Szerzők bontakozóban

Szerző: Hollós Máté
Lapszám: 2015 július

 

Bolcsó Bálint -  Mezítlábas zenészek archívuma

 Milyen kép élt benned a zeneszerzőről, amikor ezt a pályát választottad?

- Nem volt pontos képem erről. Tudtam: szeretek zenélni, és afféle gyerekkori vágyként, akár a legóból építkezéssel, semmiből létrehozni dolgokat, az alkotás örömét érezve. 12 évesen a zongorázás mellett már komponálgattam, 14 évesen felvételiztem a konziba.

- Mikor találtál saját hangodra?

- Talán még most sem találtam rá... Minden darabban valami újat próbálok ki. Kísérletezésnek élem meg a pályámat, s nem is vágyom arra, hogy két egymás utáni darabom hasonlítson egymásra. Ha lesz isegykor egységes stílusom, s ha majdan zenetudósok észrevesznek is erre utaló jegyeket, ma még aligha van nyoma ilyennek.

- Úgy látom, kompozícióidban a hangszín a legfontosabb zenei paraméter. Tévedek?

- A hangszín sem elsődleges, inkább a működés. A zenében a legfontosabb számomra szituációk kialakítása, rendszerek felépítése. Leköt a „zenei szereplők" kölcsönhatásának létrehozása, s minden más háttérbe szorul emögött.

- Mit értesz működésen és szituációteremtésen? Zenedramaturgiát?

- Sokszor zenedramaturgiát, formát. De mondok inkább példát. 2008-ban írtam egy brácsadarabot - Switching on a Different Light -, amelyben azt találtam ki, hogy külön határozom meg, mit csináljon a bal kéz és hogyan mozogjon a jobb. Ezek általában a hangmagasságok és ritmusok kapcsolatában összefüggnek, de itt megpróbáltam szétszedni őket, és két síkon önállóan gondolkodni bennük. A vonó mozgását grafikus vonalakkal jeleztem, a bal kezet hagyományos rend szerint. Azoknál az előadóknál, akik rááldozták erre a sok időt és energiát, valóban működni kezdett a darab. (Nemrég Tornyai Péter játszotta aFUGA-ban.) Tehát szituációteremtés alatt az előadó gondolkodásának szokatlan mezsgyére terelését is értem. Vagy itt egy másik példa: a Bali Jánosnak furulyára és hat hangszóróra írt A hetedik című kompozícióm. Nem a furulya szólamát írtam meg, annak improvizálnia kell. A hat másik szereplőnek a furulya rögtönzésére való reakcióit dolgoztam ki a számítógépes rendszer pontosságával. Jancsi interaktívan fedezte fel a koncerten e szabályrendszer működését.

- Ha a központi szereplő improvizál, s nem ő reagál a többiek kötött anyagára, hogyan válaszolhatnak a kötött szólamok a rögtönzésre?

- A hat másik szereplőnek a rendszerbe beleprogramozott elektronikus kottája van. Nem azt határoztam meg, hogy pontosan mit kell csinálniuk, hanem arra van instrukciójuk, hogy a furulyás játékára milyen ponton milyen szabályok szerint reagáljanak. Egy 6-7 perces idővonalon haladva kellett e hat szereplőnek mindig két-két anyag között interpolációt teremtenie, két zenei anyag között kellett átmenetet képeznie. Hogy hol képződjék ilyen átmenet, attól függött, hogy a megelőző néhány másodpercben mit játszott a furulyás. A rendszer érzékelte a szólóhangszer hangmagasságát és hangerejét, s ennek nyomán döntött arról, hogy az illető szereplő milyen átmenetet keverjen ki. Úgy képzelhetjük el, mintha egy festő ülne előttünk a palettájával, és az utasításainkat követve kikeverne valamit az előre megadott színekből. Szintetizált hang szólt, úgynevezett fizikai modellezés szerint: csövek rezgését szimuláltam, organikus kapcsolatot próbálván létrehozni a furulya mint cső és a virtuális csövek között, mintegy kiterjesztvén a furulya hangzását. A furulyás odafordul az egyes hangszórókhoz, hogy interakcióra lépjen velük. Az előadó tehát nem tud mindent a kottából, mint a hagyományos zenélésben, hanem belepottyantjuk egy a próbán kitapasztalandó kapcsolatrendszerbe.

- Ilyen darab csak élő zenében működhet, hangfelvételt készíteni róla nem érdemes. Tévedek?

- A hangfelvétel nem dokumentálná a teljes produkciót. A darab műfaja voltaképpen az interaktív hanginstallációhoz áll közel. Ott általában a közönség befolyásolhatja, mi szól, itt a hanginstallácós szituáció egy hagyományos kortárs zenei darabbal elegyedik. Középpontjában pedig ott áll egy professzionális zenész, aki átlátja a rendszert.

