Előtte az élet

Debretzeni Kati

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2015 március

- Többször hallottuk már John Eliot Gardiner zenekarának koncertmestereként, de ugyanezt a posztot tölti be a Felvilágosodás Korának Zenekarában is. Kolozsvárról, teljességgel magyar közegből került Izraelbe, majd onnan Angliába.

- Édesapám a kolozsvári magyar operaház karigazgatója volt. A magyar kultúra elkötelezett híveként mindent megtett az életben tartásáért és terjesztéséért, amiből persze - mint mindenkinek - neki is sok baja származott. Nagyon fontosnak tartotta a magyarságunkat. Mi, a gyerekei nem is tanultunk meg románul, csak amikor már iskolába készültünk. Azt remélte ettől, hogy szépen, választékosan fogunk beszélni magyarul. Emlékszem, tudtuk, hogy lehallgatnak bennünket, ezért ha vendég jött, mindig letakartuk törülközővel a telefont. Nekünk, gyerekeknek pedig korán megtanították, hogy el ne mondjuk senkinek, mit  hallottunk a szüleinktől. Szomszédunk és jó barátunk volt Cs. Gyimesi Éva, akinek mi őriztük a könyveit, amikor náluk éppen házkutatást tartottak. Életem első fél évét pedig László Ferencék lakásában bőgtem végig, mi ugyanis egészségtelen körülmények között, pincelakásban éltünk, és ők hívták édesanyámat, költözzünk hozzájuk, amíg el nem foglalhatjuk saját otthonunkat. Feri bácsival haláláig tartottuk a kapcsolatot. Kányádi Sándor bácsi is családi ismerős volt, sőt, a fiával egy osztályba is jártunk. Gyermekkoromban teljesen magyar közeg vett körül. A zsidósághoz tulajdonképpen nem sok közünk volt, Izraelbe azért vándoroltunk ki, mert zsidókként akkoriban Romániából máshová nem engedtek. Édesanyámnak, aki operai korrepetitor volt, sokkal jobb lett volna, ha Németországba megyünk, mert jól tudott németül, héberül viszont ötvenévesen analfabétaként ment ki. Aztán persze szépen megállta a helyét Izraelben is. Mindenesetre a magyar kultúrát magunkkal vittük, és mindmáig őrizzük.

- Ilyen családi háttérrel - gondolom - nyilvánvaló volt, hogy magából is muzsikus lesz.

- Már - egyébként nem zsidó - apai dédapám is zenész volt, templomi orgonista, a nagymamám pedig hegedűt és zongorát tanított. A szüleim az operában dolgoztak, én ott nőttem fel a kulisszák mögött és kiskoromban a szemem előtt változott át szeretett Papp Vilma nénim Turandottá, majd vissza Vilma nénivé. Az ilyesmi egy gyerekre erős hatással van. Hegedülni a kolozsvári zeneiskolában, Szabó Zsófiánál tanultam.

- Izraelbe még gyerekként került, ahol Fehér Ilonánál tanult, aki Zukerman és Shlomo Mintz tanára is volt.

- Sajnos csak egy évig jártam hozzá, mert meghalt a lánya, ő pe­dig hamar követte. Nyolcvanöt éves volt, amikor felvett, és nyolcvanhét, amikor meghalt.

- Ő a Hubay-iskolát vitte tovább. Mit tanult nála?

- Például azt, hogy aki nem készül szólistának, jobb, ha el sem kezd tanulni. Minden tanítványának azt mondta - ezt utóbb beszéltük meg -, hogy „belőled, édes fiam, sosem lesz hegedűs!"

- Kegyetlenkedett?

