Aki még Strauss- ősbemutatót is vezényelt

Günter Neuhold karmester

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2014 október

- Karnagy úr, ön Grazban, majd - mint oly sokan az ön korosztályából - Bécsben, Swarowskynál tanult, Fischer Ádámmál és Fischer Ivánnal körülbelül egy időben. A közelmúltban Dmitrij Kitajenko mondta el a Muzsikában, hogy ugyancsak Swarowskynál tökéletesítette tudását. Az ember persze tudja, milyen jelentős műhely volt ez, de újra és újra elcsodálkozik, milyen sokan indultak onnan azok közül, akik az elmúlt évtizedekben nevet szereztek.

- Ez igaz, de pályámnak talán ennél is fontosabb állomása volt, ami később következett: Swarowsky után Franco Ferraránál is tanultam. Tudja, a karmesterség Itáliából származik. Nagyon sok fontosat lehet tanulni a német iskolából is, de a német iskolázottságú karmesterek sok mindent nem is értenek az olasz zenéből. Olyannyira, hogy később, amikor már főzeneigazgató voltam, én is két első karmestert szerződtettem. Egyet az olasz, egyet pedig a német repertoárra. Világéletemben nagyon fontosnak éreztem, hogy a stilisztikai kérdésekkel a leghitelesebb módon foglalkozzam. Nem is véletlen, hogy a német operaházaknál töltött tanulóéveimet követően - miután végigjártam a szamárlétrát a korrepetitorságtól a magasabb grádicsokig, és elég nagy repertoárt vezényeltem már -, végül egy olasz operaházban, Parmában lettem először főzeneigazgató. Ott főleg fiatal- és időskori Verdi-műveket dirigáltam. A Don Carlos-t Boris Christoff-fal, Ghena Dimitrovával, Brusonnal, az Otellót Atlantovval, Mazurokkal és Chiarával, és a Falstaffot is.

- Parmában ilyen nagyágyúk álltak rendelkezésére?

- Persze. Egyébként a Salomét is vezényeltem ott. A rendezés - Pier Luigi Pizzi munkája - még ma is megvan.

- Az ember azt gondolná, hogy egy rendezés azért nehezen bírja az évek múlását...

- Ez ugyan egy harmincéves rendezés, de nem öregszik. Felülmúlhatatlanul gazdag szimbolikája és egységessége miatt.

- Budapesten most egy olyan Strauss-fesztiválon vezényli az Arabellát, amelynek keretében két hét leforgása alatt hat operát játszanak. Ezt nagyon jelentős gesztusnak tartom, már csak ezért is, mert Strausst Magyarországon sohasem kezelték rangján.

- Ez a sors számos zeneszerzőnek kijut. Gondoljon Schrekerre, akit egy időben játszottak, aztán elfelejtették, most pedig ismét feljövőben van a csillaga. Ismét kezdik felfedezni.

- Az előbb említette a stilisztikai kérdések fontosságát. A Strauss-életműnek mi, akik Magyarországon élünk, sokkal kisebb részét ismerjük, mint a német közönség, amely nem csupán kerek évfordulók alkalmából találkozik ilyen sűrűséggel Strauss-művekkel. Ez - gondolom - nem elég a szerző stilisztikai sokrétűségének megismeréséhez.

- Azért körülbelül hat mű átfog mindent, ami az operaszerző Straussra jellemző: a drámától a vígjátékig, a társalgási darabtól az Arabella által képviselt dekadenciáig. Ami a művek vezénylését illeti, a karmesternek ügyelnie kell, hogy a zenekari árokban ne csábuljon el és ne legyen hangos, és hogy tudja: Strauss egész más bánásmódot igényel, mint Wagner. Sok német dirigens nem tesz kellőképpen különbséget. Pedig ezáltal rengeteg szín és finomság vész el. Arról a praktikus szempontról nem is szólva, hogy nem hallani az énekesek hangját.

- A jelentős életművön belül - mint egyébként minden komponistánál - Straussnál is akadnak csúcspontok és kevésbé sikerült pillanatok. Mindenesetre a látszat az, hogy az igazán maradandó operák sora Az árnyék nélküli asszonynál véget ér. A hallgatag asszony aztán megint nagyon jó, de tudjuk a történetet: a darabot Stefan Zweig miatt betiltották, a komponista pedig soha többé nem találkozott olyan librettistával, aki igazán megihlette. Mintha kiapadt volna az invenciója.

