításával is demonstrálni kívánta volna, hogy a pesti zeneélet immár visszazökkenhet a régi kerékvágásba. Az 1945. július 4-én tartott bemutatót a rádió is közvetítette, s a szimbolikus jelentőségű esemény meleg fogadtatásra talált a sajtóban is. A Kis Újság lelkesen üdvözölte „a magyar Goldmark Károly száműzött gyönyörű dalműve"10 visszatérését az Operaház színpadára, és Balassa Imre is „a száműzött Goldmark"-ot emlegette A Reggel beszámolójának címében - hogy aztán lelkesen előszámlálja mindazokat a közhelyeket, amelyeket a Sába királynője korábbi kritikáiból már jól ismerünk:

Kábító és káprázatos, bódító és bűvölő ez a rég nem hallott muzsika: Arábiának minden illata bőven árad belőle. És ez a tobzódóan teatrális, színpadra született, szédítően színpompás, áradó dallamosságú zene, amelyet szikrázva ragyognak be a legváltozatosabb harmóniaötletek - hét esztendeig száműzve volt Operaházunk falai közül! A magyar lélek hét szűk esztendejében nem adhatták elő a legnépszerűbb műsordarabok egyikét, holott alkotója az áldott dunántúli föld szülötte.11

A Kossuth Népe kritikusa, Fóthy János ugyancsak régről ismerős szép szavakkal méltatta Goldmark operáját, a Sába királynőjé­ben a 19. század egyik fontos operatípusának par excellence megvalósulását ismerve fel:

Ez a dalmű, amelynek zenéje Arábia minden fűszerétől illatozik és csillagsziporkás keleti éjszakák minden buja forróságát lehelli, egyik csúcspontja a XIX. század romantikus nagyopera­stílusának. Mindazt, amit az operaszínpad zenében, táncban, látványosságban a fülnek és szemnek nyujthat, hasonlíthatatlan gazdagságban ontja."12

A Népszava lapjain Jemnitz Sándor ugyancsak azt hangoztatta, hogy a kényszerű hallgatás esztendei mit sem ártottak a műnek, bár nem habozott rámutatni, hogy a Sába királynője művészi értéke ésnépszerűsége aligha áll egyenes arányban egymással:

Tagadhatatlan, hogy az ismét napirendre került „Sába királynője" nem hozható egy vonalra Mozart, Verdi vagy Wagner mesterműveivel. De méltó hely illeti meg a „Sámson és Delila", a „Faust", „Mignon", „Carmen" és „Lakmé" oldalán: ama másodrendű csillagok között, amelyek nem hivatkozhatnak ugyan tökéletességre az esztétika legmagasabb ítélőszéke előtt, de amelyek természetes tetszetősségükkel anagyközönség szeretetét vívták ki maguk számára.13

 Jelenet az opera 1930 májusi új betanulásából: Halmos János (Asszád), Tihanyi Vilma (Szulamit), Kálmán Oszkár (Főpap) és Losonczy György (Baál Hanan)

Várnai Péter ugyancsak viszonylagosnak érezte az opera esztétikai értékeit, magának Goldmarknak a zenetörténeti jelentőségét azonban - váratlan politikai aktualizálással - a német imperializmus elleni küzdelem összefüggésében értelmezte újjá:

A mult század hetvenes éveiben az operaszínpadot, s egyáltalán az egész zeneéletet a germán imperializmus zenei kifejezője, Wagner uralta. Úgyszólván mindenki az ő hatása alatt volt, csak nagyon kevesen tudtak másfajta muzsikát írni, mint Wagner. E kevesek közé tartozott Goldmark Károly is. Elfordulva a wagneri stílustól, a közel- és régmult zenéjéhez menekült, innen szerzett erősítéseket a nagy harchoz. Azeffajta „menekülő" muzsikusoknál persze sohasem lehet szó egyéni stílusról, de maga az a tény, hogy ellen tudott állni a wagneri hatásoknak, mert máskép írni, mint a divat, maga ez a negatívum is elég ahhoz, hogy Goldmark helye biztosítva legyen a zenetörténetnek, ha nem is nagy, de becsült alakjai között. A nagy Wagner-elleni lázadásban nem tudott olyan jelentőset alkotni, mint fiatalabb kortársa, Bizet, aCarmennel, viszont megkapta azt, amit Bizet nem ismert életében: az elismerést, a sikert, a közönség tiszteletét.14

