Halász vagyok, ments ki innen!

A Gyöngyhalászok a Theater an der Wienben

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2015 február

Georges Bizet korai operája, a tetszhalott, időnként újraélesztett Gyöngyhalászok karcsú, arányos, jó felépítésű, életképes színpadi mű, egy egzotikus koloritot kedvelő, ifjú szívekben élő romantikára hajlamos, huszonöt éves fiatalember áttetszően tiszta alkotása. Erőssége a melodikus gazdagság, a sodróan szimfonikus zenekari hangzás, az énekszólamok világos, könnyed, néha talán szirupos, de kontúrosan megrajzolt vonalvezetése. Hátránya a kissé primitív librettó. Háromszögdráma, elnagyolt előtörténettel, melyben két fiú ugyanazt a lányt szerette, de a barátság kedvéért lemondtak róla. Acselekmény kezdetén a lány újra föltűnik mint Brahma lefátyolozott, szüzességi fogadalmat tett papnője és a gyöngyhalászok védnöke. A helyszín a távoli múltba vesző Ceylon szigete, ahol Zurga a frissen választott vezető, Nadir pedig a (valahonnan) éppen visszatért barát. Az utóbbi fölfedezi a lány, Leïla kilétét, fölébred bennük a kölcsönös szerelem, de lelepleződnek, és a fogadalom megszegése miatti büntetésük a máglyahalál. Zurga előbb védené a párt, majd előtte is megvilágosodván Leïla személyazonossága, a bosszú mellett dönt. Ekkor meglepetésszerűen kiderül, hogy a lány, aki egyszer régen megmentette Zurgát az üldözők elől, ugyancsak Leïla volt. A férfi most úgy határoz, hogy nagylelkűen visszaadja a kölcsönt, és miután felgyújtotta a falut (!), hogy ezzel elterelje a közösség figyelmét az egérutat nyert szerelmesek szökéséről (!!), maga lép a máglyára (!!!).

Nehéz elképzelni épkézláb, a mai ízlésnek és gondolkodásnak megfelelő - mellesleg unaloműző - színpadi játékot a hézagos, indokolatlan, meglehetősen bugyuta történetből, a dramaturgiai értelemben konvencionálisan egymást követő áriák, kettősök, illetve a közéjük montírozott kórusok állóképeiből. (Bizet iskolás szabályok szerint építkezik, mindenki kap egy áriát, két ária között következik egy duett, avégén egy tercett.) A saját produkcióival egyre komplexebb, a zenei frissességet és a Regietheatert szerencsésen ötvöző Theater an der Wien - joggal félve az avíttas tartalomtól és a szépelgő melo­drámától - meg sem próbálkozik az ere­de­ti miliővel, illetve a cselekmény „hűséges" rekonstruálásával.

Helyette a már több helyen feltűnően tehetségesnek bizonyult Lotte de Beert hívta meg rendezőnek, aki rendszeresen új kontextusba helyezi a klasszikus műveket. (A legfiatalabb rendezőgeneráció számos kitűnő képviselője működik sikerrel Európa-szerte, akikről itthon mit sem tudunk, noha nem csak tudni, hanem hívni is érdemes lenne őket.) A holland illetőségű vonzó amazon bravúr stiklije, hogy nemcsaka jelenbe helyezi a darabot, hanem egy TV-reality, más szóval valóságshow vagy dzsungelpankráció keretébe is, azaz amolyan „Halász vagyok, ments ki innen!" karakterű túlélőjáték zajlik - tényleges címén: „Gyöngyhalászok - A Kihívás" -, amelyben a nézők által beválasztott és a kamerák nyilvánossága által kísért szereplők élik az életüket. Zurgát szavazattöbbséggel választják „vezetőnek" (kijelzőkön látjuk avoksok megoszlását), Leïla egy jógázó fiatal lány, akit olykor idegesít a szerepéhez elengedhetetlen giccsparádé (jelmezes papnőhöz illő módon be kell bújnia egy nagyméretű kellék gyöngykagyló belsejébe),a „meglepetés vendég" Nadir betoppanása pedig kirobbantja a magánkonfliktust, amelynek intim részleteit a privát szférát nem tisztelő, szenzációéhesen tolakodó kamera egyenesben közvetíti atévénézőknek. Az eseményeket Nourabad, „főpap" (itt: műsorvezető) moderálja, a nézők pedig a tévében kísérik figyelemmel. Ehhez egy óriási gömbszeletbe applikált, kaptárszerű lakótömb szolgál aszínpad hátterében, tizenkét lakásra osztva, bennük látható a tévékészülékek előtt helyet foglaló kórus, szobánként csoportosuló családi körben, vagy baráti társaságban, amint a műsort nézik, lelkesülnek, csápolnak és énekelnek.

