Dr. Almaviva terápiája

A Figaro házassága a Theater an der Wienben

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2015 június

Figaro házassága, ahogy a bécsi pszichiátriai intézet színjátszói előadják doktor Almaviva főorvos betanításában - nem tévedés, Peter Weiss rövidítve Marat/Sade-ként ismert színművének hosszú címváltozatát (Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában) igazítottam át, hogy érzékeltessem a Theater an der Wien bemutatójának rendezői karakterét. A Regietheater legizgalmasabb bécsi műhelyéről van szó, amely rövid ciklusokban, a zenei igényességet friss színházi szellemmel ötvözve hoz ki klasszikus és modern operákat. A Marc Minkowski vezényelte Figarót összesen hatszor játszották áprilisban, ebben az esetben az újdonságérték úgyszólván kötelező, hiszen Mozart darabja egyidejűleg a másik két standard játszóhelyen, a Staatsoperben és a Volksoperben is repertoáron van. Számunkra a bemutató azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert két hazai szereplője is volt a produkciónak, a Susannát alakító Baráth Emőke és Bartolo szerepében Kálmán Péter.

Anett Fritsch, Stéphane Degout és Baráth Emőke

A rendező Felix Breisach a színház a színházban nem túlzottan revelatív, de mindig hatásos ötletéhez folyamodik. A színhely egy kórházi pszichiátria, galériával ellátott tágas kórterem, vagy inkább ágyakkal isberendezett közös terápiás helyiség. Körös-körül hatalmas, világos ablakok, kívülről belátszanak a kórházkert csupasz fái, egyenletes fény, áttetsző, tiszta világítás. A terem közepén forgatható, elfüggönyözhető kisebb szoba üvegfalakkal, ez a közvetlen terápia színhelye, a falára akasztott táblára krétával írják ki az aktuális kezelés témáját. Az elején letörlik a Parsifal feliratot, és a Figaro kerül ahelyére. A terápiát Almaviva „gróf" vezeti. Ő itt a főorvos. A többi szereplő vagy páciens, vagy látogató, mint a Marcellinához érkező Bartolo. A nyitány alatt nagyjából áttekinthető a helyzet, a szereplők belakják a teret, napi rutinjukat folytatják, ki pihen, ki magazint olvas, folyik a gyógyszerosztás, a fehér köpenyes Almaviva íróasztala és a betegek között járkál, az egyik ágyra telepedve például külön foglalkozik Susannával.

A cselekmény kezdetben a középső terápiás helyiségre korlátozódik, Almaviva adogatja a szereplők kezébe a kottát és a kellékeket, a játékhoz szükséges jelmezeket vagy parókákat, azok meg engedelmesen vagy éppen kényszeredetten fölmondják a szerepet.

Kettős kommunikáció zajlik, a páciensek ki-kiszólnak a szerepjáték mögül, ki engedelmesen, ki megadóan követi a gesztusokkal közvetített utasításokat, gyakran metakommunikatív jelekkel figyelmeztetik egymást Almaviva jelenlétére, behúzott függöny mögül lesik a jöttét, ki-kibújnak a szerepből - kétfelé játszanak. Az elején még kontrollált keretek között zajlik a terápia, a falusi lányok kórusát is a főszereplők adják, majd egyre több az apró engedetlenség, a „Non più andrai" alatt nemcsak Cherubino ruháit dobálják szét, hanem a sajátjukat is, a felvonásvégre összepakolnak, szétszélednek, a második fináléra - szünet előtt - pedig teljes lesz a káosz, kvázi föllázadnak Almaviva ellen. A második részben eltűnnek a terápiára utaló külsőségek, a krétával írt táblán az áll, hogy MA: FIGARO, mintha a „kész előadás" zajlana - vagy csak nehézkesnek látszott végigvinni a mondvacsinált „főorvosi beállításokat"? -, és ezzel párhuzamosan érlelődik a páciensek lázadása. Az indulóra beszabadulnak a zárt osztály súlyosabb esetei - a nagyszerű Arnold Schoenberg Kórus -, matracokkal, ágybetétekkel vonulnak körbe, az utolsó kép (a „kertjelenet") pedig statikusan, minden játékgesztus nélkül zajlik le az összetolt ágyakon, csaknem kataton mozdulatlanságban. A szereplők itt már kvázi a saját valódi neurózisaikkal néznek szembe, a fináléban az összekapaszkodó nők egyenként visszautasítják a férfiakat, és kollektíve magára hagyják az egyik felfordított fekhely fémkeretének „börtönrácsa" mögött gubbasztó Almaviva „főorvost".

 Színpadkép Herwing Prammer felvételei

Az előadásnak két síkon kellene működnie, de ehhez Breisach nem elég jó rendező. A „terápiás" Figaro alól fokozatosan kicsúszik a talaj, és nem tudja átvenni a terepet a szereplők önálló életproblémáinak - itt: neurózisainak - válságdrámája, belső kollíziója, illetve az ezek feloldásához szükséges katarzis, ami nélkülözhetetlen a Mozart-opera magasrendű ethoszához. Breisach sem a maga kitalálta alaphelyzetet nem tudja eléggé kidolgozni - a kisebb szereplők, Basilio, Antonio, Barbarina állandó jelenlétével például képtelen bármit kezdeni, azon kívül, hogy mászkálnak, a galérián könyökölnek, szappanbuborékot fújnak vagy hosszú rózsaszín szalagot engednek le az emeletről a Grófné harisnyakötőjét helyettesítendő -, sem az alaphelyzet felbomlásával létrejött tartalmakat nem tudja fölerősíteni. Az Almaviva-féle macsó­izmust mintha feminizmussal akarná ellentételezni - a két Cherubino-ária, illetve Figaro negyedik felvonásbeli áriája alatt költői világításba vont női szereplőket állít a szólista mögé -, de ezek spiritualitása csak külső rendezői gesztus, nem jelenik meg magukban a karakterekben. Breisach rendezése tipikus félmegoldás: megreked a radikalizmus és a konvenció között.

