Hangverseny

CSENGERY KRISTÓF, KOVÁCS SÁNDOR, RÁKAI ZSUZSANNA, KUSZ VERONIKA és SOMLÓI P. EMIL kritikái

Szerző:
Lapszám: 2015 június

{ CSENGERY KRISTÓF

Mun, Kovács, Rádiózenekar

Tavaly ősszel a Budapesti Nemzetközi Pablo Casals Gordonkaversenyt fiatal dél-koreai muzsikus, a húszéves Téguk Mun (1994) nyerte meg. Sok más ambiciózus honfitársához hasonlóan ő is korán az Egyesült Államokba költözött, a Juilliard School of Music neveltje lett, jelenleg pedig Bostonban él. A budapesti versenygyőzelem nem az első volt pályafutása során: korábban már egy franciaországi és egy németországi versenyen is első helyezést ért el. Most, néhány hónap elteltével, ahogyan az hasonló esetekben történni szokott, a rendező ország visszahívta a versenygyőztest egy hangversenyre: Téguk Mun aMagyar Rádió Szimfonikus Zenekarának szólistájaként lépett fel a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, Kovács János vezényletével.

A muzsikus számára nagy próbatétel: egy verseny teljes ideje alatt, több napon vagy akár héten át helytállni, elviselni a stresszt és ihletettségben, hangszeres tökéletességben egyaránt folyamatosan a legjobbat nyújtani. Nem is mindenki képes erre, mert nem mindenki versenyző alkat: a legnagyobbak között is akadnak olyanok, akik egész pályafutásuk során csak egy-két versenyen indulnak, és ott sem győznek (ilyen Schiff András, akinek életrajzában csak két nagy nemzetközi versenyről - Moszkva, Leeds - olvashatunk, és egyiken sem lett első helyezett). Ugyanakkor akadnak olyan, a versenyek lélektani feltételeihez sikeresen alkalmazkodó fiatal művészek, akiknek ez az ideális terepük - később azonban, amikor versenyen kívül meghallgatjuk őket, nem bizonyulnak igazán érdekesnek. Nem szeretnék elhamarkodottan ítélni, de a vigadóbeli találkozás számomra azt sugallta, Téguk Mun ez utóbbi csoportba tartozik. Schumann Csellóversenyét játszotta (a-moll, op. 129 - 1850). Előadásában tetszett anyitótétel (Nicht zu schnell) éneklő dallamformálása, a középső tétel (Langsam) árnyalt dinamikája, és a fináléban (Sehr lebhaft) is élveztem a friss, mozgékony és indulatgazdag játékot - a szólista megnyilvánulásait azonban a három közül egyik tételben sem vette körül a jelentőség atmoszférája. Kifogástalan hangszeres kivitelezésű, de formátum és érdekesség terén átlagosnak nevezhető produkciót hallottunk, ráadásul Téguk Mun hangja sem mondható nagynak.

A műsor ezúttal teljesen megfelelt a szokásos nyitány-versenymű-szimfónia sablonnak. A Schumann-koncertet az első részben nyitószámként Brahms Akadémiai ünnepi nyitánya (c-moll, op. 80 - 1880) előzte meg, majd a szünet után a második részben Beethoven 5. szimfóniája (c-moll, op. 67 - 1808) követte. Két agyonjátszott repertoárdarab - sokat elárul egy karmesterről, mit kezd az ilyen művekkel. Kovács János igényesen és a darabok eredeti hajlamait érvényesítve vezényelte mindkettőt. Aki ismeri őt, tudja, hogy egyrészt nem ostorpattogtató diktátor, másrészt semmi sem áll olyan távol tőle, mint az, hogy pusztán az eredetiség kedvéért akarjon eredeti lenni. Ő inkább természetes. Ehhez a szokásához volt hű most is: a Festouvertüre-t lefojtott dinamikájú, egzakt és energikus indítás után hangzásban (nagyjából a rézfúvók korálszerű szakaszánál) szépen kinyitotta, plasztikus karakterközvetítő mozdulataival szinte előrajzolva a muzsikusoknak azt a játékos változatosságot, amely ebben az életszeretetről tanúskodó, derűs remekműben a mindenkori hallgatót kényezteti. A végkifejletben eljutottunk a diadalmas szimfonikus zengésig és a hasonlóképpen diadalmas pátoszig - hangsúlyok, tempó, rubatók, minden hitelesen szolgálta a darab tartalmait. A szünet után a szimfónia a romantikus hagyománytól örökölt, pontatlanul összekent felütéssel indult - ezt szokták elméletekkel igazolni, én mégsem szeretem, különösen Gardiner csodálatosan plasztikus tolmácsolásai óta (és hát Gardinernél „romantikusabb" karmester aligha kell...). De aztán minden hamar helyre zökkent: Kovács János és a jól felkészített zenekar (amely nemrég Daniel Oren keze alatt is kitűnően játszotta ezt a művet) összeszedett, kellőn energikus, de túlzásoktól mentes Ötödiket produkált. Telt hangzású, élénk indulókarakterű, szabatosan kivitelezett lassú, délceg tartású scherzo, amelynek triószakaszában a mélyvonós száguldás tisztán kijátszott skálameneteket jelent, s végül sodró, de egyszersmind biztonsággal kézben is tartott finálé. Egy Beethoven-Ötödik, amelynek karmestere bölcsen egyensúlyoz a tetőző klasszika és az előlegezett romantika jellegzetességei között. Április 11. - Vigadó. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Tsutsumi, Krausz

Az előző kritikában szó esett a buda­pesti Pablo Casals Nemzetközi Gordonka­versenyről. Ebben a koncertbeszámolóban is szerepet játszik ez a megmérettetés - csak nem a 2014-es, amelyen Téguk Mun lett az első helyezett, hanem az ötvenegy évvel korábbi, 1963-as. Ennek győztese az akkor huszonegy éves japán muzsikus, Tsuyoshi Tsutsumi volt. Magam 1963-ban még csak hat éves voltam, nem kísérhettem figyelemmel a csellóverseny fordulóit, gyerekkoromból mégis jól emlékszem Tsutsumi nevére, hiszen a sikeres szereplés után a muzsikus még visszajárt Budapestre koncertezni. Azt hiszem, számunkra, magyarok számára azért érdekes, sőt izgalmas most, ennyi év után az ő játéka, mert tudjuk, ki az, akit annak idején maga mögé utasított: a világ legjobb csellistája, Perényi Miklós. Perényi mindössze tizenöt volt a verseny idején, de már hat éve koncertező művészként ismerte őt a közönség, viszont úgy látszik, vagy nem volt még elég érett, vagy technikailag többet tudott nyújtani a nála hat évvel idősebb, huszonegy éves japán fiatalember, mindenesetre tény: Budapesten Tsutsumi nyert, Perényi pedig „csak" második lett. Igaz, ennek ellenére ezt követően kapott 1965-ben és '66-ban meghívást Casals zermatti és Puerto Ricó-i mesterkurzusaira, később pedig a Marlborói Fesztiválra. És hát: utóbb ő lett Perényi Miklós...

