John Anderson, My Jo

Szerző: Csengery Kristóf
Lapszám: 2015 január

Hollós Máté szerzői estje a Bartók Emlékházban

 

Aki rendszeresen megfordul a Bartók Emlékház magyar kortárs zenei hangversenyein, megszokhatta az elmúlt években Hollós Máté házigazdai szerepvállalását: pályatársainak szerzői estjein legtöbbször ő az, aki érzékenyen kérdez és a tudnivalókat összefoglalva konferál. Most fordítva történt: Neked, nekem címmel, Solymosi Tari Emőke moderátori közreműködésével Hollós műveiből rendeztek szerzői estet - a 60. születésnapról megemlékezőt. A dátum egy szebb hónapban, július 18-án volt aktuális - a nyárközép azonban nem a zárt termi koncertek ideje. Novemberben került tehát sor a pótlólagos születésnapi mustrára az életmű utóbbi években keletkezett opusaiból - a hely hangulatához és befogadóképességéhez illőn a bensőségesebb műfajok jegyében. Nyolc kompozíciót hallottunk: szólóhangszeres darabokat, hangszeres kamarazenét és néhány dalt. A közreműködő négy muzsikus: Virág Emese (zongora), Miksch Adrienn (szoprán), Matuz István (fuvola) és Déri György (cselló) a zeneszerző kipróbált és ösztönző művésztársa, műveinek rendszeres előadója. Olyan zenészek, akik mindig teljes tudásukkal szolgálják a komponistát - most is ezt tették. A helyszínen és később a produkciókat kottából, felvételről visszahallgatva is úgy véltem, ihletett tolmácsolások követték egymást.

 

Ahogy általában a kortárs magyar zenében Vajdától Eötvösön át Lángig, a jelek szerint Hollós művészetében is fontos szerepet játszik az ötlet. Nem motívumra, nem néhány kottafejnyi zenei alapképletre utalok, hanem olyan, zenén kívüli gondolatokra vagy elvekre, amelyek átemelhetők a zene világába, s ott termékenyítőleg hathatnak, akár zenei ekvivalensüket is megtalálva. Ilyen az estet nyitó fuvolás-zongorás Fantom darab (1992) diszkrét színházszerűsége, a fúvós muzsikus színfalak mögüli előlépésével, darab közbeni mozgásával, s a mű vége felé az elektronikus bejátszással, amely némiképp az álom régiójába utalja a hat- és kilencnyolcadokban zajló, némiképp barcarolaszerű, sejtelmes zenei folyamatot.

 

Egy másik fontos mozzanat (amely akár az előzőhöz is köthető): Hollós minden most hallott darabjában jelen van valamilyen formában a költészet, a líraiság - s ennek alighanem legadekvátabb terrénuma a most hallott kamarazene. És természetesen leginkább maga a dal műfaja. A Devecseri-versre született Epidauroszi tücskök, szóljatok (2006) a múlandóságot bűvölné örökkévalósággá szelíd-játékosan (az énekszólam hátterében ezúttal a Fantom darabban hallottnál sokkal határozottabban folyamodva az elektronika eszközéhez). A költő édesanya, Tóth Eszter háborúban meghalt első vőlegényének emléket állító diptichon, a Péter-képek (2008) hívja fel a figyelmet a maga zenei versbeszédével Hollós prozódiájának a nyelv hajlamait mindig tiszteletben tartó, parlandós természetességére.

 

Az est angol nyelvű dalában (számomra a válogatás legszebb, legvonzóbb művében) persze másra figyeltünk, de itt is volt mire: egyfelől arra az érzékenységre, amellyel Hollós mintha némi népdalemléket is belecsempészne a John Anderson, my Jo (2004) dallamainak lejtésébe (tudjuk: Burns verséből, mint sok más 18. és 19. századi, angol nyelvű műköltészetből, széles körben énekelt „traditional" lett). Másfelől arra, ami az est legfőbb tapasztalatainak egyike: sok Hollós-művet hallottam már az évek során, de most éreztem legerőteljesebben a darabok harmóniavilágában, színkezelésében, megszólalásmódjában a hagyományos értelemben vett szépség óhajtását. Ebből a szempontból emblematikusnak éreztem azt a nosztalgikus, szinte fájdalmas ragaszkodást, amellyel a John Anderson, my Jo dallamindái nem akarják elereszteni a szöveget, érzelmes melizmáikkal még és még tovább keresve társaságukban a szavak újabb és újabb dallamvariációit.

 

A finom humor, irónia és önirónia gyakran regisztrálható jelenléte ellenére ezek a darabok inkább elégikusak, sőt a szóló csellóra írt, 2014-es keltezésű, ősbemutatóként elhangzott Fantasia quasi una sonata (lám, itt is egy ötlet: egy zenetörténeti elődre történő játékos-posztmodern utalás, amely akarva-akaratlan, azonnal kontextusba is helyezi a művet) esetében az önvizsgáló tépelődés egészen a tragikus hangig jut el. Ez a súlyosabb-sötétebb tónus, úgy látszik, az utóbbi évek feltűnő és következetesen érvényesülő jellegzetessége. És végül az utolsó, stiláris észrevétel: a darabok összekapaszkodnak, egymásra utalnak. Hollósnak, s ez nem csekélység, kétségkívül van saját hangja: egy apró tonális szigeteken megpihenő, finom, intellektuális kromatika, érzékenyen egymásba áttűnő harmóniákkal, a meditáció erős hajlamával. Ez a megszólalásmód olyan egységes, hogy egyik darab néha szinte folytatja a másikat: ezt éreztem a szóló zongorára fogalmazott Virágének (2011) és a szintén szólózongorás Búcsú előtt (2014) hármas-hatos ritmuscsoportjait hallgatva - de a Neked, nekem (2014) fuvolaszólója is párbeszédbe elegyedhetett volna a műsor elején hallott Fantom darab egyes részleteivel.

 

Szép, koncentrált válogatás volt, nagyjából egy órányi zene, szünet nélkül - és ami hangverseny esetében talán furcsán ható megállapítás: megvolt ennek a koncertnek a maga töprengésre csábító, vonzó belső csendje. Türelmes zenék, amelyekben a hangok meghallgatják egymást és hozzászólnak egymás mondandójához. Egy türelmes szerző művei. November 12. - Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház }

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.