A társművészetek egysége

Képzőművészek Liszt életében

Szerző: Kovács Imre
Lapszám: 2014 augusztus

A Liszt Ferenc Emlékmúzeum Képzőművészek Liszt életében című új kiállítása arra vállalkozik, hogy bemutassa Liszt széleskörű képzőművészeti kapcsolatait, beleértve a régebbi korok festészetéhez és szobrászatához fűződő viszonyát. Vajon miért fontos ez? Mi köze van egy ilyen tárlatnak Liszt zenéjéhez? Ezekre a kérdésekre szeretnék most válaszolni.

Induljunk ki abból, hogyha valakit minél jobban meg akarunk ismerni, természetes, hogy érdekel minket személyiségének minden oldala. Ebbe az is beletartozik, hogy kivel, kikkel áll kapcsolatban, kit és mit szeret és mit nem. Milyen képzőművészeti alkotások iránt vonzódik? Tulajdonképpen személyes ízléséről beszélünk ilyenkor, de ez nem pusztán egyéni jellegzetesség, hanem beleágyazódik saját korának ízlésvilágába, s mint ilyen, egyszersmind történeti dokumentum is. Liszt tekintetében mindez hatványozottan érvényes. Hiszen nem pusztán egy átlagos műkedvelőről beszélünk, hanem egy olyan zeneszerzőről, akinek zenéjében a képzőművészeti és az irodalmi inspiráció fontos szerepet játszott. Lisztnek a műalkotásokhoz való viszonya éppen ezért nem csupán ízlésbeli, hanem hermeneutikai kérdés is; érinti a komplex alkotói folyamat egészét.

Molnár Antal mondta egyszer, hogy „Liszt személye és művészete egy olyan érzékeny gyűjtőlencse volt, amelyben a kor zenei és szellemi áramlatai páratlanul egyesültek." Ha a képzőművészetet eme szellemi áramlatok vizuális lenyomataként fogjuk fel, akkor a kiállításon Liszt és a romantika korának egy igen sajátos aspektusa tárulkozik fel. Persze a képek nem önmaguktól beszélnek, hanem beszéltetni kell őket. Ha ennek módját szerencsésen megtaláljuk, Liszt alakja és zenéje differenciáltabb megvilágításba kerülhet.

Köztudott, hogy Liszt jó viszonyban, baráti kapcsolatban állott kora sok vezető festőjével és szobrászával. A teljesség igénye nélkül a festők közül ide tartozik Delacroix, Ary Scheffer, Ingres, Overbeck, Cornelius, Kaulbach, Lenbach, Henri Lehmann, Doré, Munkácsy, Zichy - vagy a szobrászok közül Bartolini, Zumbusch vagy Stróbl Alajos. Liszt nyitott, befogadó személyiségéhez hozzátartozott a kortárs és történeti kiállítások látogatása, ellentétben például Wagnerrel, akit Velencében nem lehetett elvonszolni még a Palazzo Ducaléba sem. Nem akarnám ezt a különbséget kijátszani Liszt javára; egész egyszerűen más művésztípusok voltak. Wagnert a külső kép sokszor zavarta, elmondása szerint meggátolta a benne élő immanens tartalom zenei képekké való transzformációját.

Liszt ezt másképp látta. A kortárs és a régebbi korok képzőművészete iránti vonzódása és - hozzáteszem - erőteljes irodalmi érdeklődése nála világnézeti-esztétikai kérdés is volt: a társművészetek egységében való töretlen hitének következménye. Érdemes ezt a problémát egy kicsit részletesebben is megvilágítani. Jobban érthetővé válik ugyanis ezáltal Liszt valóban páratlan képzőművészeti érdeklődése.

