Kiút?

Giuseppe Verdi: Aida / Felújítás az Erkel Színházban

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2015 május

 

 Ha nem tévedek, Fodor Géza 2008-as DVD-szemléje óta nem esett szó Aida-előadásokról e hasábokon. Az akkor ismertetett kilenc kiadvány a kiváló esztéta tolmácsolásában a darab lehetséges paradigmaváltásának kérdését vetette fel: a ma is hozzáférhető felvételek közül nyolc többé-kevésbé szerencsésen reprodukálja az 1871-es kairói, majd milánói bemutató óta általánossá vált, megközelítőleg rea­lista színi formát - egy viszont, Robert Wilsoné, radikálisan szakít vele, és nem annyira a mű értelmezésének, mint inkább szcenírozásának szempontjából kínál új lehetőségeket a fényhatások, illetve arítusok középpontba állításával. Mivel a DVD-k élő előadásokon készülnek és valós színházi produkciókat rögzítenek, többé-kevésbé reális képet adnak arról, hogy melyek is ma az Aida előadási normái. Akarva-akaratlanul ez is ott motoszkált bennünk, amikor arról értesültünk, hogy a Magyar Állami Operaház az operák e legnépszerűbbikének felújítására vállalkozik.

Egy felújítás célja és értelme általában az interpretációs előrelépés. De mint az imént említett felvételek sora bizonyítja, az Aida kapcsán ez koránt sincs így: ez esetben egy-egy új produkció létrejöttét inkább az előző végzetes lecsúszása, szétesése indokolja. Ha végignézzük az Operaház megnyitása óta műsorra tűzött Aida-produkciók díszletképeit, arra kell rádöbbennünk, hogy a színpadra állítókban vélhetően fel sem merült annak igénye és lehetősége, hogy lehetne máshogy is játszani az Aidát, mint monumentális egyiptomi díszletek között, a realista színjátszás eszközeit alkalmazva. Különbségek csupán akivitelezésben akadtak: ebből a szempontból a legutóbbi, 1994-es felújítás (Csikós Attila díszleteivel) nem volt éppen a legrosszabb - a látvány gazdagsága mindenképpen felülmúlta a korábbi, 1964-es változat díszleteinek sivárságát. Nagy Viktor rendezésének ötlettelensége, olykori amatőrizmusa ugyanakkor kínos példája volt annak, mivé silányul a hagyományos operajátszás értő mester hiányában. Atavaly elbúcsúztatott (az Erkel Színház megnyitásának köszönhetően ismét eredeti játszóhelyén adott) Aida már bemutatásakor is anakronisztikus volt a színjáték megformálását illetően, a látványt tekintve pedig, noha kétségtelenül igényességet tükrözött, bármikor, bárhol keletkezhetett volna, semmi nyomott sem hagyott rajta az itt és most.

Aki látott már Mohácsi János-rendezést, joggal várhatta, hogy az új Aida e tekintetben jelentős mértékben különbözik majd a régitől. Ám a rendező nevének nyilvánosságra hozatalakor legalább akkora kétely is támadhatott bennünk, mint bizakodás. Mohácsi, ha nem is wilsoni zsenialitású színházi nyelvújító, de kellően erős egyéniségű rendező ahhoz, hogy - legalább itthon - új interpretációs irányt szabjon azAidának. Előadásainak ugyanakkor fontos jellemzője, hogy nem csak vizualitás és játékmód tekintetében mond újat a kiválasztott darabokról, de azok anyagát, vagyis szövegét is radikálisan átformálja, jóval túl azon a határon, amit jóindulattal dramaturgiai beavatkozásnak nevezhetünk. Ezek bizony átiratok - ám az ilyesfajta átiratok készítése minden szuverén alkotóművész szíve joga, főképp, ha az eljárás művészileg érvényes eredményre vezet. Ám lehetséges-e ilyesmi az operaszínpadon? Elvileg semmi sem zárja ki - a műfaj történetének elmúlt négyszáz évében többnyire divat volt a művek alkalomhoz illő szabás-varrása, olykor nem is a legavatottabb kezek által. Gyakorlatilag azonban a nemzetközi operapiacon az alaprepertoár részét képező harminc-negyven mű esetében hallgatólagos megállapodás van érvényben, miszerint a színpadon mindent lehet, ám a mű zenedramaturgiai felépítésébe beavatkozni (a húzások mindinkább kiveszőfélben lévő gyakorlatától eltekintve) tilos. Különösen igaz ez a Magyar Állami Operaházban, ahol még a színpadon sem szabad bármit; képzeljük csak el, mekkora felháborodást váltana ki, ha valaki, mondjuk, azzal próbálkozna, hogy kiiktatja az Aidából a bevonulási jelenetet, mondván, az fölösleges ballaszt a művön, és a cselekményhez nem sokat tesz hozzá - a szinte állandó rendezői megoldatlanság ellenben sokat levon az aktuális előadás élvezeti értékéből. Nos, az ilyen próbálkozás alighanem közfelháborodást váltana ki, az illetőt pár napos, internetes névtelenek által gerjesztett hecckampányt követően nyilvánosan lefejeznék a Hősök terén. (Az ilyesfajta beavatkozásokat csak az Erkel-operákat szétszabdaló Nádasdy Kálmánnak és csapatának bocsátjuk meg, elvégre ők, mint azt az aktuális főigazgató is kifejtette a közelmúltban, „konzseniális" művet hoztak létre - igaz, hogy mivel, az rejtély.)