Végezetül Fóthy János Goldmark soha meg nem tagadott magyarságára hívta fel a Kossuth Népe olvasóinak figyelmét, ekképp emlékeztetve őket arra, hogy a Sába királynőjének visszafogadása arepertoárba egyfajta erkölcsi kötelesség is a budapesti közönség számára:

Goldmark Károlyt, a keszthelyi kántor fiát, hét-nyolc év előtt száműzte a magyar zene csarnokaiból a politikai tömegtéboly, pedig ez a nagy muzsikus, a századvég egyik legjelentékenyebb zeneköltője, éppoly büszkén vallotta magyarságát, mint akár Liszt vagy Joachim, akiknek géniusza szintén csak a muzsikusok örök és önkéntes emigrációjában, idegen ég alatt bontakozott ki. Goldmark szelleme most egy újabb, kényszerű és sírontúli emigrációból tér haza, de most már örökre.15

Mint a kritikusok beszámolóiból kiviláglik, a Sába királynője pozitív fogadtatását alapvetően meghatározta a produkció Oláh Gusztáv által újjáteremtett látványvilága - Várnai Péter ugyanakkor azt isfelhánytorgatta, hogy az énekesek sablonos mozdulatai a rendezés kidolgozatlanságáról árulkodtak.16

Oláh Gusztáv jelmezterve a darab 1945 júliusi felújításához

A közvetlenül a háború után megvalósult felújítás sikerrel látszott folytatni a Sába királynője hét évvel korábban megszakadt diadalútját: az opera 1945-ben öt, 1946-ban nyolc, 1947-ben hat, 1948-ban három, 1949-ben öt alakalommal került színpadra. Ez év júniusában azonban Goldmark műve megint eltűnt a repertoárról, hogy csupán újabb hét esztendő elteltével, 1956. április 20-án bukkanjon fel ismét azOperaház műsorán. A felújítás ezúttal is túlnyomóan pozitív fogadtatásra talált. Várnai Péter sietett leszögezni, hogy az újabb hét évi „szilencium" semmiképp sem volt indokolt,17 hiszen a Sába királynője

még ma is időtálló, még ma is leköti a figyelmet és élvezetet okoz. Időtállóvá és élménytadóvá teszi az a tulajdonsága, amely talán minden nagy színpadi alkotásnak egyik legfontosabb jellemzője: aszenvedélyes drámaiság. Tűnjék bár a „Sába" muzsikája helyenként túl pompázatosnak, esetleg helyenként édeskésnek, a minden jelenetet átfűtő, izzó pátosz, a muzsika szinte állandóan magas hőfoka feledteti ezeket a részeket. Az összbenyomás ma is magávalragadó.18

Péterfi István sem fukarkodott a dicsérettel, s különösen fontosnak érezte kiemelni, hogy az operaszerző Goldmark végső soron mégiscsak egyfajta iskolát teremtett:

Felépítésében, szerkezetében a XIX. század derekán annyira népszerű, de már elévült, úgynevezett „francia nagyoperát" tekintette irányadónak. Az átvett külső formát azonban oly gazdag egyéni tartalommal, érzéki varázsú dallamokkal, pompásan hangszerelt, jellemző muzsikával töltötte meg, hogy dús keleti motívumokkal átszőtt, hol izzó drámai, hol meleg lírai zenéje nemcsak a hallgatóságra gyakorol gyönyörködtető hatást, hanem befolyása az ultra­romantika későbbi szerzőinél (így Strauss Richardnál, Massenet-nál, Delibes-nél stb.) is határozottan megnyilvánult.19