- Az nem kifejezés! Volt egy Puki nevű kutyája, és visszatérően azt mondta, hogy „Puki jobban játszik nálad!" Mindezt az irónia vagy a humor leghalványabb szándéka nélkül. Ilonka nénitől mindenki reszketett. Azok is, akik később világhírűek lettek. És a sikerük titka az, hogy juszt is meg akarták mutatni, mennyire nincs igaza Ilonka néninek. Engem azzal bátorított, hogy sem a jobb kezem nem jó, sem a bal, úgyhogy menjek csak haza tanulni, legyek jó az iskolában, mert hegedűs biztosan nem válik belőlem. Aki ezt túléli, az mindent túlél. Emlékszem, Ofer Falk, akivel együtt jártunk hozzá, és aki ma az Allegri Kvartett primáriusa, tizenöt évesen nagyon szerette volna eljátszani Lalo Spanyol szimfóniáját. Ilonka néni korainak tartotta, de Ofer addig könyörgött, amíg azt nem mondta, hogy rendben, hozza a jövő hétre az első tételt - de kívülről ám! Ofer éjjel-nappal gyakorolt és hozta. Az órán Ilonka néni két ütem után leállította, és megkérdezte, hogy megy a suli. Ofer mondta, hogy jól. Erre megint eljátszhatta a két ütemet - tökéletesen. Ilonka néni leállította és megkérdezte, van-e barátnője. Miután Ofer elmondta, hogy van barátnője, ismét eljátszhatta az első két ütemet. Ez így ment tovább, míg Ofer egyszer el nem rontotta. Ekkor Ilonka néni megállította, és azt mondta: „Ofer, ha százszor eljátszod, százszor kell sikerülnie, különben nem vagy kész rá, hogy eljátszd aSymphonie espagnole-t." A közelmúltban ismertem meg Rados Ferencet, aki foglalkozott a Felvilágosodás Korának Zenekarával. Ő minden tekintetben ugyanezt a hagyományt viszi tovább. Egyfelől zeneileg, másfelől pedig abban, hogy kíméletlenül őszinte. Öt zenekari tag eljátszott neki egy Mozart kvintett-tételt, Rados meghallgatta őket, majd azt mondta nekik: „maguk azt hiszik, hogy megvan a megfelelő instrumentáriumuk. Akkor miért nem játsszák azt azenét, ami oda van írva?" Hát így kezdődött a tanítás. Egyébként teljesen igaza volt. Aki kibírja, az utólag nagyon hálás ezekért az együtt töltött órákért, mert tudja, hogy ilyen, mint Rados Ferenc, vagy mint régen Fehér Ilona volt, ma már nem létezik.

- Ott tartottunk, hogy meghalt Fehér Ilona.

- Ilonka néni halála után egy Ora Shiran nevű egykori Ivan Galamian-növendéknél tanultam tovább. Ő formált engem leginkább, megmutatta, mit csináljak a jobb és a bal kezemmel, vagyis azt, amit Ilonka néni is mindig magyarázott.

- Fehér Ilona tudott még hegedülni, amikor tanította magát?

- Már nem nagyon, de azért hangszerrel is megmutatott még ezt-azt. De Galamian is azt mondta, „ne azt csináld, amit mutatok, hanem amit mondok!" Végül a zeneiskolát és a Rubin-akadémiát is Ora Shirannál végeztem.

- Hogyan került a képbe a historikus előadásmód és a régi hangszer?

- Véletlenül.

- Izraelben volt valami hagyománya a historikus előadási gyakorlatnak?