Tsuyoshi Tsutsumit az utóbbi évtizedekben szem elől tévesztettük. Most a Tavaszi Fesztiválra ismét meghívták az immár hetvenhárom esztendős, ősz hajú művészt, aki hajdan a nagy tekintélyű Hideo Saito, aTokiói Konzervatórium alapítója után Starker Jánostól is tanult Fulbright-ösztöndíjasként Bloomingtonban, ahol 1988-ban maga is professzor lett. Igényes és színes műsort állított össze, amely lehetőséget adott számára művészetének sokoldalú bemutatására: hallottunk tőle Beethovent (Hét variáció a Bei Männern, welche Liebe fühlen duettre A varázsfuvolából, Esz-dúr, WoO 46 - 1801) és Brahmsot (F-dúr szonáta, op. 99 - 1886), majd a szünet után kortárs japán zenét (Toshiro Mayuzumi: Bunraku - 1960), de Fallát (a Hét spanyol népdal - 1914 - cselló-zongora-átiratát), és Bartókot (az 1. rapszódia cselló-zongora-változatát, BB 94c - 1929), ráadásként pedig még Ravel (Habanera - 1895) is gazdagította az összképet.

 Tsuyoshy Tsutsumi - Felvégi Andrea felvétele/Budapesti Tavaszi Fesztivál

Beethovent hallgatva élvezhettük a mélyben öblös, fent is kellemesen tartalmas, szép hangot, a variációk természetes folyamatossággal követték egymást. Érzékeny és lírai elemekben sem szűkölködő, karaktergazdag játékkal örvendeztette meg közönségét Tsuyoshi Tsutsumi, akit a teljes koncert során kulturáltan és alkalmazkodón kísért Krausz Adrienne. Brahms szonátája remek kontrasztot hozott azalapvetően szemlélődő Varázsfuvola-variációk után: itt méltó módon érvényesülhetett az energia, a lendület - csak hát az imént még dicsért hangot itt, ebben a szimfonikus fogantatású kamarazenében olykor kicsinek, vérszegénynek éreztem. És bár a teljesítmény egésze mindvégig igen kulturált benyomást keltett, az érdekesség és főként a személyesség mérlege többnyire deficitet mutatott. Az Adagio affettuosomásodik tételben a bevezető pizzicatók után az éneklő, magas fekvésű csellódallam bizony hamiskás intonációval szólalt meg. Vonzónak találtam viszont az Allegro passionato scherzo szenvedélyes, élénk mozgását - és a fináléban (Allegro molto) is tetszettek Tsutsumi szélesen megénekeltetett dallamívei éppúgy, mint a tétel aprózó ritmikájának erős hangsúlyai.

Mayuzumi szólócsellót foglalkoztató Bunraku­jának modernizált archaizmusát nem tudta közel hozni a hallgatóhoz az előadás: a mű hosszadalmasnak és eseménytelennek tűnt - és nem is biztos, hogy bármilyen odaadó interpretáció tudott volna ezen változtatni. De Falla Hét spanyol népdalában azonban újra és újra akadtak vonzó pillanatok: hol a temperamentum, hol a hangzás fénye, hol pedig a jellegzetes ibér védjegy, a fojtott hangulat feszültsége kötötte le a hallgató figyelmét. Bartók 1. rapszódiája is délcegen szólalt meg, kellő hangszeres készenlétben találva előadóját. A koncert előtt megfogadtam: ellenállok a kísértésnek, és nem fogok Perényire gondolni. Ez sajnos nem sikerült. Újra és újra előtolakodott a merőben költői kérdés: hol van ez a csellózás, hol van ez a muzsikálás a hajdani második helyezett játékából mindig, minden pillanatban áradó, lenyűgöző ihletettségtől! Április 16. - Vigadó. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Gerhaher, Petrenko, Bayerisches Staatsorchester

Bayreuthnak nagy jelentősége van egy művész pályafutása szempontjából, legyen szó akár énekesről, akár karmesterről. Jelentős korábbi sikerek nélkül senkit sem hívnak oda: sok mindent le kell tenni azasztalra, hogy valaki a Zöld Dombon léphessen színpadra, vagy állhasson pálcával a kezében a zenekar elé. Ugyanakkor hatalmas továbblendítő erő is az Ünnepi Játékokon való fellépés, és akad művész, akire istenigazából akkor figyel fel a világ, amikor Bayreuthban tapsol neki a közönség, illetve az ottani előadások rádióközvetítését hallgatva ismeri meg teljesítményét a sokmilliós nyilvánosság. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy a délnyugat-Szibériában, Omszkban született, idén negyvenhárom esztendős - tizennyolc éves kora óta Nyugat-Európában élő - Kirill Petrenko olyan karmester, akinek pályáján kulcsszerepet játszik, hogy harmadik éve ő a Ring bayreuthi dirigense. Igaz, már 2002 és 2007 között a berlini Komische Oper főzeneigazgatója volt, van tehát érdemi előzménye annak, hogy 2013-ban a Frank Castorf rendezte Ring zenei kulcsembere (a korábi, Tankred Dorst rendezte előadás karmesterét, Christian Thielemannt váltva) éppen ő lett.

Petrenko tudomásom szerint korábban nem lépett fel Budapesten - most végre találkozhattunk vele. A Bayerisches Staatsorchester élén érkezett. A Bajor Állami Zenekar nagyjából olyan kapcsolatban áll amüncheni Bajor Állami Operával, mint amilyenben a Bécsi Staatsoperrel áll a Bécsi Filharmonikusok, a Bajor Állami Operának pedig éppen 2013-ban, az első bayreuthi Ring évében lett főzeneigazgatója Petrenko. Most a zenekar élén természetesen koncertrepertoárt vezényelt, és érdekes módon kettő az egyhez arányban francia műveket: Ravel La Valse-a és Berlioz Fantasztikus szimfóniája között csupán egy mű - igaz, fontos 20. századi ritkaság - képviselte a német zenekultúrát: a mifelénk kevéssé ismert Karl Amadeus Hartmann (1905-1963) kései remeklése, a Szodoma és Gomora (1963). Érdekes módon ennek a műnek is van francia vonatkozása, hiszen a szöveg, amelynek német fordítására ezt a baritonra és szimfonikus zenekarra fogalmazott jelenetet Hartmann megírta, Jean Giraudoux drámájából származik, amely 1943-ban, Franciaország német megszállása idején keletkezett.