Míg azonban a Várnaihoz és Péterfihez hasonló hivatásos kritikusok nem kérdőjelezték meg a Sába királynője esztétikai érvényességét, annyit magának Várnainak is el kellett ismernie, hogy az opera általa felsorolt erényei csupán a mű korábbi előadásainak ismeretében voltak felismerhetők - az Operaház új produkciója ugyanis nem érte el azt a színvonalat, amely a még beavatatlan közönséget is meggyőzhette volna Goldmark művének maradandó értékeiről. Ezt a benyomást erősítik Csobádi Péter szavai is, akinek kritikája a mai fül számára talán túlzottan ideologikusan cseng, magát a problémát azonban tűpontosan írja le:

Az egész előadás magán viseli a stiláris tisztázatlanság jeleit. Goldmark zenéje, a dráma egész szerkezete, a szereplők egyénisége, s a zenedrámához szükséges nagy apparátus a századvégi közönség ízlése szerint való. Fáradt és művelt közönség volt ez, mely megúnta a nagy romantika pátoszát, s kíváncsian követelte az újszerűt, de nem volt már elég friss és lelkes ahhoz, hogy kapui között merőben új művészet kovácsolódhassék. Ez a közönség nem kereste a művészetben a valósággal, az élettel való találkozás borzongását, ellenkezőleg. A mi mostani felújításunk sok momentumában erre a korra emlékeztet. A Sába királynője felújításakor nemcsak, vagy egyáltalán nem a zenedráma belső, reális lényegét, hanem a késő-romantikus, avult sallangokat újította fel. A tehetséges, kiváló elméleti felkészültségű rendezőnek, Stephányi Györgynek bátrabb kézzel kellett volna hozzányúlni a műhöz: kritikusabb módon. Hiszen a Sába királynője drámaszövegének van realisztikus magva, a cselekményből ki lehet fejteni a logikus fővonalat. Mindez azonban csak részben történt meg. A szecessziós túlpompa viszont megmaradt, „felújítva" látjuk a századvégi pesti polgárság ízlésének megfelelő színpadi tömeg-, szín-, anyag- és kellék-orgiát. És megmaradt, sőt megújhodott a színpadi játéknak szinte már a komikumba sikló ál-patetikus jelzésrendszere, az éneklés közben tördelt kezek, a levegőt csépelő karmozdulatok, az elalélások, ahomlokra, szívremutatások. [...] Pedig a Goldmark-zene sok tekintetben előre mutat. Nem egészen eredeti, de sok értékes elemet vegyítő muzsika: erőssége a nagy zenekari hangzás színgazdagsága, azénekhangot végsőkig kiaknázó dallamvezetés, s a zene izzó, drámai kifejező ereje.20

A 20. század közepén tehát a Sába királynője kétszer is eltűnt az Operaház műsoráról: 1938-ban és 1949-ben. Az első, hét­éves szünetet követően a repertoárba való visszavezetés még sikeresnek tűnt - jóllehet az 1945-ben színre került új produkciót a kritikusok némelyike zeneileg nem találta kielégítőnek. Ami a puszta előadásszámot illeti, a második újjá­élesztési kísérlet éppennyire sikeresnek látszott: aSába királynője 1956-ban nyolc, 1957-ben tíz, 1958-ban kilenc alkalommal csendült fel az Operaházban. A következő esztendő harmadik, 1959. június 27-én lezajlott előadása után azonban újabb (bár amegelőző kettőnél rövidebb) szünet következett, s a mű csupán 1961. november 4-én szólalt meg újra Budapesten.

A Sába királynője eddig áttekintett befogadástörténetéből már leszűrhettük, hogy a kritikusok hízelgő vagy elítélő véleménye csupán mérsékelt befolyással volt a közönségre: jóllehet az 1876. márciusi bemutatót követően a sajtó különféle kifogások egész sorát fogalmazta meg, Goldmark operája olyan diadalútra indult a budapesti operaszínpadon, amely a zeneszerző, az előadók és az igazgatóság legmerészebb reményeit is felülmúlta.21 Az 1961-es felújítás kritikái azonban egy addig ismeretlen, csalódott, sőt fanyalgó hangot ütnek meg. A két hosszabb, részletekbe menő beszámoló - amelyek utóbb operaspecialistaként ismertté lett zenetörténészektől származnak - nem csupán hibák egész sorát hánytorgatják fel, de könyörtelenül megkérdőjelezik azt is, Goldmark műve vajon joggal tart-e még most, csaknem egy évszázaddal megszületése után is igényt a közönség figyelmére.