A társművészetek egységének tézise Liszt korának egyik népszerű eszméje volt. Baudealaire - Delacroix halálán elmélkedve - a következőképpen fogalmazta ezt meg, 1863-ban: „Egyik jellemzője századunk szellemi életének, hogy a társművészetek, ha már nem tudják egymás helyét elfoglalni, legalább igyekeznek egymásnak új erőforrást kölcsönözni." Máshol Baudealaire Delacroix-t zenei festőnek aposztrofálta, s Weber zenéjével hasonlította össze művészetét.

Nem érdemes ennek a kijelentésnek az érvényességét firtatni, az ilyen típusú összehasonlítások akkoriban közhelyszámba mentek. Kiindulópontjuk az egységes művészet eszméje, melynek lényege, hogy a különböző művészeti ágak között csupán nyelvezetbeli különbségek vannak. Egy régi idea vadonatúj köntösben való újramegjelenésének lehetünk tanúi. Tulajdonképpen a művészeti ágak összehasonlítása - a nagy múltra visszatekintő paragone - éledt újjá a romantika esztétikájának jegyében. Csakhogy a zene lépett most már a költészet helyébe mint az összes többi művészeti ág ideális modellje: a régi ut pictura poesist felváltotta az ut pictura musica.

Ha a művészet egységes, melynek ágai csupán kifejezésmódjukban térnek el egymástól, akkor a műalkotások keletkezésének szempontjából ennek következménye van. Az egyik transzponálható a másikba. Ebben a tekintetben Liszt kétségkívül kortársai előtt járt: ő volt az első ugyanis, aki a 19. századi zeneszerzők közül konkrét képzőművészeti alkotásokat „zenésített meg". Az 1837-39-ben komponált Sposalizio és az Il Penseroso című zongoradarabjait Raffaello és Michelangelo azonos című festménye, illetve szobra inspirálta, de a társművészeti ihletés később is Liszt alkotómódszerének fontos része maradt.

Liszt nem tartozott az abszolút zene hívei közé. Nem hitt abban, hogy a zene csupán érzésekből táplálkozó absztrakt forma lenne. Részben Hegelből kiindulva azt vallotta inkább, hogy az olyan zene, amely megszabadul minden tárgytól és ideától, üressé és jelentésnélkülivé válik. Liszt a programzene híveként egy, az abszolút zenével ellentétes ideát valósított meg: a határozatlan érzések helyébe határozott ideákat állított, s ezt több esetben képzőművészeti és irodalmi kölcsönzésekkel érte el.

Felvethető ugyanakkor, hogy mennyire lehet szűkíteni a kört a képzőművészeti inspiráció tekintetében. Kérdés, hogy alapvetően más volt-e ilyenkor Liszt kiindulópontja, mint amikor az irodalom inspirálta? Úgy tűnik - legalábbis a vezérelvet illetően -, hogy nem. A társművészeti kölcsönzésű liszti zeneművet valahogy úgy lehetne meghatározni, hogy az olyan komplex mű, mely magába integrálja az inspirációs forrásnak tekintett rokon irodalmi és képzőművészeti alkotásokat. Az ilyen zenemű egy műfajokon átívelő dialógusban a különböző művészeti ágak egymásra hatásából keletkezik és táplálkozik. Érdemes újra elővenni a baudelaire-i idézetet, mely alkalmazható erre a liszti alkotói helyzetre is: „a művészeti ágak igyekeznek egymásnak új erőforrást kölcsönözni."

Ez az alkotói szituáció nemegyszer releváns esztétikai kategóriákkal is leírható. Hogy példát is mondjak, az Il Penseroso komor, melankolikusan gyászos karakterű zenéje adekvát zenei anyagba öntése az inspirációt nyújtó műalkotásnak, Michelangelo Lorenzo Medicit ábrázoló szobrának, melyet Liszt a fenséges esztétikai kategóriájával jellemzett. Ezzel ellentétes minőséget képvisel, s a szép esztétikai kategóriájával írható le a raffaellói inspirációjú, finom poézis által áthatott Sposalizio. Vagy ilyen, mind a képzőművészetben, mind a zenében is érvényes esztétikai kategória volt a zeneszerző szemében az archaizmus. Az archaizmus, mely nemcsak Liszt egyházzenei reformjának, hanem a nazarénusok festészetének is központi magvát képezte. Így természetes módon találták meg bizonyos Liszt-művek képzőművészeti párhuzamaikat a nazarénusok festészetében. Liszt Via Crucisához Overbeck rajzai alapján készített metszetek, Septem Sacramentájához pedig Overbeck műhelyében látott kartonok szolgáltatták a képi inspirációt.