- Nem. Mostanra azért már van, hiszen sokan tanultunk régi hangszereken játszani, és sokan visszamentek Izraelbe. Akkoriban azonban még nagyjából ismeretlen volt. A körülmények egy kicsit össze is fogtak, és a segítségemre siettek. A katonaidőmet a légierő vonósnégyesében szolgáltam le, ahol a Beatlestől izraeli dalokig mindent játszottunk. Az első hegedűs a Curtis Institute-ban, Arnold Steinhardtnál, a Guarneri Kvartett primáriusánál tanult. Ott, Philadelphiában ismert meg valakit, aki megfertőzte a régizenéléssel. Azt tervezte, hogy ha leszerel, Bázelben, a Schola Cantorumban folytatja barokk hegedűs tanulmányait. Rengeteg kazettája volt, amelyeket rongyosra hallgattunk. Megmutatta, hogyan játszik Sigiswald Kuijken, Anner Bylsma vagy Sergiu Luca. Nekem ezek a felvételek nagyon tetszettek, mert könnyedebben, táncosabban, élőbben, színesebben zenéltek rajtuk, mint ahogy megszoktam. Valahogy kinyílt a fülem, megérintett, amit hallottam, de akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy én is ezzel foglalkozzam. Izraelben az ember elvégezte az akadémiát, aztán ha volt egy kis szerencséje, elmehetett Amerikába tanulni, vagy bekerülhetett egy kvartettbe. Körülbelül ezek a perspektívák álltak nyitva előtte. Én viszont még ennél is szerencsésebbnek mondhatom magam, mert még javában katona voltam, amikor jött valaki Bázelből, aki csembalózni tanult, és tartott egy historikus kurzust. Egy sor olyan kérdésről beszélt, amiről addig nem is hallottam. Hegedűs tanulmányaink során Leopold Mozart hegedűiskoláját csak mint érdekességet említették, amin azóta jócskán túllépett az idő. Kvázi „így tanítottak akkor, amikor még nem értettek hozzá..." Szóval nekem ez a kurzus nagy megvilágosodást jelentett. Ezután elkerültem Jeruzsálembe, ahol egy félig amatőr régizene-együttesben kezdtem játszani. Pontosabban beugrottam valaki helyett. Vittem a modern hegedűmet. Az együttes egyik tagja javasolta, vegyem le az álltartót és a válltámaszt, kölcsönadott egy barokk vonót, és hívott, menjek hozzájuk triószonátázni. Teljesen autodidakta módon kezdtem régizenélni. Az együttes magvához tartozó néhány ember megalapította a Jerusalem Consort nevű együttest. Engem hívtak hegedülni. Tőlük nagyon sokat tanultam. Egy nemzedékkel idősebbek voltak nálam, és egytől-egyig Európában szerezték historikus tudásukat. Én pedig pontosan úgy tanultam, mint a régiek: ellestem a tudományukat és utánoztam őket.

- Ez volt a képzés?

- Valójában igen. Ezenkívül minden évben rendeztek egy mesterkurzust, ahová a szakma legnagyobbjait hívták meg tanítani, többségükben hollandokat, angolokat és franciákat. Így találkoztam Walter Reiterrel, az English Concert másodhegedű-szólamának vezetőjével, akitől a kurzuson kívül magánórákat is vettem. Ezenkívül, akárhányszor csak Izraelben koncertezett valaki, azonnal megkérdeztem, vehetnék-e órát nála.

- Gyakran koncerteztek historikusok Izraelben?

- Elég gyakran. Rendszeresen fellépett az Academy of Ancient Music és néhány más angol együttes, jöttek franciák és olaszok. Izraelben azért ez idő tájt, a kilencvenes évek elején már sokat lehetett tudni a historikusokról, de azért még azt mantrázták, hogy régi hangszeren az játszik, aki nem tud hegedülni.

- Angliába hogyan került?

- Körül akartam nézni, és tanulni akartam. Adódott egy lehetőség: Catherine Mackintoshnál szereztem master-diplomát. Összeszedtem mindenféle ösztöndíjat, végül azonban az egyiket nem kaptam meg, ezért munka után kellett néznem. Szerencsémre az English Concertben akkor kerestek valakit az elsőhegedű-szólamba. Felvettek, és nagyon jó iskolának bizonyult. Az angol zenekarokra amúgy is jellemző az egységes hangzás és a csapatmunka. Ezeket ott nagyon jól el lehetett sajátítani, nem is beszélve arról, hogy Trevor Pinnock irányításával a teljes barokk törzsrepertoárt meg lehetett tanulni.