Hartmann műve tipikusan a hatvanas évek kortárs zenéje, nagyon expresszív eszközökkel dolgozik, fontos szerepet játszik benne az effektus, amelyet itt elsősorban a nagy ütőhangszerpark képvisel. Nagyon szuggesztív és tudatos megformáltságot sejtető az énekszólamot tagoló-kísérő zenekari szövet, maga a baritonszóló pedig egy végítélet-víziót hivatott megjeleníteni. Christian Gerhaher nagy kultúrája, kiváló hangi adottságokkal rendelkező, remek technikájú énekes, aki a rendkívül nehéz szólamot tökéletes intonációs biztonsággal tolmácsolta, s ez lehetővé tette számára, hogy minden figyelmét a kifejezésre fordítsa. Ennek megfelelően produkciója maga volt az átéltség, a szuggesztív azonosulás a kimondott tartalmakkal, s mindez összességében prófétaivá tette a pódiumon megjelenő figurát (tegyük hozzá: elképesztően tiszta és plasztikus volt a szövegmondása). A hatvanas évek veszélyes terepe volt a 20. század zenéjének, sok akkortájt keletkezett mű vált mostanra hallgathatatlanná - a Szomoma és Gomorát komolysággal párosuló invenciója a maradandónak ígérkező alkotások közé sorolja.

Petrenko nemcsak a Hartmann-művet vezényelte remekül, de a keze alatt parádés színvonalon játszó Bayerisches Staatsorchester élén a másik két műben is nagyszerű teljesítményt nyújtott. Fegyelem, szuggesztivitás, tudatosság, a művek hatásmechanizmusának tökéletes ismerete és érvényesítése: ez mesterségének címere - de nem holmi számításból, hanem tartalmaikkal tökéletesen azonosulva. Keze alatt a La Valse az ellentétek egységével tüntet: erős és lágy, feszes és elomló. Csupa érzékiség. A vonóskar salaktalan, a fúvósok puha fénnyel játszanak. Petrenko maga a dinamizmus, eszközeiben azonban nyoma sincs a hatásvadászatnak. A mű végén nagy fokozás a tudatosan vállalt bombasztikus kiteljesedésig - utóbbi a műhöz tartozik, nem az előadáshoz. És Berlioz? A Fantasztikus szimfónia ideálisan szólalt meg, a beethoveni gyökerű programzene kiegyensúlyozott formavilágát és gonddal kialakított eszköztárát éppúgy felmutatva, mint amilyen teljes szuverenitással képviselve a lázálmokban verejtékező, pittoreszk nagyromantika szélsőségességét. Hatalmas hangsúlyok, óriási crescendók, ugyanakkor minden tűhegyes és borotvaéles - és sehol semmi túlzás. Petrenkót hallgatva lenyűgöző honfi- ésnemzedéktársa, a vele egyidős Vladimir Jurowski jutott eszembe, akit nemrég hasonlóan szikrázó tökéletességű koncerten hallottunk, A Felvilágosodás Korának Zenekara élén. Azonos súlycsoport a két művész - Petrenko személyében újabb átütő hitelességű orosz karmester-tehetséget ismerhetett meg a budapesti közönség. Április 19. - Müpa. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Perényi, Király

Perényi Miklós különleges demokratizmussal viszonyul a hazai zongoraművész-társadalomhoz: nem egy partnerrel kamarazenél, hanem seregnyivel. A jelek szerint nincsenek személyes preferenciái, nála csupán az számít, hogy kiváló zongorista és kiváló muzsikus legyen, akivel együttműködik. Így aztán változatos kombinációk jönnek létre - mert bár Perényi mindig ugyanaz, ő is megváltozik egy kicsit, ha más zongorista impulzusaira reagál. Másképp játszik, ha Kocsis Zoltán, Ránki Dezső vagy Schiff András ül a billentyűknél, másképp, ha Lantos István, Jandó Jenő vagy Rohmann Imre, megint másképp, ha Csalog Gábor, Kemenes András vagy Szokolay Balázs - és ismét másképp, ha Várjon Dénes vagy Bogányi Gergely (utóbbival épp az előző évadban adott nagy sikerű kamaraestet a Müpa falai között). A lista rögtönzésszerű és csonka, hiányzik róla például - hogy csak egyet említsünk - a múltból az érzékeny és kifinomult Szűcs Loránt, akit immár nélkülöznünk kell.

Perényi legutóbb Király Csabával adott közös koncertet a Bartók Emlékházban. Nem kell sokáig gondolkodnia annak, aki arra a kérdésre keresi a választ, milyen logikai vezérfonálra fűzte a két művész az est műsorát. Két ilyen fonál is akadt: az egyik a magyar zeneszerzők - Liszt, Bartók, Kodály - fontos (bár nem kizárólagos) szerepe, a másik pedig talán még inkább a lényegre mutat: a kiválasztott művek hangvételében egységesen megnyilvánuló elmélyültség és komolyság. Félreérthetetlenül intonálta ezt az alaphangot a nyitódarab, Bach Három korálelőjátéka Kodály Zoltán átiratában (1924). Bach-mű ez? Csak elméletben. A hallgató legfőbb élménye éppen az, milyen alapvető metamorfózison esik át a bachi eredeti a kodályi beavatkozás által: a három barokk darabból három romantikus darab lesz. Perényi ésKirály tolmácsolásában (mely ezt az átlényegülést evidenciaként mutatta fel) lényegi szerepet játszott a széles gesztika, a dallamívek megénekeltetése, a szimfonizmus - és a nehezen tetten érhető, mégis jelenlévő és fontos improvizatív lendület.

A műsor három többtételes cselló-zongora-száma mellett Király Csaba önállóan is megszólaltatott négy rövidebb, egytételes művet. Kodály Rubatója (a Hét zongoradarabból - 1910/18) elsősorban a jobb kéz szabadon kibomló fiorituráival, no meg a debussysen tág tereket nyitó faktúrájú darab súlyos gesztusaival és meditatív borújával gyönyörködtetett. Liszt Un sospiro című tételét (a Három hangversenyetűd3., Desz-dúr darabját - 1845/49) hallgatva a zongorajáték sodrására, a hullámzásélményre, a sok arpeggio vízcsobogásszerű, feloldó hatására kellett felfigyelni. Bartók Gyászindulójában (a Kossuth-szimfóniából - 1903) érdekesnek éreztem, hogy zongorán megszólalva ez a részlet a maga szikárságával úgy hatott Király Csaba ujjai alatt, mint egy kései Liszt-darab. Bartók 1. román táncát éles metszésű dallamokkal, keményen, erőteljesen, zordan és sötéten tolmácsolta Király. (Annak idején, a Zeneakadémia zenetudományi szakán osztályunk számos tanára volt Bárdos Lajos egykori növendéke: tőlük hallottuk, hogy a humorra mindig kapható Bárdos e démoni mű fődallamát imígyen szövegezte meg: Mondd meg nékem, Svarc, te nyomoronc, Mondd meg nékem, Svarc, te nyomoronc, / mért nem hordasz bugyogót, mért nem hordasz bugyogót?)

