VV Orfeusz feleséget keres

Offenbach a Müpában

Szerző: Bozó Péter
Lapszám: 2015 április

Offenbach az a kivételes operettszerző, akinek nincs szüksége apologétákra, ám akinek ennek ellenére mindig is akadtak elkötelezett hívei, Karl Kraustól Max Reinhardtig, John Eliot Gardinertől Marc Minkowskiig, idehaza pedig Gustav Mahlertől Hevesi Sándorig. Más kérdés, hogy bizonyos tényezők nem tettek jót œuvre-je magyarországi befogadásának. Életműve részben az általa teremtett divat áldozata lett, olyannyira, hogy darabjait idővel valósággal megsemmisítette az az osztrák-magyar operetthagyomány, amelynek születéséhez egykor éppen az ő színpadi és zenei invenciója adott nem csekély ösztönzést. A különféle politikai ideológiák is megtették a maguk romboló hatását, úgyhogy a magyar Offenbach-recepciónak bizony vannak sötét fejezetei, a legszégyenteljesebb kétségkívül az 1938 és 1944 közötti időszak. Mindenesetre a zeneszerző és színházi ember nagyságának jele, hogy ezt és az 1950-es évek propaganda-adaptációit is kibírta. És persze voltak felemelőbb pillanatai is a hazai Offenbach-kultusznak, nemcsak életében, amikor adott esetben karmesterként is fellépett Pesten, hanem azt követően is. Igaz, a 20. század első évtizedeiben művei főként vizsgaelőadásokra szorultak vissza, mind a színész-, mind pedig a zenészképzésben. (Néhány évvel ezelőtt Marton Éva operaénekes növendékei újították fel a zeneakadémisták Offenbach-előadásainak ezt a szép hagyományát, éppen az Orfeusz előadásával). Az Operaház jobb időszakaiban hébe-hóba az Andrássy úton sem riadtak vissza műveitől. Nem csak a Hoffmann meséitől, amely az 1882-es népszínházi operettváltozat után 1900-ban került először színre operaként Budapesten. Mahler alatt már az Eljegyzés lámpafénynélt is bemutatták, sőt Radnai Miklós igazgatása alatt, 1933-ban A banditák szerepelt a dalszínház repertoárján (Jemnitz Sándor is elismerőleg írt róla a Népszavában). Teljességgel egyet tudok érteni a Művészetek Palotájának döntésével is, hogy műsorra tűzte Offenbach Orfeuszát. Más kérdés, hogy a mű előadása egy sor olyan problémát vet fel, amelyet az előadók mintha nem vettek volna maradéktalanul tekintetbe.

A problémák sora mindjárt a mű kottaszövegével kezdődik. Melyik verziót állítsuk színre? A Bouffes-Parisiens-ben 1858-ban bemutatott, kétfelvonásos opéra-bouffont (Offenbach első, egész estét betöltő színpadi műve), vagy az 1874-ben a Théâtre de la Gaîté-ben előadott négyfelvonásos, balettbetétekkel és más új zeneszámokkal bővített látványos opéra-féerie-t? Mindkettő számos változtatáson ment keresztül, mire premierjét követően nyomtatásban is megjelent Heugelnél. Vagy talán a kettő valamiféle keverékét, mint azt a közelmúltbeli felújítások többsége, köztük az 1998-as, Laurent Pelly rendezte, kitűnő lyoni színreállítás tette? Káel Csaba és Hollerung Gábor az utóbbi lehetőséget választotta, számomra meggyőzően, legalábbis ami a zenét illeti.

Nehezebb kérdés, hogy milyen szövegkönyv-változatot válasszunk, ha magyar nyelvű előadás mellett döntünk, ahogyan ezúttal is történt. Latabár Endre, Havi Mihály, Nikolits Sándor, Evva Lajos, valamint Tihanyi Vilmos magyarításai mára elavultak, ráadásul részben nem is francia eredetin, hanem bécsi, illetve berlini átdolgozásokon alapulnak. Hámos György 1952-es szocreál adaptációja, melyhez a verseket a rímhányó Romhányi József faragta, aligha jöhet szóba, és nem csupán librettója miatt: Polgár Tibor által átdolgozott zenéje is csupán nyomokban tartalmazott Offenbachot. Romhányi későbbi, 1970-es évekbeli operettszínházi előadásokhoz készült szövegváltozatai viszont a mindent átható verses prózával veszélyesen emlékeztetnek Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki társalgásaira. Igazán semmi bajom a Szamárfül szerzőjével, mégis azt hiszem, hogy az Erkel Színház 1992-es felújítása alkalmából joggal kifogásolta a Muzsika akkori kritikusa, Fodor Géza, hogy ez a magyarítás Romhányi Ágnes átdolgozásában is meglehetősen távol áll Crémieux és Halévy francia szövegváltozatainak stílusától. A mostani előadást hallgatva arra jutottam, hogy az Orphée aux enfers-nek továbbra sincs olyan színvonalú fordítása/átdolgozása, mint amilyet az Eljegyzés lámpafénynél vagy A férj kopogtat című Offenbach-egyfelvonásosokból készített Fischer Sándor. Pozsgai Zsolt legújabb szövegváltozata a zeneszámokhoz megtartja Romhányi verseit, a prózát azonban alaposan aktualizálni igyekezett. Munkáját illetően ugyanaz volt a benyomásom, mint annak idején a Magyar Színházban 2005-ben bemutatott, szintén tőle származó verziót hallva: rossz úton jár az olyan Offenbach-adaptáció, amely a Fábry-show irányát választja. A néző kínosan feszeng az olyan, korszerűnek szánt nyelvi fordulatok hallatán, mint a „megmondja a tutit" és hasonlók.