- A kilencvenes évek nagyon jó időszaka, valóságos aranykora volt a historikus előadói gyakorlatnak.

- A nyolcvanas évek egy kicsit még jobbak voltak, de a kilencvenes évekre sem lehet panasz. Angliában ráadásul még olyat sem mondhattak, hogy aki nem tud hegedülni, az megy régizenésznek, hiszen olyanok ültek a zenekarokban, mint Simon Standage vagy Andrew Manze.

- Gardinerrel hogyan került kapcsolatba?

- Előjátszottam neki. Azt mondta, három év múlva elvezényli az összes Bach-kantátát, amihez három egymással váltakozó zenekarra lesz szüksége. Akkor legyek én az egyik koncertmester, addig pedig játsszam a zenekarában. Ilyen ajánlatot az ember inkább csak álmában kap. Így lettem 2000-ben, a kantáta-évben az English Baroque Soloists egyik koncertmestere. 29 éves voltam. Az én karrieremben nemigen lesz még egyszer olyan lehetőség, hogy hétről hétre ilyen zenét ismerjek meg. Egyébként egyikünk sem ismerte az összes Bach-kantátát, Gardiner sem. Megjegyzem, ő volt az egyetlen, aki az egész évet végigdolgozta. A zenekarok három-, négy- vagy öthetente váltották egymást. Acsere mindig új energiát, friss erőt hozott, amire Gardinernek ilyen intenzív munka mellett nagy szüksége is volt. Mindig kedden kezdtük a próbákat, és vasárnap eljátszottuk a kantátaévadokban arra a napra írott darabokat. Mindig máshol és mindig templomban. Gardiner azon volt, hogy mindig olyan templomot találjon, amely építészeti szempontból különleges, és hogy a zene és a hely kapcsolódjon egymáshoz. Igyekszik kihasználni a tér adta lehetőségeket. Emlékszem, Rómából például közvetlenül Wittenbergbe utaztunk, a katolikus egyház központjából oda, ahol Luther egykor kitűzte a pontjait annak a templomnak a kapujára, amelynek tornyán ma az „Eine feste Burg ist unser Gott" felirat áll. Itt játszottuk el a 80. sorszámú, Eine feste Burg ist unser Gott szövegű kantátát. Ilyen élményben az embernek jó, ha egyszer egy életben része lehet. A próbákon mindennap valami új csodával ismerkedtünk meg, és ezeketa felfedezéseket együtt tettük, a zenekari muzsikusok, az énekesek és Gardiner. Minden héten keddtől Londonban próbáltunk, pénteken elutaztunk a következő koncerthelyszínre, szombaton, vagy szombaton és vasárnap volt ahangverseny, amelyet a helyszínen élőben rögzítettek is. Az utazás és a felvétel állandó stresszforrást jelentett, hiszen előfordult, hogy a hangszereink nem pontosan oda érkeztek, ahová mi, vagy hogy például az egyik helyszínen egy orgonasíp elromlott, úgyhogy hiába vették fel élőben a koncertet, az anyag használhatatlan volt. Éjszaka megjavították a hangszert, mi pedig másnap kora reggel, indulás előtt még egyszer rögzítettük a szóban forgó darabot. Leírhatatlan spirituális utat tettünk meg a kantátaévben, nem is szólva a zenei tapasztalatokról.

- Gardineré mellett a Felvilágosodás Korának Zenekara koncertmestereként is dolgozik.

- Az Angol Barokk Szólistáknál körülbelül nyolc éve már csak egyedül vagyok koncertmester. Gardiner az utóbbi két évben kevesebbet vállalt, ami mellett jócskán maradt időm. Most úgy látom, 2015-16-ban megint több elfoglaltság vár. Emellett kaptam 2008-ban a koncertmesteri állást a Felvilágosodás Korának Zenekarában. Itt négyen váltogatjuk egymást ezen a poszton, úgyhogy megoszlanak a feladatok. Itt Monteverditől Ibert-ig terjedő repertoárt játszunk - és mindent a kornak megfelelő hangszeren. Ide jutott el a historikusan informált zenélés, ami persze nagy élvezetet jelent nekünk is, akik műveljük.