Komolyság, ború - mint jeleztem, ez volt az est zenéinek legfőbb hangulati eleme. Liszt Két elégiájában (1874/77) a hallgatót szinte körülölelte a meditáció zenei nyersanyagának szerepét vállaló nagy, öblös csellóhang. Mesterinek éreztem a lassú fokozást, és - különösen a második darabban - az indulatokat feltornyozó, szenvedélyes gesztusok megformálását. Teljes hangverseny-félidőt töltött ki a műsor egyetlen nem magyar darabja, Brahms e-moll szonátája (op. 38 - 1865). Szenvedély és robusztus hangzás, dús, sötét tónus, nagy erő és a szimfonikus kamarazene ideáljával való teljes azonosulás jellemezte anyitótételt, melyet kissé mackós értelmezésű, mégis kecses, archaizáló gesztusvilágú menüett követett, hogy a Die Kunst der Fuge 13. contrapunctusát megidéző fúgafináléval Perényi és Király hatalmas lendületű tolmácsolása gondolatilag elegánsan le is kerekítse a koncertet, visszautalva a kodályi indításra: az utókor zeneszerzőinek Bach-reflexióira. Kodállyal kezdtük, vele is búcsúztunk: Perényi Miklós ésKirály Csaba ráadásként az Epigrammákból játszott néhányat. Április 24. - Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház }

Fischer, Tyemirkanov, Szentpétervári Filharmonikus Zenekar

Tudomásom szerint Julia Fischer (1983) eddig egyszer járt Magyarországon. 2007. május 5-én a New York-i Filharmonikusok és Lorin Maazel kíséretével játszotta Brahms Hegedűversenyét (D-dúr, op. 77 - 1878) a Müpában. Napra pontosan nyolc évvel első itt járta után újra eljött, ugyanazt a művet szólaltatva meg. Partnere ezúttal a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar volt. Jurij Tyemirkanov vezényletével az együttes a hangverseny második felében Beethoven 3. (Esz-dúr, op. 55, „Eroica" - 1804) szimfóniáját adta elő.

Julia Fischer - Julia Wesely felvétele

Julia Fischer nemesen letisztult értelmezéssel, hangszerét tökéletesen uralva, szuggesztíven játszotta a hegedűversenyt. A nyitótételben jótékonyan feszült egymásnak az előadásmód előrelendítő dinamizmusa ésa dallamok ritmikai megformálásának fékező feszessége. Tyemirkanov vezényletével a zenekar telt hangzással, sűrű vonóstónussal, vehemensen és pátosszal játszott. A cadenzában Fischer hegedülését tartás jellemezte, azzal a heroizmussal párosulva, amely képes a virtuozitást indulattal telítve önmaga fölé emelni. Az F-dúr Adagio hegedűszólama Julia Fischer vonója alatt volt annyira mozgékony és érzelemgazdag, ihletett és lírai, hogy értetlenül gondoljunk a mű „egyetlen igazi dallamáról": az oboaszólóról ejtett, epés kortársi megjegyzésre - és megalapozatlannak érezzük e hajdani kritikát. A rondóhoz érve Julia Fischer mértéktartó, ám határozott agogikával és hangsúlyokkal tette nyilvánvalóvá a tétel táncos jellegét és magyaros zamatait, a bokázás délcegségét. Brahms Hegedűversenye után a mű komolyságát és formátumát nyomatékosítva, a ráadás rendszerint Bach-tétel. Értékeltem, hogy Fischer mást választott, legalább annyira frappánsan, mint ha egy partita vagy szólószonáta részletét idézte volna fel: Paganini 24. (a-moll) caprice-a szólalt meg vonója alatt - az a mű, amely Brahms Változatok egy Paganini-témára című kompozíciójának is alapjául szolgál (op. 35 - 1863).

Hiba kritikaírás előtt elolvasni, mit írtunk legutóbb az adott művészről. Egy másik lehetséges hiba: nem olvasni el. Két rossz körül az előbbit választva fellapoztam kritikámat Tyemirkanov legutóbbi budapesti fellépéséről - és persze önostorozó megjegyzésekre fakadtam, csalódottan tapasztalva, hogy most is ugyanaz jutott eszembe a karmesterről, mint legutóbb, ráadásul szinte ugyanazokkal a szavakkal készültem mindezt megfogalmazni. Persze nem csupán a kritikusi kudarc felől közelíthető meg ez a helyzet. Tyemirkanovról ugyanis nem véletlenül jut újra és újra ugyanaz hallgatója eszébe, hanem azért, mert a megfigyelt mozzanatok nagyon erősek, állandóak, és a teljesítmény értékelésekor megkerülhetetlenek. Az első effajta tulajdonság az elegancia. Most is jeleznem kell, mennyire meghatározza ez a karmester minden gesztusát. Egy másik fontos észrevétel: ez az elegancia szellemi természetű, és nagyvonalúsággal párosul. Mit jelent mindez a manuális technika terén? Bizonyos bölcs nemtörődömséget a mozdulatokban, amelyhez csatlakozik, hogy Tyemirkanov kezében nincs pálca. Hogy lehet ezekre az avvisókra belépni? Hát, mint azt a szimfónia némely részletében tapasztaltuk, nem mindig pontosan. De - és ez ismét fontos Tyemirkanov-vonás - az egyéniség olyan pregnáns, s oly határozottan összpontosít a lényegre, hogy a legfontosabb születik meg: a szín, a karakter, az atmoszféra, s nyomában a zenébe sűrített emberi jellem. Ez adott tartást, heroizmust az élénk tempóvételekkel megfogalmazott, markánsan karakterizált, hangsúlyokban bővelkedő és tagolt Eroica-tolmácsolásnak - no meg a zenekar kultúrája, a sűrű vonóstónus, afúvós szólók rajzos jellege. Más szóval a tehetség és a megőrzött hagyomány, amely ott munkál a Szentpétervári Filharmonikusok minden produkciójában. A Schubert-ráadás - Rosamunde-részlet - maga volt a kifinomultság és a költészet Tyemirkanov és a zenekar könnyed és rugalmas, zsánerszerű olvasatában. Május 5. - Müpa. Rendező: Müpa }

 

{ KOVÁCS SÁNDOR

Koroljov

Jevgenyij Koroljov neve ma fogalom. Minden „jól tájékozott" újságíró és zenebarát (a két halmaz közt akadhat némi átfedés) ismeri Ligeti György hajdani nyilatkozatát, mely szerint, ha választania kellene, mit vigyen magával arra a bizonyos képzeletbeli lakatlan szigetre, ő ama CD mellett döntene, amelyen Koroljov a Kunst der Fugét játssza. Ilyen szavak hallatán/olvastán az ember rendszerint megszeppen. Nahát... nagy titkok tudója lehet ez a Németországban élő orosz...

Tisztelettel jelentem titok-ügyben: „valami van" (és nem kell most hozzágondolni a rajkini folytatást: „de nem áz igázi"). Tizenvalahány esztendeje járt Koroljov először Budapesten, akkor nem hallottam. De ott voltam 2013 novemberében a Müpában, amikor a Goldberg-variációkat játszotta. Nem értettem ugyan egyet minden megoldásával - a rusztikus 19. variációt például érthetetlenül lassúra, szinte álmodozóra vette - ám nyilvánvalóvá vált számomra, hogy komoly pianisztikus és szellemi teljesítménnyel találkozhattam. Most a felújított Zeneakadémián lépett pódiumra, és hasonló érzésekről kell beszámolnom.