„Le genre primitif et vrai" ‒ így határozta meg Offenbach az operettet 1856-os tanulmányában, olyan műfajként, amely távolról sem primitív, hanem inkább keresetten egyszerű, ugyanakkor realista, a valóság kendőzetlen ábrázolása jellemzi. A valóság sajnos (vagy szerencsére?) koronként változó, következésképpen a muzsikus első egész estét betöltő műve magyarországi előadástörténete során is gyakran próteuszi alakváltásokon ment keresztül. Például 1882-ben a német asszimilánsból kissé túlbuzgó magyar hazafivá lett, ám kétségkívül művelt és színházhoz értő Rákosi Jenő Népszínházában Plútó „a híres cigány"-ként említette a darab hegedűn játszó címszereplőjét. A Gáspár Margit vezette államosított Fővárosi Operettszínház 1952-es, antiimperialista és békeharcos szellemű előadásai pedig a Fehér Ház és amerikai alvilág kapcsolatát igyekeztek bemutatni, miközben a Közvéleményt valahogy kihúzták a darabból. Nem meglepő, hiszen e változat az operett „csillagos órái" idején került színre, amikor a színházak műsortervét a Népművelési Minisztérium Révai József vezette kollégiumi értekezletein vitatták meg.

Minden kornak megvan tehát a maga Orfeusza, és a jelek szerint ez alól a Művészetek Palotája mostani produkciója sem kivétel. Káel Csaba rendezői koncepciójának kiindulópontjául is a mai magyar valóság szolgált. Erre utal kritikám címében a VV, amely ugyebár a Való Világ rövidítése, csupa nagy betűvel. Ez az Orfeusz nem a 19. század közepének Párizsában, hanem a 21. századi Magyaroszágon, egy televízió képernyőjén játszódik. A néző nem más, mint maga a Közvélemény: egy ízléstelen öltözetben, rózsaszín mamuszban, tigrismintás ruhában, bizsuval és hajcsavarókkal ékesítve fellépő, háztartásbeli nő, akit férje szemlátomást elhanyagol, úgyhogy tévénézéssel próbálja elütni az időt. A félig szcenírozott előadás pódiumán a szó szoros értelmében megjelenő televíziós keret a rendező és az előadást vezénylő Hollerung Gábor nyilatkozatai szerint egy komolyzenei tehetségkutató verseny volna. A szereplők szájába adott szöveg ehhez képest többnyire inkább valóságshow-ra utal: a Crémieux és Halévy darabjára ráoktrojált prózai karakter, a zeneszámokat és a szereplők fellépését tenyérbemászó stílusban felkonferáló, lila zakót és farmernadrágot viselő Műsorvezető időnként villalakóknak titulálja őket, Orfeusz pedig ezzel a szöveggel jelenik meg az égilakóknál: „Maj' ka... maj' ka... maj' kapok levegőt!". A rendezői koncepció tehát nem mondható egységesnek, leginkább a média és a mediatizáció valamiféle általános kritikájaként értelmezhető.

Más kérdés, hogy az in concreto kritizált médiumok kissé szelektíven lettek kiválogatva. Itt van például Styx Jankó, akinek nevét következetesen s-sel és nem sz-szel mondják a darabban, utalva rá, hogy olyan alvilági figurával van dolgunk, akinek sok pénze (steksz) van. Mi több, nem csupán sok pénze, de médiabirodalma is van (vagy legalábbis nemrég még volt), mint azt a ruházatán olvasható tévécsatornák nevei és napilapok címei jelzik. Szándékosan nem nevezem meg a szóban forgó médiumokat, az ilyesféle aktuálizálást mindenesetre fölöttébb ellenszenvesnek érzem. Offenbach operettjeiben a „vrai" jelzővel összhangban ugyan kétségkívül többször találkozunk vaskos színpadi realizmussal, auvergne-i dialektusban beszélő üstfoltozótól és cipésztől (La Rose de Saint-Flour) jódlizó tiroli vándorénekesekig (Le 66). Sőt aktuális tartalmú utalással is találkozunk (például Plútó olümposzi belépőjének Janin-idézete esetében) ‒ azonban mindig szellemes és soha nem ilyen vulgáris formában. Nem kevésbé elcsépelt az adaptáció befejezése. Esetünkben ugyanis szó sincs róla, hogy Euridiké bacchánsnővé változna, eszében sincs! A darab végén VV Orfeusz és Euridiké kiszalad a színpadról, a háttérben látható kivetítőn megjelenik sziluettjük. Euridiké ledobja rózsaszín ruháját, jól láthatóan alsóneműjét is ‒ a folytatást már nem látjuk, hiszen bizonyára olyasmire kerül sor, ami a polgári erkölcs szerint már felnőtt tartalomnak minősül. Akármennyire banális ez a befejezésváltozat, kétségkívül tartja magát egy fontos alapelvhez: ne húzzunk ujjat a médiahatósággal!