Mohácsi János nem próbálkozik kihagyásokkal, épp ellenkezőleg: fantáziáját mintha épp azok a részletek ragadták volna meg leginkább, melyekkel az átlagos Aida-rendezők a legkevésbé tudnak bármit iskezdeni. Pedig a szertartások, rítusok dramaturgiai szerepe nyilvánvalóan több annál, mint hogy a nagyopera felé tett kötelező műfaji engedményt lássuk bennük; túl szervesen illeszkednek ahhoz azenedrámai szövetbe, hogy ne lenne jogos a megfejtésükkel próbálkozni. Mohácsi János inkább csak a probléma érzékeléséig jutott, revelatív megoldásig nemigen. A templomjelenet emberáldozata első látásra sokkoló, és jelentése is világos - összecseng az előjáték alatt zajló, az etiópok által végrehajtott álkivégzéseket ábrázoló propagandafotók készítésével: Egyiptomban a Hatalom számára nem drága azemberélet, a Rend nem az emberek érdekét szolgálja, hanem uralkodik rajtuk. Azok, akik prózai színházakból jöttek át Mohácsit nézni, kiegészülve azokkal, akik a nyugat-európai normák szerinti rendezői operaszínházhoz vannak szokva, joggal háboroghatnak e gondolat közhelyességén. Ám higgyék el: az Erkel Színházban (ahol ma sem értik, miről szólt Katharina Wagner Lohengrinje vagy Zsótér Sándor Bűvös vadásza) még ennyi gondolati újítás is forradalminak számít - elvégre a korábbi Aida-rendezések bevonulási jelenetében mindig mindenki nagyon nett és hepi volt. Mohácsi legalább az utóbbi szcénába be tudott lopni egy kis iróniát - pontosan érezve, hogy itt megengedi a zene, nem kerül ugyanis ellentmondásba a szereplők jellemábrázolásával.

Utóbbi tekintetben olyannyira nem akart ellentmondásba kerülni a zenével Mohácsi, hogy lényegében le is mondott a rendezésről. A kamarajelenetek: áriák, duettek, tercettek során egy-egy jellemző gesztustól eltekintve, no és a mindvégig tapasztalható színpadi fegyelem örvendetes korlátozó hatását is figyelembe véve lényegében ugyanaz történik, mint bármely más hagyományos Aida-előadáson, csak más, kicsit eltérő árnyalatú és funkciójú díszletek között, szolidabb, de nem kevésbé elegáns jelmezekben. Az eredmény: a törzsközönségnek elfogadhatatlanul modern, a színházi bennfenteseknek viszont túl hagyományos előadás születik - melyről lehetetlen eldönteni, hogy eleve afféle középutas produkciónak lett-e szánva, vagy egy nagyobb ívű koncepció tört meg a társulat ellenállásán. Jelen sorok írója számára a kiállítás vizuális igényessége, számos jelenet megoldása kifejezetten kedves, és az előrelépés szándékát is méltánylandónak érzem - ám az előadást összességében mégsem tartom megoldottnak. AzAida interpretációs zsákutcájából, úgy tűnik, egyelőre nem sikerült végleges kiutat találni.

