Nyolcvan?

Rados Ferenc köszöntése

Szerző: Kocsis Zoltán
Lapszám: 2014 október

Nem is tudom, érezheti-e bárki kompetensnek magát - beleértve természetesen csekélységemet - arra, hogy Rados Ferencről írjon. Főként nem is azért, mert voltaképpen senki sem tudja igazán, kicsoda ő valójában. Hiszen ismerjük egy páran, sőt, úgy hisszük, jól ismerjük, annak ellenére, hogy ismeretségét patikamérlegen adagolja: kevesek, igen kevesek privilégiuma lehet a vele való tartós kontaktus, amelynek intenzitása nem utolsó sorban az ő érdeklődésének függvénye. Bizony, nagyon is elképzelhető, hogy a szerencsések időnként be-bekukkanthatnak a sátáni kacajok, a látszólag alapvetően szarkasztikus világnézet álarca mögé. De írni róla? És ha mégis, milyen alapállásból? Bármiféle laudációt, kitüntetési szándékot úgy fricskáz le magáról, mint cigarettahamut, tevékenységének mindenfajta „tárgyilagos felmérése" menthetetlenül nevetségessé válik annak a - mélységes művészi igazságok által megalapozott - hitnek fényében, ami egész életének vezérfonala. Hogy is lehetne ezek után különcnek nevezni?

Itt és most mindennél élesebben vetődik fel a kérdés: kit is titulálhatunk nagy pedagógusnak? Megítélhető ez egyáltalán? Érzékeltethetnek jelentőséget holmi számszaki adatok? Milyen kritériumokat testesít meg, akiről felelősségünk teljes tudatában állíthatjuk: született nevelő? Lehet-e érvényes ez a kijelentés olyasvalakire, aki nem pátyolgat, akitől mi sem áll távolabb, mint a fölösleges dicséret taktikája, aki nem egyengeti impresszárióként tanítványainak - és persze saját reputációjának - sorsát, sőt, nem ritkán vérfagyasztó reakciói felérnek egy-egy pályától való eltanácsolással?

Gyanítom, csakis olyasvalakire lehet érvényes. Aki nap mint nap kíméletlenül néz szembe önmagával, hogyan is felejtené ezt el mások megítélésénél? A zenei versenyek, a vendégkarmesterkedés, a mesterkurzusok rituálissá merevedett, elhallgatott problémákkal, féligazságokkal, kimondatlan tényekkel terhelt világában Rados Ferenc - valljuk be - partizánharcot folytat. De korántsem egyedül. Célja világos: példát mutatni Bach, Haydn, Mozart, Beethoven és mindazok nevében, akiknek művészete kizárólag önmagával, önnön vállalásainak nagyságrendjével mérhető. S ennek a példának - tetszik, nem tetszik - szép számmal akadnak követői. Nem kínál keveset: a pakliban az elbukás, de a felemelkedés lehetősége is benne van.

...Talán majd egyszer megírja Róla valaki - komolyabb, empatikusabb, írástudóbb - a nagymonográfiát. Ami biztosan nagyszerű, átfogó és alapos munka lesz - csak félő, hogy halvány lenyomatát sem fogja visszaadni egyetlen percnek sem, amivel Rados Ferenc képes megajándékozni az általa arra érdemesítetteket. De megírása tulajdonképpen nem is olyan sürgős: jelen pillanatban semmi jele nincs annak, hogy az életút akárcsak lezárulóban is lenne. Műfajjá tipizálódott magatartási forma: a vele való találkozást most - e sorok írójával együtt - megköszönheti, aki akarja. S tulajdonképpen teljesen lényegtelen, hogy életének hányadik évtizedében. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.