- Ebben azért szerepe volt annak is, hogy milyen időket éltek akkoriban. Gondolja meg, hogy a világháború előtti évek az európai kultúra egyik nagy korszakát jelentették. Kandinszkij, Picasso, a Sacre du Printemps és nagyon hosszan folytathatnám. Forradalmi időszak volt a művészetben, és elképesztő bőséggel zúdult az emberekre az új művészet. És ez a háború után, kivált pedig a két háború között már nem így nézett ki. Bár a zene nem mindig törődött azzal, hogy háború van-e vagy béke. A háború kellős közepén, 1916-ban született az egyik legszebb szecessziós zene, Schreker Kamaraszimfóniája. Ami Strauss-szal történt, nem rendkívüli. A kivétel inkább Verdi, aki hatalmas életmű után egy ideig nem csinált semmit, csak fúgákat írt esténként, mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozott, majd megírta a Falstaffot. Egyébként nagy tervei is voltak, meg akarta komponálni a Toscát, de Ricordi és Puccini addigra megegyezett a jogokról.

- Miközben mi az Operaház egyik szobájában beszélgetünk, elkezdődött Az árnyék nélküli asszony főpróbája. 95 évet kellett várnunk a magyarországi bemutatóra, amivel a legkevésbé sem a magyar közönség mostoha sorsára szeretnék panaszkodni, hiszen ennek a műnek a német operaházakban is csak később jött el az ideje. De nem értem, hogy ez a kitűnő darab, amely szépség dolgában nem marad el a legjobb Strauss-művek mögött, miért nem csinált azonnali és nagy karriert. A háború miatt?

- A keletkezés ideje mindig szerepet játszik az ilyesmiben. Ez tényleg remekmű, de jóval hosszabb, mint a Salome vagy az Elektra. Az emberek nem szerettek már olyan hosszú és bonyolult darabokat nézni. A rózsalovag sem rövid, de megvannak a maga mulatságos részei, Ochs buffo-karaktere ellenállhatatlan, vannak benne túlcsorduló érzelmek, van benne szerelem és intrika, úgyhogy a darab télen-nyáron, az elejétől a végéig szórakoztató. Az árnyék nélküli asszony mással próbálkozik, világokat köt össze: Ázsiát a bajor paraszti világgal, amit nem mindenki lát át azonnal, és tényleg nem is érthető elsőre. A hallgatónak itt segítségre van szüksége, amire A rózsalovag vagy a Salome esetében nem szorul rá. A közönség egyes rétegei mindig mást fedeznek fel benne, ami persze minden remekműre áll. A nagy művek olyan sokrétűek, olyan gazdagok, hogy mindig új dolgokat fedezünk fel bennük. Ugyanez áll a karmesterre is, aki szintén újabb és újabb színeket fedez fel egy-egy műben. Az árnyék nélküli asszony outsider-pozíciójához az is hozzájárul, hogy nehéz kiosztani a szerepeket.

- Meg aztán karmester is kell hozzá.

- A karmestert hihetetlen öröm tölti el, amikor ott áll a zene kellős közepén, involválódik, részévé válik az egésznek, ugyanakkor pedig életveszélyes is ez a helyzet, hiszen ha nem képes irányítani, uralni a zenekart, akkor a hangszeresek túl hangosan fognak játszani. Strauss zenéjét mozarti könnyedség, olaszosság jellemzi. Nem könnyű elérni egy nagy létszámú együttestől, hogy nehéz helyeket képes legyen halkan játszani. Ehhez sokat kell próbálni és sokat kell csiszolni a zenekari hangzást. Annak a zenekari tagnak, aki nem játszott Strausst, nagyon sok pótolnivalója van.

- A sajtótájékoztatón említette, hogy egy Strauss-mű ősbemutatóját is vezényelte. Ezt amúgy sem sokan mondhatják el magukról, az ön korosztályából pedig végképp senki más.

- És mindezt a Drezdai Staatskapelle felkérésére tehettem! Meghívtak, hogy vezényeljem az egyik olyan koncertjüket, amelyre saját rendezésű sorozatukban került sor.

- Mikor?

- 1985-ben vagy '86-ban. Egy nagyon jó kis darab volt. Egy kis miniatűr. Tizenhárom perc az egész. Létezik zongorás változata is. Később a Schottnál jelent meg, de mi még kéziratos anyagból dolgoztunk.