Tallóztam (bocsánat: szörföltem) kicsit a neten, s azt olvastam, Koroljovra fiatal éveiben erősen hatott Gould (a Magyar Narancsban közzétett interjúban is szó esik erről). A lényeg valószínűleg közös, a felszín nagyon más. Gould csodásan extravagáns tudott lenni (maradhatok a Goldberg-variációknál: félelmetes tempókat vett a korai felvételén, döbbenetesen másképp játszotta a művet halála előtt), Koroljov soha nem extravagáns. Amit minden különbség ellenére azonosnak vélek, az valamiféle hit abban, hogy a legnagyobb mesterek mesterműveiben a hangok olyan rendszert, hálózatot alkotnak, olyan erőtérnek engedelmeskednek, amelyhez az előadónak nem szükséges magánérzelmeit hozzátennie. Ha felfedi, megérzi ezt az erőteret, ezt a rendszert, gravitációt, akkor elég megmutatnia a hallgatónak, lehetőleg persze hibátlan billentéssel, szép hangon. Gould néha szélsőséges eszközökkel is él, staccatózik, ördögien gyorsan vagy éppen nagyon lassan játszik, magyarán: sajátos próbának teszi ki a hangok rendszerét, hogy megmutassa, a konstrukció egyenlítői hőségben, sarki fagyban egyaránt működik, sőt egyes összefüggésekre olykor a szélsőséges körülmények közepette könnyebb rámutatni. Koroljov megmarad középen. Ami viszont feltűnően azonos: mindketten csak mesterműveket szólaltatnak meg. Jó, már hallom az ellenvetést a tájékozottabbaktól: Gould nem szerette az Appassionatát, rosszakat írt róla, és mégis lemezre játszotta. Úgy hiszem, ez az a kivétel, ami erősíti a szabályt. El nem tudom képzelni, hogy Koroljov giccset, bravúrdarabot zongorázva keresse a publikum kegyeit. (Gouldot, ugye, egy idő után semmiféle publikum nem érdekelte: stúdiófelvételeket készített).

A mostani műsor önmagáért beszél. Bach Kromatikus fantáziája és fúgája, Mozart c-moll fantáziája és szonátája (amelyet hagyományosan - bár nem indokoltan - összetartozónak vélnek), illetve Beethoven két utolsó zongoraszonátája. Nehéz volna kitalálni ennél igényesebbet. Zenei Alpok. (Nem Himalája, az már túl embertelen vidék, meghagyom a jetinek). Hegyi vezetőnk segítségével a legnagyobb biztonságban túrázhattunk a fenyvesekben, majd gleccsereken, havas csúcsokon, szikrázó napsütésben. Nem mondom, hogy Koroljov mindig makulátlanul zongorázott, de kit érdekel ez, ha érzi, magába szívja a szellem magaslati levegőjét. Az op. 110 kristályos futamait, lassújának Bach-allúzióját, a tükörformában is megszólaló fúga végtelen fegyelmét. És az op. 111 második tételének trillaláncait. Ama tételét, amely után Kretzschmar mester szerint Beethoven egész egyszerűen nem írhatott harmadikat. Thomas Mann úgy mondja, Kretzschmarnak túl erős volt a billentése. Nos: Koroljovnak nem. Finomkodás nélkül játszott légiesen. És még jött két ráadás. Kettő, nem több (borzasztó, mikor a művész elveti a sulykot és számolatlanul adja). Mozart (Sonata facile, nyitótétel) és Schubert f-moll „zenei pillanat". Röviden ésvelősen: csodás hangverseny volt. És érdekes módon mintha az alpesi levegő után hazafelé még a város levegője is mintha a szokottnál tisztábbnak tűnt. Vagy ez utóbbi csak merő képzelgés lett volna? Még kitartott a belélegzett tiszta oxigén? Április 9. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft. }

 

{ RÁKAI ZSUZSANNA

Garanča

Elīna Garanča április 17-i áriaestje egészen bizonyosan az idei Tavaszi Fesztivál egyik legnagyobb várakozással övezett eseménye volt. Olyannyira, hogy a kijelentésnek önmagában, amely szerint ahangverseny bőven be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, valószínűleg még csak információértéke sem lenne egy a koncertről szóló kritikában. Arról azonban annál érdemesebb beszámolni, milyen módon keltette fel és tartotta fogva a lett operacsillag közönsége érdeklődését a Művészetek Palotájában.

Az este legfőbb erénye a tökéletes arány­ér­zék­ben rejlett, amely a műsor összeállításában, a zenekar játékában és Garanča művészi teljesítményében egyaránt megmutatkozott. A Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitányával indított, majd Csajkovszkij, Massenet, Saint-Saëns, Gounod és Bizet műveiből (Az orléans-i szűz, Thaïs, Sámson és Delila, Sába királynője, Carmen) összefűzött program remekül tükrözte a 19. századi francia operarepertoár öntudatos eleganciáját, látványos jelenetekre és többnyire egyértelmű kontúrokkal megrajzolt karakterekre alapozott, majd burjánzó zenei szövettel elevenné varázsolt struktúráját, amelyet frappánsan ellenpontozott az ibériai félsziget vad ismeretlenségét, izgalmas egzotikumát megjeleníteni hivatott hangzásvilág, a szimfonikus együttes, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara pedig meggyőzően állt helyt a protagonista értő kísérőjének szerepében. Igaz, játékuk precizitás dolgában nem volt kifogástalan, különösen a koncert első szakaszában, de a zengően magabiztos, egyre inkább kiteljesedő hangzás élénk színei, határozott lendülete kárpótoltak a kevéssé feszes pillanatok döccenőiért. Karel Mark Chichon energikus rutinnal irányította az együttest, okos alkalmazkodókészséggel vázolva fel az egyes áriák jellegzetes vonásait, hangvételét, tempóját, dinamikai síkjait - azt a hátteret tehát, amely előtt a szólista képességei és egyúttal a műfaj legsajátosabb erényei kibontakozhattak.