Több méltányolni valót találtam a produkció zenei megvalósításában. Hollerung Gábor a Budafoki Dohnányi Zenekar élén érezhetően intenzív munkát végez: mióta legutóbb hallottam az együttest, feltűnően érettebb, csiszoltabb lett hangzásuk és előadásmódjuk. Meglehet, a zenekar játéka nem olyan szikrázóan szellemes, mint a dirigens által is joggal etalonnak tekintett, 1998-as lyoni Orfeuszé ‒ itt-ott talán túl sok volt a rezekből és ütőkből, s úgy éreztem, hogy helyenként a kelleténél is harsányabb színekkel operáltak ‒, ennek ellenére sok tekintetben élvezetes előadással szolgáltak.

Kevésbé találtam szerencsésnek a szereposztást. Az még csak hagyján, hogy László Boldizsár Orfeusza lényegesen alatta marad Yann Beuronénak, hogy Bucsi Annamária távolról sem Natalie Dessay, s hogy Szegedi Csaba Jupiter-alakítása csupán halvány visszfénye Laurent Naouriénak. De hogy ilyen kevéssé jellegzetes alakításokat kapjunk éppen a darab főszereplőitől, az mégis csak bosszantó. A Bouffes-Parisiens előadásairól felvételeink ugyan nincsenek, 1850-es és '60-as évekbeli londoni, berlini, bécsi és pesti vendégjátékainak sajtóvisszhangjából azonban tudható, hogy Offenbach társulata többnyire nem nagy hangú énekesekből állt, de olyan karakteres előadókból, akik nem csupán énekelni, de játszani is jól tudtak. Horváth István ehhez képest nehézkes, rossz értelemben operás alakítást nyújott, pedig Plútót sátánian pederasztikus tenornak kellene énekelnie. Hogy pontosan milyen énekesek/színészek kellenének az Orfeusz előadásához, azt mindenkinél jobban példázta Csereklyei Andrea ‒ Cupido mellékszerepében. Az ő kecses hangja és alakítása éppúgy üdítő kivételt jelentett számomra, mint a Közvéleményt alakító Wiedemann Bernadetté. Persze Wiedemann olyan orgánumnal rendelkezik, amelyhez foghatóval az előadás szólistái közül kevesen. Neki nem is lett volna szüksége a mikroportra, és nem csupán pompás énekhangja, hanem nagyszerűen érthető prózai szövegmondása miatt sem.

Messze felette állt az operai, még inkább az operettbeli kórusok szokott színvonalának a Nemzeti Énekkar, amely mindkét felvonásban látható élvezettel és hallható profizmussal töltötte be az al- és felvilág lakóinak szerepét. Hasonlóan lelkesek voltak a Venekei-művek táncosai is. Leginkább ők és Venekei Mariann koreográfiája képviselték azt az eleganciát, amely a szövegkönyv adaptációjából és a rendezésből olyannyira hiányzott. Jelmezeik viszont sajnos meglehetősen szedett-vedettre sikerültek: a divattervezés meg a jelmezkészítés minden felületi hasonlóság ellenére két különböző mesterség, úgyhogy a Németh Anikó vezette Manier szalon kollekcióiból és Szendrényi Éva díszleteiből meglehetősen heterogén látvány született. }

Offenbach

Orfeusz az alvilágban

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

2015. február 21.

Orfeusz                László Boldizsár

Euridiké               Bucsi Annamária

Jupiter                  Szegedi Csaba

Közvélemény       Wiedemann Bernadett

Plutó                    Horváth István

Styx Jankó            Gábor Géza

Diana                   Miksch Adrienn

Vénusz                 Szakács Ildikó

Cupido                 Csereklyei Andrea

Merkúr                 Kálmán László

Műsorvezető        Bakos-Kiss Gábor

 

Budafoki Dohnányi Zenekar

Karmester            Hollerung Gábor

Nemzeti Énekkar

Karigazgató         Antal Mátyás

a Venekei Művek táncosai

koreográfia           Venekei Mariann

díszlet                  Szendrényi Éva

jelmez                  Németh Anikó

rendező                Káel Csaba

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.