A rendezés felemásságával szemben a zenei megvalósítás egyértelmű siker: a karmesteri-zenekari produkció színvonala jóval meghaladja a repertoár-előadásokon megszokott átlagot, az énekes alakítások nívója pedig az igen jó és a kiváló közötti tartományban ingadozik. Kezdjük az előbbivel! Néhány hete, Komlósi Ildikó áriaestjének recenziójában leplezetlen csalódottsággal írtam Kesselyák Gergelyről: felszínesnek, hatásvadásznak éreztem vezénylését - és nem rejthetem véka alá azt sem, hogy ilyesfajta benyomások olykor bizonyos Kesselyák vezényelte operaházi előadásokon is megkísértenek. Éppen ezért őszinte örömömmel írom le, hogy az Aidában nyomát sem találtam mindannak a rámenős ürességnek, amivel szemben legutóbb is felemeltem a szavam - éppen ellenkezőleg: elmélyült betanítói munka nyomai körvonalazódtak a zenekari produkció nyomán. A bizonytalan fogalmazás oka ezúttal nem a karmesteri iránti bizalmatlanságom, hanem az a tény, hogy az Erkel Színház zenekara - ezt az idei összes premieren tapasztalhattuk - még nem összeszokott együttes: sem technikai tudását, sem rutinját tekintve nem áll azon a szinten, hogy zavartalan élményt jelenthetne játékuk. A hangszeres gikszerek (közel sem csak a rézfúvók irányából) és az összjátékbeli pontatlanságok mindamellett nem krónikusak, nem kísérik végig az előadást, nem kedvetlenítik el végleg a hallgatót - inkább csak egy-egy pillanatra zökkentik ki a zavartalan élményből. Kesselyák a pillanatnyi megingások közepette pedig végig ura az anyagnak, és nem pusztán a nagy tablókat, együtteseket vezényli kellő visszafogottsággal (ezúttal nagyszerűen érez rá, hogy ezen részletekben kódolva van a hatáskeltés, nem kell rátenni még egy lapáttal), de a kamarajelenetek bensőséges hangvételét is hibátlanul hozza. Ha a darab hazai előadási normáit tekintve nem is állíthatjuk, hogy ez lett volna a legihletettebb Aida-vezénylés, amit hallhattunk akár csak az elmúlt húsz évben, a repertoár-előadások mindennapjait is szem előtt tartva azt kell mondanunk, hogy összeszedettségével, szabatosságával, a megközelítésmód pontosságával mégis egyértelműen pozitív benyomást tett. S ez egyben figyelmeztetés is mind az intézmény, mind a karmester felé: sosem volna szabad engedni ebből a színvonalból!

Az Aidában kiemelkedően fontos szere­pet játszó énekkar feladatait a házi együt­tes mellett a Honvéd Férfikar látja el. Az együttműködésre ezúttal jó szívvel használhatjuk a szimbiózis szót, mi­vel a két testület valóban tökéletes egység­­ben, összeforrva szólaltatja meg az igé­nyes énekelnivalót. Különösen ki­eme­lendő a háttérkórusok tisztasága, vagy az ítélkezési jelenet rövid a capella rész­letének sejtelmessége.

Az első szereposztásban olyan énekesek lépnek fel, akik hosszabb ideje támaszai már a budapesti Aida-előadásoknak; mivel azonban mindannyian a legutóbbi felújítást követően álltak be a darabba, alakításaik a repertoárszemlét szinte teljesen mellőző hazai operakritikában jórészt visszhangtalanok maradtak eddig. Kivételt képez természetesen Komlósi Ildikó Amnerise, amelyet több külföldi produkcióról készült felvétel is megörökített. Az alakítás mit sem vesztett az ezekről ismert formátumából, még ha el is kell ismernünk, amit a vájtfülűek szent borzongással suttogtak az előadások szüneteiben, hogy a voce már nem mindig szól azzal az átütő erővel, mint néhány évvel korábban. Nos, ha szándékosan erre koncentrálunk, valóban észrevehetjük a hang minimális mértékű fáradását - csakhogy méltánytalannak tartanám, ha ez lenne az általános kritikai visszhang Komlósi Amnerisét illetően, miközben más, valóban jelentős hangi krízisben lévő (vagy hanyatláson átesett?) énekesnők vokális problémáiról meg általában hallgatni illik. Kezeljük a helyükön a dolgokat: ez az Amneris ma is első osztályú, tökéletesen kiérlelt, átgondolt, s a maga keretei között beteljesült alakítás - ékköve azelőadásnak.

Akárcsak Sümegi Eszter Aidája. Noha az énekesnő bő évtizeddel ezelőtti debütálása Brabanti Elza szerepében világossá tette, hogy ez a hanganyag elsősorban a német operák jugendlich-dramatisch hősnőinek tolmácsolásához ideális, mindez nem feledtette azokat a magasrendű eredményeket, melyeket Sümegi pályájának korábbi szakaszában az olasz repertoár meghódításában elért - s mely csúcsokról azóta sem óhajt leszállni. Az átütő tisztaságú, világos, fényes hang minden regiszterben tökéletesen telten, gömbölyűen szól, példaértékű az énekesnő dallam- és pianokultúrája - a magyar Aida-előadások történetében Sümegi Esztert alighanem külön fejezet illeti meg a szólam ilyen szintű tolmácsolásáért. Különleges szerencse, hogy a második szereposztásban méltó pályatársat állítottak mellé. Boross Csilla Aidája teljesen más élményt kínál a hallgatónak: a klasszikus olasz könnyű drámai szoprán hangot, világos magasságokkal, érzéki, sötét mélységekkel. Soha, még egyetlen szerepében sem hallottam ilyen meggyőzőnek ezt az ellentmondásos - túl sokféle szerepkörben nem egyenletes színvonalon teljesítő - művészt; a kritikusnak nem marad más feladata, mint az elért kiváló eredmény regisztrálása, és abiztatás: csak így tovább!