Fábián Imre véleménye szerint Goldmark „a maga útján járva minduntalan beleütközött nála nagyobb mesterek lábanyomába."22 Ebből eredően a Sába királynője is jellegzetes képviselője annak az„egzotikus" operatípusnak, amely leginkább a 19. század második felében divatozott. S bár e mű az egyik legsikeresebb próbálkozás a műfajban, tagadhatatlan, hogy a típus reprezentatív remekműve VerdiAidája. Ráadásul az új produkciót voltaképpen túlzás „felújításnak" neveznünk, hiszen létrehozóinak éppen a hosszú évtizedek alatt felgyülemlett port nem sikerült lefújniuk Goldmark művéről.

Kovács János mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy a Sába királynője immár egyedül Magyarországon szerepel a repertoáron, ami értelmezése szerint egyértelmű bizonyítéka annak, hogy „a hagyomány tartotta nálunk eddig is műsoron, s valamilyen honfitársi közösség tudata, patriotikus kötelesség­érzés."23 Ez a fajta kulturális patriotizmus azonban Kovács szerint okafogyott, hiszen a Sába királynője nem tekinthető magyar operának - újabb és újabb előadásait tehát (idehaza éppúgy, mint külföldön) csupán esztétikai értéke igazolhatná. A romantikus nagyoperának ezt a típusát azonban más művek is megőrizték a mai színpadi repertoárban, s még az oly sokat emlegetett keleties zenei stílus sem eléggé egyéni Goldmark művében:

Zenei nyelve egyébként a 60-as, 70-es évek kulturált, de markánsabb egyéni jegyek nélkül való német romantikus nyelvjárása: itt-ott nem mentes Wagner-utánérzésektől sem. [...] A zene sokféle szépségében, puha melegségében, csillogó színeiben - ha nem is kovácsolódik össze mindez átütőerejű nagy stílussá - a mai hallgató is örömét lelheti. Mégis fel kell hogy vetődjék végül a kérdés: szükség volt-e a Sába királynőjé-nek felújítására? Nem is olyan régen, néhány évvel ezelőtt még folyamatosan játszották a darabot, s talán bizonyos ideig különösebb feltűnés nélkül továbbra is megfért volna még arepertoárban. Időszerűségének lassú elhervadására éppen a felújítás hívta fel a figyelmet. A friss injekció nem tette elevenebbé. Bizonyos, hogy nem ez lett volna a legsürgősebb és legaktuálisabb feladat.24

A két avatott kritikus egyöntetűen negatív véleménye persze korántsem törölte ki Goldmark operáját egy csapásra a repertoárból. A mű további tíz éven keresztül műsoron maradt, évi néhány előadással. Miután azonban a Sába királynője 1972. április 16-án 332. alkalommal szólalt meg, addig példátlanul hosszú időre - több évtizedre - eltűnt a budapesti színpadokról. Ekkorra valóban reménytelenül elavult azopera, mint a kritikusok vélték, vagy háttérbe szorulását talán inkább praktikus okokkal - így mindenekelőtt az opera rendkívül nehéz szólószerepeinek kiosztásával - magyarázhatjuk? Ez a kérdés pusztán teoretikusnak, s ennyiben megválaszolhatatlannak tűnhet, a történésznek azonban váratlan segítségére siet a komponista halálának századik évfordulója. A centenárium alkalmából ugyanis a Sába királynője2015 júliusától ismét visszatér a főváros operaszínpadaira, ezáltal mindnyájunk számára felkínálva a lehetőséget, hogy a magunk számára újra felfedezhessük a művet, friss kritikák sorát tanulmányozhassuk - mindeközben felmérve a közönség újabb nemzedékének reakcióit is. }

 

