Búcsú Kertész Ivántól

Szerző: Tallián Tibor
Lapszám: 2014 szeptember

Kertész Iván - Felvégi Andrea felvétele

Megbocsáthatatlan modortalanság a búcsút nem az eltávozottal, hanem önmagunkkal kezdeni: én és Kertész Iván. Mégis megteszem, mert kikívánkozik a gyónásszerűség. És tudom, mosolyogna rajta, kedvesen szarkasztikus megjegyzés kíséretében. Egyébként sem érné meglepetésként az újabb neveletlenség (ígérem, több nem fogja követni). Hiszen ismeretségünk is modortalanságommal kezdődött. Illetve nem kezdődött. Midőn negyven éve beszemtelenkedtem a Muzsika operarovatába, hogyan is viselkedtem volna másképp, mint ügyeletes zseni. Magától értődőnek tartottam, hogy ott vagyok, ott a helyem. És eszembe se jutott előre köszönni azoknak, akik már ott voltak. Ivánnak sem köszöntem. Első kritikusi periódusom nem tartott sokáig. De még mielőtt véget ért volna, az a nagy szerencse ért, hogy a Római Magyar Akadémián együtt ösztöndíjaskodhattam Klárával. Figyelmeztetett mulasztásomra, töredelmet tanúsítottam, és hazatérve bemutatkozhattam Ivánnak.

Addig csak olvastam tőle. Néha bizony fennakadva prózai prózáján. Tárgyiasan írt, amolyan matter-of-fact modorban. Nem költőieskedett (Isten ments), nem esztétizált, végképp nem filozofált, sőt személyes kommunikációjával szöges ellentétben bonmot-kal sem sziporkázott. Nem tetszelgett a kritikus fennkölt pózában, eltökélten ragaszkodott a mindennapokból érkező igazi operaközönség attitűdjéhez, és nem habozott kimondani olyasmit, amit a balközép 20. sor hármas széken ülő ismeretlen látogató odasúg partnerének. Emlékszem, réges-régen azzal kezdte egyik Wagner-kritikáját: Wagner-előadást csak vasárnap, kiadós margitszigeti séta után lehet élvezni. Minő banalitás - és milyen igaz; így gondolta a komponista is, azért gyötörte ki magából és támogatóiból Bayreuthot, ahol négy nyári héten át minden nap vasárnap van. Iván megőrizte tárgyilagosságát akkor is, amikor nem volt könnyű - az után, hogy felkelt a rendezői operajátszás napja. Nem akarta lángpallossal kiűzni az önjelölt színházművészeket az operai paradicsomból, és nem magasztalta őket a mennyekig, ha vak tyúkként olykor szemet találtak. Igen, igen, nem, nem - osztályozott szerényen, és mosolygott.

Kritikusi nyugalmát és biztonságérzetét több motívum táplálta. Az egyik kronológiai természetű. Már-már leírtam: születési dátumából következően tanúja lehetett a budapesti operai aranykornak. Szerencsére visszalapoztam tavalyi Verdi-megemlékezésére; abban óvott, hogy a háború utáni éveket aranykorként tüntessük fel - a múltra is tárgyilagosan tekintett. De a cikkből az is kiviláglik, Iván még részese lehetett a klasszikus magyar operakultúrának, együtt élhetett az énekesekkel, művekkel, előadásokkal. Operába járt, és tanult, mint maguk az énekesek, rendezők, ügyelők. Későbbi kritikusi magabiztosságához másik személyes motívum, vagyis adottság is hozzásegítette. Mint jó hangú fiatalember, hivatásos kórusban énekelt, azután Zeneakadémiát végzett, nem énekesként (Isten óvjon), hanem karvezetőként, a tanszakon előírt magánének-tanulmányokkal egyetemben. Diploma és rádiós kapcsolat ezután a Magyar Rádió operaszerkesztői székébe ültette. Ott hozzáfért a rögzített magyar operai múlthoz (amihez nem fért hozzá, azt felkutatta: A magyar operajátszás csillagai című lemezsorozatából írtam meg a budapesti operajátszás történetének vokális fejezetét). És ott hozzáfért a világszínpad sztárjainak lassan Budapestre érkező felvételeihez.

A felvételeken énekeltek, nem rendeztek. Ennek is köszönhette a szerkesztő-kritikus bizonyos fokú immunitását az operaszínpad szcenikai kinövéseivel szemben, és ami lényegesebb: saját énekesi előélete mellett ennek is köszönhette azt, hogy az éneklés és énekesek legjobb értőjévé váljék az újabb pesti operakritikai mezőnyben. Nem titkolom: ritkán olvasom bírálótársak írásait, és soha saját hozzászólásom leadása előtt; nem érdektelenségből, hanem a befolyásoltatást elkerülendő. Ugyanezen okból kerülöm a kollegiális eszmecserét is az előadások szüneteiben. Ivánnal azonban jóban voltunk, és őt különben sem lehetett elkerülni. Nem is állt szándékomban, de nem tagadom, mindig bizonyos aggodalommal közeledtem hozzá: mond-e valami kikerülhetetlenül tanulságost valakiről vagy valamiről, amit aztán nem lesz könnyű nem idézni - sem figyelmen kívül hagyni. Előbb mindig kedvesen kiélezett tréfa jött - fellélegeztem -, azután következett a megsemmisítően bevilágító megjegyzés. Például azt mondta az énekesnőről, aki évtizedeken át több-kevesebb sikerrel soprano d'agilità primadonnaként igyekezett elfogadtatni magát a várossal: ennek a ...-nak (nomina sunt odiosa) szanaszét van a hangja. Talált, süllyedt. Nyilvánosan bizonyára kevésbé direkten fogalmazott volna, bántás-sértés veszélyét kerülve. Énekesként kezdte, tudta, milyen nagy áldozatba kerül a hangot összeszedni, és egyben is tartani. Az íróasztalnál megtalálta volna a megfelelően diszkrét, mégis kifejező fordulatot. Nem a nyelv, nem a stílus diktált neki, hanem a tárgy.

Iván eltávozott. Vajon ki fogja a magyar operakritikában ezentúl fején találni a szöget? }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.