A férfiszekció már több okot ad a fejtörésre, igaz, csak a már említett egyenletesen magas átlagszínvonalon belül. Sebestyén Miklós és Kovács István nem hangnagybirtokosként, hanem énekkultúrájuk révén adnak súlyt a fáraó sokszor háttérbe szoruló szólamának. Fried Péter és Palerdi András Ramfisa ezzel szemben már a jelentős matéria megszólalásának élményével is megajándékozza a hallgatót - ezkülönösen Palerdi esetében kellemes meglepetés; számomra egyelőre kiszámíthatatlan, hogy e kiváló képességekkel megáldott énekes hangja mikor, mely szerepekben tud valóban kibontakozni, éppen ezért mindig örülök a pozitív példának. Kálmándi Mihály két hónap leforgása alatt három premieren lépett fel, s noha mindhárom főszerepét már régebb óta énekli, ez nem csak azért elismerésre méltó teljesítmény, mert a hang mindvégig tökéletesen intakt maradt, hanem azért is, mert a művész a maga visszafogott, alázatos módján alkalmazkodott a három új rendezés megszabta keretekhez - ezúttal sem régi, kipróbált Amonasro-figuráját hozta magával az új díszletek közé. Ezzel szemben Fokanov Anatolij a rendezői utasításokról szemmel láthatóan tudomást sem véve ágál, hadonászik, két jelenetében szinte paródiává züllesztve a fegyelmezett színpadi jelenlétet követelő előadást. Csak hát mindeközben kiválóan énekel: a Verdi-zene lényegét ismerve, kiváló arányérzékkel formálva, még mindig kompakt hangon. Kérdés: ami talán fel sem tűnt az előző, jelmezes koncertnek címkézett produkcióban, az elfogadható-e most, egy igényesebben megrendezett előadás keretei között? Mennyi kompromisszum engedhető meg a színházművészet szempontjából a kifogástalan zenei megvalósítás érdekében?

Fekete Attila hatalmas ambícióval énekli Radames szerepét, s ha nem is hibátlanul, de mégis sikerrel küzd meg a szólam buktatóival. Mivel idehaza jelenleg ő az egyetlen posszibilis Radames, méltánytalanság fölemlegetni, hogy hangja az akarás ellenére egy számmal kisebb, mint amit a szólam megkívánna: lírai, legjobb esetben spinto matéria, melyet a Radames szerepéhez szükséges hősi hangvétel és olykori átütő hangerő elérése érdekében tulajdonosa folyamatosan erőltet. Méltánytalanság, ám a helyzet megköveteli: a második szereposztásban ugyanis egy ma már párját ritkító tünemény, egy valódi hőstenor lépett színre Radamesként a Tavaszi Fesztivál logójával súlyosbított előadásokon. Johan Botha alakításai kapcsán alighanem megkerülhetetlen tény a testalkat monumentalitása, mellyel aművész láthatóan nem tud, vagy nem is akar mit kezdeni: jó szándékú civilként végigácsorogja az előadást, csak a legalapvetőbb rendezői instrukciókat teljesítve. Ám amikor megszólal, különleges metamorfózisnak lehetünk tanúi: az előnytelen külső hirtelen lényegtelenné válik, s valódi hős áll előttünk. S ha a 14-i előadáson a románc záróhangjának rekedtsége bizonyos csalódottságra is adott okot, aharmadik és a negyedik felvonás bizonyságot tett róla, hogy akadnak még olyan hőstenorok is, akiknek nem csak hatalmas hangjuk van, de énekelni is tudnak: a Wagneren edződött Botha hamisítatlan olasz iskolázottsággal, érzékenyen formálta a dallamokat, a zárójelenetben pedig gyönyörű pianókat hallottunk tőle. Egy csapásra zárójelbe tett mindent, ami körülötte addig és azután színház volt, és elodázta azon kérdés megválaszolását, hogy utóvégre kell-e szeretnünk ezt az új Aida-produkciót. }

 

Giuseppe Verdi: Aida / Felújítás az Erkel Színházban

Verdi: Aida

Erkel Színház, 2015. április 8., 14.

Király Sebestyén Miklós
Kovács István

Amneris Komlósi Ildikó

Aida Sümegi Eszter
Boross Csilla

Radames Fekete Attila
Johan Botha

Ramfis Fried Péter
Palerdi András

Amonasro Kálmándi Mihály
Fokanov Anatolij

Honvéd Férfikar

Karmester Kesselyák Gergely

Karigazgató Strausz Kálmán

Koreográfus Bodor Johanna

Díszlet Khell Zsolt

Jelmez Remete Kriszta

Rendező Mohácsi János

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.