Garanča e bázisra támaszkodva rendkívül közvetlen, szofisztikált és egyszersmind lehengerlő élményt nyújtott a közönségének. Impozáns fellépése legalább annyira sugárzó volt, amennyire magától értetődő. Művészi attitűdjét mindvégig egyfajta különös intimitás jellemezte, ez azonban nem érzéki, sokkal inkább intellektuális benyomásként, a hozzáértés közösségi érzéseként kerítette hatalmába a hallgatót. Garanča szinte eszköztelennek tűnő módon, roppant egyszerű, ugyanakkor mélyen átgondolt gesztusokkal választotta el egymástól az egyes szereptípusokat, finoman, mégis nagyon plasztikusan különböztetve meg areprezentatív hősnők, Jeanne d'Arc, Delila, Balkis büszkén arisztokratikus és némiképp konvencionális vívódásait Carmen nyersebb alakjának friss értelmezésétől: attól az utolérhetetlenül egyedi, kihívó simaságtól és keresetlen nemtörődömségtől, amely mélyebb és le­bír­ha­tat­la­nabb erotikával fűtötte át a Bizet-opera keresztmetszetét, mint bármilyen telt vibrato és vérbőn kiszélesített dallamfordulat tehette volna. Mindezt azonban az énekesnő nem a színpadkép és a dramaturgia hatását szem előtt tartva valósította meg, ellenkezőleg: produkciója tisztán zenei élmény volt, amelyben a színházi elemet a zenei érzékenység hozta működésbe. Elsősorban Garanča lenyűgöző orgánuma biztosította a hatást, ez a fantasztikusan dús, sötét és ragyogó hang, amely töretlenül, magával ragadóan természetes erővel áradt szét a teremben, másodsorban pedig az a mód, ahogyan az énekesnő ezzel a szinte önálló entitásként megszólaló hanggal bánt. Garanča ugyanis semmit nem túlzott el, és sosem lépett ki a zene által meghatározott lehetőségek keretei közül. Lényegében semmit nem adott a szerepekhez, ami ne lett volna hangjegyekben rögzítve, tartózkodó szuggesztivitása azonban éppolyan folyékonysággal változtatta a zenei elemek precízen felépített, absztrakt konstrukcióját a természetesség illúziójává, amilyen elbűvölő könnyedséggel rejtette el a technikai tudás fantasztikus részleteit az éneklés mindennapiságának álcája mögé. 2015. április 17. - Művészetek Palotája. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Rachlin, Ashkenazy, Philharmonia Zenekar

A „mindenből a legjobbat" alapjában véve nagyszerű elv, különösen, ha az ember a hangversenyéletben kívánja alkalmazni. Végtére is egy olyan produkcióra, amelyre világhírű művészek részvételével kerül sor egy remek koncertteremben, lényegében egyetlen probléma vethet csak enyhe árnyékot: az, ha a pódiumra lépő zenészek - önmagukban hatásos és átgondolt - interpretációs elképzelései nem illeszkednek igazán zökkenőmentesen egymáshoz.

Bár a Philharmonia Zenekar, Vladimir Ashkenazy és Julian Rachlin hangversenyén a közönség kétségkívül a legjobbat kapta mindenből, a felsőfok változatos értelmezési lehetőségei, ha nem is túl markánsan, de nyomot hagytak az estén. A program Sibelius Valse triste-jének (op. 44) nosztalgikus eleganciával formált melódiaíveivel indult, bársonyosan telt, mély tónusú vonóshangzással és a forma tiszta vonalaival rajzolva meg a hangverseny alapvető kontúrjait. A zenekari játék határozottsága, biztos tartása és lendülete, arányai és készséges elevensége, valamint a struktúra áttekinthetőségét mindenkor szem előtt tartó karmesteri figyelem mindvégig változatlan is maradt, a zenészek közti diskurzus azonban nem bizonyult egyformán gördülékenynek az egyes kompozíciók megformálása során. Ashkenazy ugyan az első ütemek ígéretéhez hűen pontosan megtervezett, ám a kiszámíthatóság gépiességét elkerülő, stilárisan önazonos műveket vezényelt egy kiváló együttes élén, az előadás kényelmes és tágas benyomást keltő egységessége mégis veszített imponáló ökonómiájából Csajkovszkij Sibelius-kompozíciókkal keretezett D-dúr hegedűversenyének (op. 35) megszólaltatásakor. A szólista, Julian Rachlin ugyanis, jóllehet csakugyan briliáns hegedűszólamot hallhattunk tőle energikus kettősfogásokkal, lendületes futamokkal, impresszív akcentusokkal, szinte kizárólag a saját szerepére, a saját értelmezésére koncentrált, és ez nem egészen egyezett a dirigens elképzeléseivel. A hegedűművész úgy játszott, mint aki a lehengerlő virtuozitást - számos tekintetben jogosan - a versenymű lelkének, megvalósítását pedig önmaga legfőbb feladatának tartja, ezzel azonban megnehezítette a zenekarral való tényleges összhang megteremtését. Annak az együttes játéknak a létrejöttét, amely nem pusztán időbeli egymásra következés, hanem valódi, szerves, szerkezetépítő kommunikáció, és amely nélkül az általános harmóniai-dramaturgiai szabályrendszerből nem születik erőteljes, egyedi koncepciónak engedelmeskedő, organikusan szerveződő kompozíció. A hegedűverseny tételei némiképp zaklatottá váltak ennek következtében, kisebb-nagyobb, vibráló pontatlanságok tarkították őket, mivel a zenekar nem egyszer kénytelen volt egy emberként arra összpontosítani minden figyelmét, hogy kellő éberséggel követhesse a szólista szenvedélyesen egyirányú szólamformálását, frappáns gyorsításait, in medias res belépéseit és mintegy csattanóra kifuttatott, ragyogó frázisvégeit. Ashkenazy élénk figyelmének köszönhetően az együttes ugyan képes volt lépést tartani vele, az előadás azonban óhatatlanul egyenetlenné vált valamelyest a párbeszédesség főszereplőre és kórusra osztott felfogása miatt, a mű pedig elvesztette a forma klasszikus vonatkozási pontjainak azt a biztonságát, a harmóniarend által meghatározott bázisának azt a szélességét és szilárdságát, amelyre atematikus ötletek szeszélyes drámaiságának ellensúlyozására szükség lett volna.

A szerkezeti terv és a pillanatnyi, egyedi megvalósítás időbeli kiterjedésének egyensúlya ilyen módon csak a koncert második felében, Sibelius 2. (D-dúr) szimfóniájának (op. 43) megszólaltatásakor állt helyre, ekkor azonban tökéletesen: a motivikus invenció elevensége, a plasztikus karakterekben rejlő erő, a gesztusok pontossága és a sugárzó hangzás tökéletes arányai a legvonzóbb módon mutatták meg aMűvészetek Palotája közönségének ezt a magyarországi hangversenytermekben viszonylag ritkán hallható kompozíciót. 2015. április 20. - Művészetek Palotája. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Bogányi, Boldoczki, Medveczky, Concerto Budapest