Nathan Gunn, Diana Damrau és Nicolas Testé - Werner Kmetitsch felvétele

A műveletnek köszönhetően a történet reflexív, ironikus, gondolatébresztő és kritikus. Az előadáskezdő némajáték utáni első zenekari akkordra összedöntik a helybeliek hullámlemez viskóját, és fölépítik aműpálmákkal dekorált dísz­letet. Az induló tévéadásban a kivetítőn megjelenik a szokásos turisztikai reklámfilm Ceylonról - bocsánat: Sri Lankáról. A valóságshow forgatókönyve kezdetben megkülönböztetia tényleges és a manipulált valóságot, a híres tenor-bariton kettős első, lírai fele az intim szférában, kamerák nélkül zajlik, viszont az indulószerűen hősies-pózos második (ez a Bizet halála utáni átdolgozott-rövidített változatból kimaradt, sokáig nem is játszották az előadásokon) már a nézőknek szóló, teátrálisan düllesztett deklaráció, egyenesen a blendébe. Egy ideig szétválnak a forgatott és forgatáson kívüli jelenetek - a rendező, az operatőr, a scriptes, a sminkes és a hangtechnikus végig ott sürgölődik -, majd összekeveredik a kettő, a kamera a privát életet is közvetíti, és időnként dulakodás alakul ki aközvetítés leállítása, illetve folytatása körül. A tévé előtt ülő közönség ennek megfelelően reagál, kezdetben élénk szimpátiával kíséri a szereplőket, majd a konfliktus kibontakozásakor két pártra szakad, és ennek szavazatokkal mérhető eredménye  látható a kivetítőn. A bűnösökre halált kérő szavazók aránya a végére eléri a 91%-ot. Amikor a második és harmadik felvonás között rövid időre lemegy a függöny, szarkasztikus kommentárként bejátsszák a színház előtti szusi éttermek járdaszigetén készített (ál)interjúkat, amelyekben a járókelők válogatott érvekkel indokolják a máglyahalál jogosságát. A fináléban aztán az eddig otthonukban tévéző nézők kitódulnak, és világító mobil telefonokkal lelkesen videózzák a tűzhalál előkészületeit.

Az elképzelés szellemes (ironikusan ref­lektál a médiafogyasztás és a valóságként kezelt, fanatikus indulatokat keltő trash-reality világkép torz társadalmi modelljére), a megvalósítás pontos, látványos és nagyvonalú. Az egzotikus Brahma-szentély mint díszlet és a köré csoportosított vallási folklór-balett, valamint a filmen megjelenő flashback („a gyermek Leïla megmenti az üldözött Zurgát") gunyorosan kiszolgálja a giccses meseigényt, és persze fel is turbózza a lapos sztorit. Az előadás populáris jellege elősegíti a könnyű befogadást, de mielőtt „hűtlenséggel" vádolnánk, gondoljuk meg, elvett-e bármit is az eredetiből, amiért kár lenne - vagy inkább hozzáadott.

A hozzáadott érték része mindenesetre a karmester Jean-Christophe Spinosi, aki a tavalyi salzburgi Hamupipőkét sziporkázó invencióval vezényelte. Most a bécsi ORF Rádió Szimfonikus Zenekarának élén is transzparens, üde és árnyalatos hangzásképet valósít meg, nem dől be a serdülő zeneszerző ambiciózus wagnerianizmusának, de nem is könnyelműsködi el az édesített tónusokat: épp a megfelelő arányokat keveri ki belőlük. Most már sokadszorra látni, hogy az Arnold Schönberg Kórus egészen különleges jelenség, nemcsak a vokális minőség, hanem a játékkultúra tekintetében is. Mintaszerű zenei érzékenységüket, együtthangzásukat, stílusbiztonságukat jótékonyan egészíti ki a személyes jelenlét egyénekre lebontott, mégis közösségi ereje. A kórustagoknak saját arcuk van, valójában egyenértékű szereplők, akik körülhatárolható magatartást képviselnek, és fizikai korlátok nélkül képesek minden helyzetben - intenzív mozgás közben, széttagolt csoportokban, személyre szabott reflexiókban - alegmagasabb színvonalú muzikális konszonanciát produkálni.

A hierarchia csúcsa egyértelműen Diana Damrau Leïlája. A szoprán hang makulátlan, minden fekvésben tökéletesen telített, érzelemdús és expresszív, a személyiség átütő, a művészi odaadás maximális. Damrau egyike azon keveseknek, akik áttörik a szerepkorlátokat - Violettájának drámai hitelességét a Csernyakov rendezte Traviatában csupán az operai süketek nem vették észre -, és magukra szabják az alkatidegen karaktereket. Leïlája a túlélőshowra szoruló, a celebműfajból látható igyekezete ellenére kilógó „jógalány", akit a váratlan érzelmi sokk küzdelemre sarkall a saját életéért. Nathan Gunn markáns és férfiasan karcos Zurga. Dmitry Korchak Nadirjában bárki csalódhat, aki a Gigli-féle egykorvolt lírai tenorok olvatag fejhangjait várja el a magas fekvésű szólam birtokosától. Nicolas Testé Nourabadjának kevés látványos énekelnivalója van, de közös ismerősünket, a tévé-showmant pontosan hozza. És az üdvrivalgó bécsiek között pompásan töltött este végeztével ismerjük el: a Gyöngyhalászokat zenés színházilag túlélni nem semmi. }

Bizet

Gyöngyhalászok

Theater an der Wien

Bécs, november 16.

Leïla Diana Damrau

Nadir Dmitry Korchak

Zurga Nathan Gunn

Nourabad Nicolas Testé

Arnold Schönberg Kórus

Karmester Jean-Christophe Spinosi

Díszlet Marouscha Levy

Jelmez Jorina van Beek

Világítás Alex Brok

Videó Finn Ross

Rendező Lotte de Beer

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.