- Eddigi munkásságodban mintha az  lektroakusztikus zenének meghatározó szerepe volna. Ezt is hangszínérzékenységeddel hoztam összefüggésbe. Az imént tagadtad a hangszín elsődleges voltát.

- A hárítás inkább önkritika: egy svájci harmonikással,Jonas Kocherrel dolgoztam együtt szabad improvizációban, amiben én elekroakusztikus hangszerrel vettem részt. Ő tette szóvá, hogy nem foglalkoztat eléggé a hangmagasság és a hangszín, és ebben bizonyára igaza van. A furulyás darab interaktivitásának kapcsán viszont - bár élő zenészekkel is érdekes lehet a dolog - az izgatott, hogyan lehet mesterségesen létrehozni egy élőként viselkedő struktúrát.

- Ha elektronikában gondolkodol, nem szembesülsz-e annak veszélyével, hogy ami ma aktuális, sőt modern, az néhány év múltán elavul?

- Néhány évtizeddel ezelőtti elektronikus zenék megszólaltatásához már ma is nemegyszer hiányzik a berendezés. Én azonban az utókorral ma egyáltalán nem foglalkozom. A projekt a bemutatóig érdekel, aztán jöjjön a következő. Ami a modern technikát illeti, furcsa kettősség van bennem: nyugdíjasokat megszégyenítő nosztalgiát érzek a mobiltelefon előtti kor iránt... Ugyanakkor az elektronikát mint ahatártalan lehetőségek tárházát élem meg. Nem gondolom, hogy minden zeneszerzőnek tisztában kell lennie ezekkel a lehetőségekkel, de engem érdekel, hogy hogyan tudom új szituációk kialakítására használni őket.

- Mondod: a bemutatóig érdekel egy darab. De vajon ha mindig egyetlen kompozícióig vonz a feladat, s a bemutató után kihuny az érdeklődésed iránta, akkor nem ered belőle egy további kompozíció...

- Azt nem mondtam, hogy nem ered. Csak arra utaltam, hogy nekem ma nem kell azzal foglalkoznom, hogy tíz év múlva hogy adják elő egy darabomat. Részben azért, mert nem gondolom, hogy ezeket akompozíciókat tíz év múlva is érdemes lehet még játszani. Ha lesz olyan művem, amelyet az évek múltával is maradandónak érzek, akkor relevánssá válhat egy ilyen kérdés. Nem vagyok már fiatal, tehát mindez nem az életkoromból fakad, s meglehet, hogy az életem végén is a kísérletezgetésnél fogok tartani.

- Bizony, 36 éveddel túlélted Mozartot, de a mai fogalmak szerint zeneszerzőnek fiatal vagy. Ha most elképzeled a következő évtizedeidet, továbbra is ahhoz van kedved, hogy a pillanatnak élj mindenkori kompozícióddal?

- Úgy érzem, egyelőre nem vagyok képes hosszú távú tervezésre. Szeptemberben lesz a doktori koncertem, amely alkalmat fog adni a visszatekintésre. Abból talán leszűrhetem majd, miből tudok továbblépni.

- Van-e olyan élő vagy nem élő zeneszerző, akire valamilyen szempontból példaképként tekintesz? Vagy ha nem is példaképként, úgy tartod számon, hogy „viszonyban vagy vele"?

- Bach mindig megérint, érzelmileg is. Szorgalom és következetesség és rendszeres munka dolgában tőle is, másoktól is lenne még mit tanulnom. Nem voltam soha ideális diák, nem volt meg a képességem, hogy mindent megtanuljak a tanáraimtól. Ha még példát keresek, Stockhausen jut az eszembe, aki minden művében új világot nyit meg. Ezekből évtizedek óta táplálkoznak más szerzők és különféle irányzatok. Ma nemcsak a szigorúan vett kortárs komolyzenében, hanem az improvizáció­ban, a könnyűzenében, a zenéről való gondolkodásban is sokszor felismerhetjük: ezzel is, azzal is nála találkozhattunk először.

- Fontos neked a szabad improvizáció. Mond­­hatjuk, hogy jobban érdekel a zenélés, mint a zene?

- Valamelyest így van. Van, aki hatalmas konstrukciók aprólékos felépítésében érzi otthon magát - én új helyzetek, lehetőségek kidolgozását élvezem leginkább. Az improvizációban is az érdekel elsősorban, hogyan tudok magamnak - a számítógép segítségével - igazán hangszerszerű rendszereket építeni; olyanokat, melyekkel az improvizációs együttzenélés kiszámíthatatlan kontextusában is jó eséllyel meg tudom valósítani a zenei elképzeléseimet. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.