A Concerto Budapest április 25-i hangversenye a stilisztikai sokszínűségből, világos szerkezeti tervekből és szabad képzettársításokból szőtt összefüggések estéje volt. Igaz, a J. S. Bach, Sosztakovics és Fazi Say műveiből álló műsor az asszociatív ötletgazdagságnak olyan bőségesen biztosított teret, hogy attól az egyes művek egymásra vonatkoztatható volta akár puszta illúzióvá is válhatott volna, az előadóknak azonban sikerült megtalálniuk az egymástól stilárisan igen eltérő darabok közös viszonyítási pontját. A kulcs Medveczky Ádám biztos stí­lus­ér­zé­ké­ben és a természetes zeneiséget elsődleges célként szem előtt tartó, értő figyelmében rejlett, illetve a programot nyitó Bach-szvit (C-dúr, BWV 1066) megformálásában. Ünnepélyes és méltóságteljes előadás volt ez, olyan interpretáció, amely mindent tudott ugyan areprezentáció jelentőségéről, ezt azonban nem a barokk, hanem a 19. századi hagyomány szellemében értelmezte. Nem a Bach korabeli kultúra minden területét átható metaforákat és allegóriákat idézett meg, sokkal inkább a művészet, a szellemi teremtőerő előtti romantikus hódolat tradíciója mutatkozott meg benne. Ugyanakkor maga a zenekari hangzás nem volt a szólammozgásokat elfedően dús, és ajátékmódot sem merevítették meg a szélesség és méltóságteljesség sokszor kissé túlzó elvárásai. Ellenkezőleg, a historikus felfogást megelőző látásmód komoly és nagyon is koncentrált tágassága csak azattitűdben mutatkozott meg. Az ouverture kimért pontozásához, egyenletes hullámzássá simított tizenhatodmeneteihez hangsúlyrendjükben, artikulációjukban nagyszerűen felismerhető tánctípusok társultak, amelyek az erőteljes, arányos és sosem nehézkes zenekari hangzással párosulva sajátos kultúrtörténeti tekintéllyel ruházták fel a kompozíciót. Medveczky interpretációja olyan művé formálta a szvitsorozatot, amely képes volt megteremteni önnön kontextusát, amennyiben önmagáért való zeneiségével szilárd alapot biztosított az utána elhangzó 20. és 21. századi alkotások szeszélyes, energikus és szarkasztikus elemekből építkező struktúrái számára.

Ennek ellenére Sosztakovics 1. zongoraversenye (op. 35) az összpontosított figyelem és a zilált hangzáskép kissé zaklatott keverékeként szólalt meg. Az eredetileg trombitaversenynek készült, de végül apianista számára meglehetősen komoly kihívást jelentő zongoraszólam mellett mintegy obligát szólótrombitát alkalmazó versenymű kapcsolódási pontjai, strukturális és intellektuális összefüggései érthetőek voltak ugyan, de kevéssé tiszták. Medveczky Ádám rendkívül precízen irányította a darabot, igyekezve összefogni a bonyolult kontrapunktikus mozgékonysággal, eleven idézetekkel tarkított szólamokat, atrombitaszólam harsány humorát épp előadásmódjának nyugodt természetességével kidomborító Boldoczki Gábor pedig rutinos figyelemmel csatlakozott hozzá a kompozíció strukturális kereteinek ruganyosan pontos megteremtésében. A zongoránál helyet foglaló Bogányi Gergelynek mégsem volt könnyű dolga. Bár káprázatos lendülettel és markáns hangsúlyokkal, élénken pergő, ritmikus futamokkal ésa mű frivol távolságtartását groteszk vonzerővel megkérdőjelező, szép rubatókkal jelölte ki a klasszikus tradíciókkal szellemes játékot űző szerkezet kontúrjait, az alappillérek közti zenei anyag sokszor vázlatszerű maradt a kezei alatt, és ezzel óhatatlanul hozzájárult az előadás sajátos, időről időre kényesen megbillenő zakatolásához.

Fazil Say Trombitaversenye (op. 31) ehhez képest kétségkívül kevesebbet ígért, viszont arányosan többet adott: a repetíciót energiaforrásként használó formája, szilaj hangvétele, karakteres metrumai és apregnánsan lüktető zenekari szövettel hatásos ellenpontot képező, ívelt dallamtöredékei remek lehetőségei biztosítottak Boldoczki Gábornak, hogy kibontakoztathassa képességei legjavát, bársonyos ésragyogó színárnyalatokban gazdag trombitahangját, tökéletesen tiszta intonációját, érzékeny frazeálását és lehengerlő virtuozitását. Medveczky Ádám biztos kézzel fogta össze a művet, ahogyan a szünet után elhangzó újabb Sosztakovics-kompozíciót, a 9. szimfóniát is, letisztult, célzott, éles akcentusokkal, fegyelmezettségükben gondolatébresztő, szenvedélyesen ironikus tematikus ötletekkel és plasztikusan egységes zenekari hangzással utalva vissza a műsort nyitó Bach-szvit absztrakt zenei logikájának kikezdhetetlenségére. 2015. április 25. - Zeneakadémia. Rendező: Concerto Budapest }

 

{ KUSZ VERONIKA

Ránki, Keller, 
Concerto Budapest

Mozart hat zongoraversenyét játszotta el Ránki Dezső a Keller András vezette Concerto Budapest zenekarral - mégpedig egyetlen nap alatt. Vállalkozását mégsem említhetjük egy lapon azokkal ahangverseny-maratonokkal, amelyek oly nagy divatjukat élik mostanában, s melyek - teszem hozzá mindjárt - némi futószalag-jellegük ellenére sokszor valóban rászolgálnak a népszerűségre, hiszen kifejezetten színvonalasak. Ránki egy délelőtti, s egy esti hangversenyből álló Mozart-ünnepét azonban egészen más, sokkal intimebb koncertműfajhoz hasonlítanám. Nemcsak azért, mert Ránki szándékosan nem törekedett bármiféle teljességre, hanem azért is, mert egész fellépése, illetve a zenekarral-karmester való kontaktusa sokkal inkább bensőséges házimuzsikára, mintsem valamiféle, kifejezetten üzleti szempontokat érvényesítő komolyzenei show-ra emlékeztetett. Ránki egy vállaltan egy szubjektív válogatással készült tehát: hat olyan koncerttel, mely valami okból jelentőséggel bír számára. A személyes okok alatt egészen különbözőeket értsünk: a zongoraművész kiválasztotta például azt a koncertet, mellyel életében először lépett fel zenekarral Budapesten (G-dúr, K. 453), de azt is, amelyet elsőszülött fia világra jöttének óráiban játszott (A-dúr, K. 488).

A délelőtti koncertet, melyről beszámolóm szól, ezen fölül is különleges atmoszféra jellemezte: az időpontra tekintettel ugyanis a nézőtér tele volt gyerekekkel. Elbűvölő volt látni, ahogy a kicsi zenehallgatók - mintegy varázsütésre - egyszerre elevenedtek meg egy-egy, őket megszólító zenei pillanatnál, mint például a „Jeunehomme"-koncert (Esz-dúr, K. 271) sugárzó utolsó tételének kezdetén. A „Jeunehomme" mellett egy másik Esz-dúr versenymű (K. 449) és a már említett G-dúr darab alkotta a műsort (K. 453); míg este két A-dúr (K. 414 és 488) és az utolsó (B-dúr, K. 595) csendült fel. Persze Ránki Mozart-délelőttje azért nem igazi matinéelőadás volt: egy átlagos óvodás - vagy egy átlagon felüli felnőtt - számára minden látszat ellenére roppant nehéz volt a program. Nehéz volt az előadóknak is, ami legkevésbé azongoristán látszott (ha egészen pontos akarok lenni: rajta egyáltalán nem látszott). A zenekar azonban az udvariasan elhallgathatónál többször hívta fel magára a figyelmet kevésbé szép megoldásokkal: elsősorban a hegedűkar kásás, néha már-már kellemetlen, néha nem elég körvonalazott hangzása okozott csalódást. Ritmikailag sem volt teljesen kielégítő a kíséret, sokszor lustábban mozdult a zenekar, mint ahogy azt a szólista lendülete megkövetelte volna. Dicséret illeti viszont a fúvósokat - soha életemben nem láttam lelkesebb arcú zenekari fuvolást, mint akivel a 453-as koncertben bővült a zenekar, s aki ehhez méltó kecsességgel intonálta szólamát.