- A mű a csellóra és zenekarra írott Románc. Olyan nehéz elképzelni, hogy a pedáns Strauss egyszerűen ott felejtsen valamit Drezdában. Mi ennek a darabnak a története?

- Hugo Wolfról tudjuk, hogy hajlamos volt elveszíteni a kéziratait. Strauss viszont tényleg nem volt feledékeny. De régen más volt az emberek viszonya a műveikhez. Olyan ez, mint a gyermekhalandóság. Régen több gyerek született és közülük sokan meghaltak. A zenével is így volt. A szerző elvesztette az érdeklődését, lemondott a műről. Ma minden elveszett darab fölkutatására vizsgálóbizottságot létesítenek. Akkoriban ez nem így történt. A komponista úgy gondolta, ír inkább egy másikat, egy jobbat.

- Ön a Strauss-operák közül nagyon sokat vezényelt. Az a tapasztalatom, hogy Straussba különösen gyakran törik bele a rendezők bicskája. Ezek a művek megbosszulják a rendezői önkényt. Ön szerint milyen egy jól rendezett Strauss-előadás?

- Egyszer egy éven belül három új Rózsalovag-produkciót vezényeltem, Brémában, Toulouse-ban és Bilbaóban. A toulouse-i előadás a lehető leghagyományosabb eszközökkel élt, a jelmezek és a díszletek az ősbemutató színpadképét idézték. Nagyon szép volt, de nem ártott volna egy csöpp modernség. Nem vagyok nagy híve az erőteljes modernizálásnak, ezt nem engedi a darab belső logikája, dramaturgiája. Mindent át lehet festeni, de alapvető változtatásokat nem lehet az operákon végrehajtani. És ez nemcsak Straussra áll. Egy szép szecessziós színpadkép nagyon illik A rózsalovaghoz, de a rendezés nem tekinthet el Ochs báró könnyed ordenáréságától, ahogy a Capriccióban a Grófnő bizonytalanságától sem. A daraboknak megvan a maguk hangja, ízlésvilága. Ezeket a rendezés nem hagyhatja figyelmen kívül. Szerintem nincs szükség arra a radikalizmusra, amely a darabot a rendező gondolatainak szócsövévé teszi. Sokat beszélhetnénk a rendezők inkompetenciájáról, arról, ahogy a zene ismerete nélkül, csak a librettó alapján belevágnak egy-egy rendezésbe. De ennek is vége lesz egyszer, a közönség általános elégedetlensége rá fogja kényszeríteni a színházakat, hogy változtassanak ezen a gyakorlaton. Ha a zenét a közönség jól fogadja, de a rendezést elutasítja, előbb-utóbb a kulturális illetékesek is észbe kapnak majd. Eltöprengenek rajta, hogy mi a hozama ennek? Meddig kell ezt finanszírozni? Semmi baj a modern rendezésekkel, ahogy a hagyományosak is lehetnek csapnivalók. Grazban a Konwitschny rendezte Macbeth-előadás főszereplői a férfitársadalom fölött uralkodó boszorkányok voltak. A nagyon végiggondolt rendezésben minden a helyén volt, kitűnően működött.

- Ön jó ideje dolgozik Bilbaóban is. A baszk operajátszásról viszonylag keveset tudunk, Baszkföld elsősorban nem kulturális és művészi hagyományairól híres. Nagyon tetszik, ahogy a madridi kormány tudatosan telepít művészeti intézményeket ezekre a hagyományosan elmaradottabb területekre.

- Baszkföld gazdag. A válságot sem érezte meg annyira, mint Spanyolország többi része. A bilbaói futballstadiont most bővítik kétszeresére...

- Ó, ez nem függ össze a válsággal, stadionok nálunk is épülnek...

- Erről olvastam, csak azt akartam ezzel szemléltetni, hogy nem fogják vissza a beruházásokat. Bilbao húsz éve fekete, kormos, füstös, bűzös iparváros volt, ahol levegőt sem lehetett kapni. Mára teljesen átszervezték. A városban van szimfonikus zenekar és operatársulat. Ez utóbbinak nincs saját zenekara, úgyhogy a bilbaói és a San Sebastian-i zenekar játszik benne, illetve például a szegediek, akikkel egy Tannhäuser-produkciót csináltunk. A nézőtér 2200 fős, és minden előadás telt házas, függetlenül attól, hogy Wagner, Britten vagy Mozart van műsoron. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.