- Pesten Michael Chance-szal és magyar zenészkollégáival ad kamarazenei koncertet. Ezenkívül szólistaként is föllép és tanít is. Hihetetlen, mi minden fér bele az életébe.

- A hágai konzervatóriumban tanítok, ahol a régizenélésnek különösen nagy hagyományai vannak. Az idén nyolc növendékem van a világ minden tájáról. Havonta kétszer három napot töltök velük, úgyhogy mindegyikükkel van két-két órám. Ha valamiért nem tudok elmenni, Walter Reiter foglalkozik velük, akinek ugyancsak van egy osztálya ott, és akihez egykor én is jártam. Egyébként Walter nagyon sokban hasonlít Rados Ferenchez, ami a nyíltságát és egyenességét illeti.

- Magából nem nézem ki, hogy nagyon kíméletlen legyen. Alkalmazza időnként azokat a módszereket, amelyeket Fehér Ilonától tanult?

- Gorombáskodni nem szoktam, de egyik-másik növendékem azért tart tőlem. Már messze nem vagyok olyan türelmes, mint régen. És a világ is nagyot változott. Amikor én diák voltam, a tanár szava többet jelentett, mint ma. Amostani gyerekek megvesznek egy terméket, mint az üzletben. És nagyon sok pénzt fizetnek érte. Mi még mindenféle ösztöndíjakat kaptunk, és csak tanulnunk kellett. Ma a diákok rá vannak kényszerítve, hogy napi hat órát pincérkedjenek, cukorkát áruljanak, vagy valami más munkát vállaljanak, hogy megkeressék a tanuláshoz szükséges pénzt, hacsak nem milliomos a papájuk. Márpedig a többségnek nem  milliomos a papája. Én nagyon megértem őket, nekem is nagyon meg kellett dolgoznom, hogy tanulhassak. De ma egészen más dolog diáknak lenni, mint régen. Ahogy tanárnak is. És más a kettejük közötti viszony is. Ebben a szakmában nagyon erős a verseny, ezért rájuk kell szólni, különben nincs értelme, hogy járjanak hozzám. A legnagyobb sikereimet tanári pályafutásom tíz éve alatt éppen azokkal a növendékekkel értem el, akikre egy kicsit rászóltam. Összeszedték magukat, és nagyon szép eredményeket értek el. Utólag meg is köszönték, hogy akkor szigorú voltam.

- És a szólózás meg a kamarázás?

- A Florilegium együttessel hat évig kamaráztunk. Most van egy fortepiano-triónk, a Trio Goya, ami sok elfoglaltságot jelent, de amikor csak lehet, kamarázom. Alkalmi együttesekkel, amennyit csak lehet, ezenkívül sokfelé hívnak zenekarokhoz, hogy dolgozzam velük. Most jelent meg egy norvég régihangszeres együttessel készített CD-nk, dolgoztam a kanadai Victoria Baroque Players-szel, Izraelben két, Lengyelországban és Izlandon pedig egy-egy  együttessel. A Felvilágosodás Korának Zenekara szólistaként is foglalkoztatja hangversenymestereit, sőt, jövőre egy új - historikus együttesre írott - concerto grosso-szerű művet is bemutatunk, amelyet Stevie Wishart ír nekünk. Legnagyobb vágyam a kvartettezés, ez azonban sajnos nagyon sok időt venne igénybe, ennélfogva egyelőre nem fér bele az életembe. Ki tudja, talán majd egyszer erre is sor kerül. Végtére is még előttem az élet. De legalábbis a fele. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.