A lényeget persze a kísérő együttes kisebb hiányosságai alig-alig befolyásolták: Ránki nagyszerűen játszott. Az utánozhatatlan atmoszféra, amely fellépéseit törvényszerűen kíséri, most is azonnal megszületett, smég a szokásosnál is több szépséggel és derűvel ölelte körül a hallgatóságot. Karcsú frazeálással, de romantikus intenzitással játszott; tolmácsolása az alapvető fegyelmezettség ellenére szinte túlcsordult aközlésvágytól. Nehéz néhány szóval jellemezni tolmácsolását: elemezni, részeire bontani azonban éppúgy lehetetlen volna. Talán a legtöbbet egy meglehetősen általánosságnak tűnő megállapítással mondunk: Ránki játéka ötvözte a klasszikusság és a személyesség előnyeit. Érzésem szerint legalább kilencféle választ kaptam volna, ha megkérdezem a jelenlévőktől, melyik tételt sikerült találták a legjobban sikerültnek, sőt azt is megkockáztatom, hogy a szavazatok többé-kevésbé arányosan oszlottak volna meg. Magam - hosszas vívódás után - valószínűleg a 453-as verseny lassújára voksoltam volna, amely megrázó mélységekbe vezetett, és amelyben szólista, zenekar és közönség a leginkább összetalálkozott. Április 12. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál, Zeneakadémia Koncertközpont}

 

{ SOMLÓI P. EMIL

Hagen Vonósnégyes

Túl kevesen Mozarthoz, túl sokan Widmannhoz. Ez a mondat fogalmazódott meg bennem a Zeneakadémia nagytermében tartott vonósnégyes koncert kapcsán. Mindkét oldalerkély üresen lezárva, aföldszinten jóindulattal háromnegyed ház lehetett, és épphogy fél ház a középerkélyen. Nagyjából olyan érzete lett ettől az embernek, mintha egy önerőből szervezett diplomakoncerten járna, ahol a fellépők családjai, barátai jelentek csak meg. Miközben a világ egyik vezető vonósnégyese, a Hagen kvartett jött el koncertezni a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. És a komorra renovált Zeneakadémia koncertterme amúgy sem nevezhető éppen családiasnak, így előre lehetett félni, hogy ez a hangulat rá fog telepedni az előadókra is. Mennyivel jobb lett volna, ha ugyanennyi ember a BMC nagytermébe próbál beférni, hiszen ott így zsúfolásig megtöltötték volna a termet és valószínűleg izzásig hevítették volna fel az előadók kedvét is a legmagasabb szintű kamaramuzsikáláshoz. Így maradt a feszengve üldögélés és a csöndes bocsánatkérés az előadóktól: amikor kijönnek, és meglátják, hányan vagyunk, ne forduljanak rögtön sarkon, se testben, se lélekben.

A testi elmaradt, de a lelkiekben nem lehettünk egészen biztosak. Nagyon régi közhely, hogy az előadóknak nem csak az előadandó mű, de az aktív hallgató, a közönség is inspirációs forrás. Ha„tehetségesen" hallgat egy közönség, akkor az előadók olyanokra is képesek, amikre maguk sem gondoltak - minden előadó azért gyakorol, hogyha ilyen lehetőség adódik, akkor ne legyen hangszertechnikai akadálya annak, hogy a csoda megtörténhessen. Ezen az estén nem történt csoda, de a lehetősége végig adott volt, mert felkészültségben, profizmusban párját ritkítja a Hagen Kvartett.

Először is a hangzása fenomenális. Olyan dúsan szólnak, hogy öröm minden pillanat. A belső szólamok pulzálnak, a basszusjáték kezdeményező készségét öröm hallgatni, és a primáriusszólam agyönyörűséges dallamokkal megkoronázza a hangzásélményt. Lenyűgöző ilyen végletekig kigondolt hangzásképet hallgatni két órán keresztül.

Természetesen egy vonósnégyes teljesítménye nem csak az együttjáték alapján, hanem az egyéni teljesítményen keresztül is mérhető. Érdekes módon ezen a rostán egyedül az első hegedű szólamát játszóLukas Hagen maradt fenn, de ő is csak pillanatokra. Félreértés ne essék, a hangszerén egyedülállóan muzsikáló művészről van szó, de azokban a pillanatokban, amikor egy primáriusnak kockáztatnia kell, mert kényes pillanat jött el a Mozartokban, akkor általában megremegett egy kicsit a bal vagy a jobb kéz. Csak egy szempillantásra, de ahhoz ennyi épp elég, hogy a bizonytalanság beférkőzzön a hallgató világába. Mozart amúgy is technikai szempontból nehéz szerző, mert tételeinek nyolcvan százaléka olyan, hogy minden zenét tanuló el tudná játszani, van tizenöt százalék, ami gyakorlással elérhető, de van az afránya öt százalék, amely minden körülmények közt hideg verítékkel jár bárkinek. Ezekben a momentumokban nem volt meggyőző Lukas Hagen. A többiek, különösen Rainer Schmidt második hegedűs, lélegzetelállítóan játszottak. A második hegedű minden kvartett kovásza, és ezt a szerepet nagyon ritkán hallani ilyen színvonalon. Veronika Hagen (brácsa) és Clemens Hagen (cselló) duett állásai és szólói csakis a legmagasabb elismerést érdemlik.

Az este előadott Mozart kvartettek (D-dúr „Hoffmeister" és B-dúr „Porosz", K. 499 és 589) csodálatos élménnyel gazdagították a keveseket, akik ott voltak. Ám Jörg Widmann 2. vonósnégyese („Choralquartett") kínszenvedéssel töltötte el azt a sokadalmat, aki jelen volt. Widmann mindent felmutat darabjában, amivel az utóbbi negyven évben elriasztották a közönséget a modern zeneszerzéstől. Adramaturgiamentes elpöttyentett hangfoszlányok, a teljes tempónélküliség, az effektek öncélú használata, a végletekig kiüresedett hangzáskép mind-mind a hallgatóság fészkelődését váltotta ki. Elképzelhető, hogy egy ilyen darab jó hatást is tehet, de a mozarti csúcsteljesítmények mellett egyszerűen nem volt képes a kényelmetlenségen kívül más hatást elérni.

A Hagen kvartett egy életre szóló élménnyel ajándékozott meg mindenkit, aki jelen volt és azt a gondolatot is elültette az emberben, hogy milyen fantasztikus lenne, ha létezne honi kvartettkoncertezési kultúra. Hátha akkor nem lenne kérdés, hogy egy Hagen Kvartett minőségű vonósnégyes koncertjére tódulni kell a közönségnek. Április 23. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.