Minkowski és historikus hangszereken játszó zenekara, a grenoble-i Les Musiciens du Louvre kiváló teljesítményt nyújt, a hangzás a modern instrumentumoknál megszokott puha valőröknél természetszerűleg szárazabb, amit a Theater an der Wien kissé rideg akusztikája föl is erősít, de ez a hangvétel éppen ide illik, s az eredmény magával ragadóan meg-
győző, a formálás arányossága, a játék lélegzetvétele, szenvedélye és spiritualitása egyaránt hiánytalan. Fiatal, tehetséges, üdítően képlékeny énekes gárda igyekszik megfelelni a feladatnak, nem rajtuk múlik, hogy vokális teljesítményükkel nincs mindig arányban a komplex pszichofizikai személyiségábrázolás, ehhez alighanem több segítséget kellett volna kapniuk, hogy mélyebbre hatolhassanak az emberi lélek traumatikus útvesztőjében.

A középpontban magától értetődően Stéphane Degout Almavivája áll, egy terápiaorientált, erőszakos hím, aki munka- és nőmániáját csak a törvényesség minimumának betartásával különíti el. (Itt azért azorvosi etika határain belül kellett maradni, hogy még vállalható legyen a figura.) Degout sötét, karcos, energia­dús baritonja megfelelő agresszivitással képviseli a karaktert. A Figarót alakító Alex Espositonagyon hasonló fizikai alkat és hangkarakter, ami határozott ellenlábassá teszi alakját, de az ő hangszínéből azért hiányzik valamivel több puhaság, könnyedség és hajlékonyság, emiatt a talpraesettség mellett gyöngeséget sem nélkülöző csavaros eszű fickó kissé árnyalatlanul szálkás és derb marad. A Grófné - „a főorvos elhanyagolt felesége" - Anett Fritsch alakításában erős egyéniség, méltóság és nagyvonalúság jellemzi, amit a kiváló adottságú énekesnő - Haneke Così fan tutte-rendezésének nagyszerű Dorabellája - a pompás énekhang és a disztingvált, expresszív kifejezés különleges ethoszával juttat érvényre.

Varázslatosan énekel Baráth Emőke mint Susanna, ritka az a finom, transzparens, kristályosan üde szólamvezetés, amelyet produkál, s amelyet ugyanakkor áthat a kislányból nővé érő, a bántással és aszenvedéllyel egyszerre, ráadásul terápiás helyzetben találkozó fiatal lány bizonytalansága. Baráth Emőke színpadra termett jelenség, minden képessége megvan a tökéletes szerepformáláshoz, személyiségének intenzitása egyelőre a felszín alá van rejtve, csak kívánni lehet, hogy találkozzon olyan zenei-színpadi mesterekkel, akik tehetségét megmunkálják és felragyogtatják. Ezen az úton halad a szintén igen fiatalIngeborg Gillebo is, akinek vokalitása és természetes gesztuskészlete máris kitölti Cherubino kamasz lelkületét, s a különleges aura, a nyegleséggel palástolt csáberő is készülődik benne. Pompás BartoloKálmán Péter - még senkit sem láttam, akinek ebben a szerepben ekkora sikere lett volna -, voltaképpen kívülálló látogató, magazinjába temetkezik, időnként fölállítják a székéből, bevonják az együttesekbe, ő pedig rögvest „föltalálja magát". Hasonlóan kiváló Helene Schneiderman mint Marcellina. Sunnyboy Dladla (Basilio / Don Curzio), Gan-ya Ben-Gur Akselrod (Barbarina) és a kolozsvári Nagy Zoltán(Antonio) egészítik ki a szereposztást igen kvalitásosan. Ha az előadás folyamán, ahogy a rendező, mi, nézők is elfeledkezünk arról, hogy itt egy terápiás előadás részesei voltunk, szinte elégedetten távozhatunk a klinikai látogatásról.

És abban a reményben, hogy a meghirdetett Parsifal-terápiát nem kell végignéznünk. }



Mozart

Figaro házassága

Theater an der Wien, 2015. április 15.

Grófné Anett Fritsch

Susanna Baráth Emőke

Cherubino Ingeborg Gillebo

Almaviva gróf Stéphane Degout

Figaro Alex Esposito

Bartolo Kálmán Péter

Barbarina Gan-ya Ben-Gur 
Akselrod

Marcellina Helene Schneiderman

Don Basilio,
Don Curzio Sunnyboy Dladla

Antonio Nagy Zoltán

Les Musiciens du Louvre

Arnold Schoenberg Kórus

Karmester Marc Minkowski

Karigazgató Erwin Ortner

Díszlet Jens Kilian

Jelmez Doris Maria Aigner

Rendező Felix Breisach

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.