 A Sába királynője 1956 áplisi felújításának életre hívói: Pless László (karigazgató), Király Sándor (Asszád),  Stephányi György (rendező), Takács Paula (Szulamit), Tóth Árpád az Operaház igazgatója), Oláh Gusztáv (díszlettervező), Rigó Magda (Sába), Komor Vilmos (karmester), és Tóth Lajos (Salamon)  Képek az OSZK Színháztörténeti tárából

- JEGYZETEK

  1. Lásd a Magyar Korona 1885. május 12-i beszámolóját.
  2. Politisches Volksblatt, 1885. május 11.
  3. Lásd a Nemzet és a Pester Lloyd 1885. május 11-i kritikáit.
  4. Pester Lloyd, 1885. május 11.
  5. Lásd „J. S." (azaz Jemnitz Sándor) visszaemlékezését a Népszava 1945. július 5-i számában.
  6. Az előadásokra az OMIKE Művészakciójának keretében került sor, amelynek elsődleges célja a magyarországi zsidó közösség kulturális színvonalának a II. világháború éveiben való fenntartása volt, egyúttal azonban kísérletet tett a nehéz helyzetbe került művészek támogatására is.
  7. Lásd az eseményről szóló beszámolót a Magyar Zsidók Lapja 1942. február 26-i számában, in: Horák Magda (szerk.): „Ősi hittel, becsülettel a hazáért!" OMIKE Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület 1909-1944. Budapest: 
    Háttér Kiadó, 1998, 435-437. Köszönöm Bozó Péternek, hogy felhívta a figyelmemet a Sába királynője e kötetben dokumentált előadásaira.
  8. Lásd a Magyar Nemzet 1942. március 4-i recenzióját, in: Horák (szerk.), i. m., 436.
  9. Lásd Horák (szerk.), i. m., 522, 541 és 553-554. Dóczi Lajos az 1876-os budapesti bemutatón használt fordítását egyébként már 1916-ban felváltotta Kern Aurél magyar szövege.
  10. (k.): „»Sába királynője« az Operaházban". Kis Újság, 1945. július 5.
  11. Balassa Imre: „A száműzött Goldmark az Operaházban". A Reggel, 1945. július 9.
  12. Fóthy János: „A Sába királynője felújítása". Kossuth Népe, 1945. július 5.
  13. J. S.: „Sába királynője". Népszava, 1945. július 5.
  14. Várnai Péter: „Sába királynője". Világosság, 1945. július 5.
  15. Lásd 12. jegyzet.
  16. Lásd 14. jegyzet.
  17. A Színház és mozi 1956. április 20-i számában Vigh Jenő (a felmerülhető kultúrpolitikai motivációkról szót sem ejtve) felvetette, hogy az opera ismételt mellőzése alighanem a nehezen kiosztható szerepekre vezethető vissza.
  18. Várnai Péter: „Sába királynője. Goldmark művének felújítása az Operaházban". 
    Új Zenei Szemle, 1956. augusztus.
  19. Péterfi István: „Heti zenei szemle". Esti Budapest, 1956. április 20.
  20. Csobádi Péter: „Zenei krónika". Magyar Nemzet, 1956. május 23.
  21. Ezzel összhangban Markian Prokopovych a Sába királynője példáján véli illusztrálhatni, hogyan jelent meg a budapesti Operaházban a 19. század utolsó (és a 20. század első) évtizedeiben egy újfajta közönség, amely egyre csekélyebb érdeklődést tanúsított a hivatásos kritikusok nacionalista megfontolásai iránt, s a külföldi divat hatása alá kerülve mindenekelőtt a nagy látványosságokért lelkesedett. Lásd a „Calls of Fatherland, 1916: Karl Goldmark and the New Public" című fejezetet, in: Markian Prokopovych: In the Public Eye. The Budapest Opera House, the Audience and the Press, 1884-1918. Wien-Köln-Weimar: Böhlau, 2014, 251-273.
  22. Fábián Imre: „Sába királynője". Film, Színház, Muzsika, 1961. november 17.
  23. Kovács János: „Sába királynője". Magyar Nemzet, 1961. november 10.
  24. Uott.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.