Lisztnek ez a társművészetek egységéből kiinduló gondolkodásmódja magyarázza, hogy több esetben nem volt közömbös számára, milyen ábrázolás került a kotta címlapjára. A Sposalizio és az Il Penseroso esetében maga kérte például kiadóját, hogy a kottacímlapra az eredeti műalkotások alapján elkészítendő litográfiákat rendeljenek meg. Ehhez hasonló felfogással később is találkozunk Liszt zenéjében. A Szent Ferenc Naphimnuszát megzenésítő kantátájának címlapjára Liszt a szenthez szerinte legjobban illő ábrázolást szánta, művének mintegy emblémájaként. Levelei alapján tudjuk, hogy mennyit fáradozott azon, hogy egy eksztatikus Szent Ferenc stigmatizációja ábrázolást találjon, s azt is, hogy csak részben volt megelégedve a végül felhasznált képpel; Pedro da Mena 17. századi spanyol szobrász műve alapján készült litográfiával. Jóllehet a kantátával kapcsolatban a képiség igénye a mű befejező fázisában jelent csak meg, a kotta mindhárom esetben egy sajátos Gesamkunstwerk. Olyan önmagában is megálló „műalkotás", mely lenyomata a komplex liszti alkotófolyamatnak.

Talán érdemes lenne elgondolkodni azon is: hogyan értelmezhető a kottacímlapra került litográfia és az inspirációt nyújtó műalkotás közötti viszony. Ez, úgy gondolom, több lehetett, mint az ihletforrást nyújtó műalkotás puszta dokumentálása. A viszonyt nem az illusztráció, hanem inkább a reprezentációnak az a régiesebb felfogása példázza, mely valamiféle jelenlét előhívására, megidézésére vonatkozik. A kottacímlap-ábrázolások hozzájárulhattak ahhoz, hogy a kottából játszó zenész lelki szemei előtt megelevenedjenek a zeneszerzőt inspiráló, saját korában kulturális toposzoknak számító műalkotások. Segített felidézni a befogadóban az eredeti műalkotások által kiváltott hatást, mely a zeneszerző számára az inspirációt jelentette. Így nemcsak a létrejött művet, mint „készterméket" ismerhette meg, de bepillantást nyerhetett a zenemű létrejöttének genezisébe is. A fentiek alátámasztására Lisztnek azt az írását lehetne megemlíteni, amelyet előszóként csatolt Beethoven szimfóniáinak általa készített zongorapartitúráihoz. Ebben azt fejtegette, hogy a zongoraátiratnak - csakúgy mint a metszetnek vagy az irodalmi fordításnak - azért lehet létjogosultsága, mert valamilyen módon érintkezik az eredeti műalkotások szellemével.

Egy ilyen típusú kiállítás, ha akarna, sem tudna kikerülni egy szakmákon átívelő interdiszciplináris nézőpontot. Ez természetéből adódik. A következmény: zenetörténészek, művészettörténészek és képzőművészek gyümölcsöző összefogása. Ez a szemlélet már korábban sem volt idegen a Liszt Múzeum munkatársaitól. A Liszt és a társművészetek című nagyszabású, 2011-es kiállítás, melyet Eckhardt Mária rendezett, különböző szakmák összefogásán alapult. Ez a Liszt-évben kifejezetten újszerűnek számító tárlat - melyhez egy interdiszciplináris jellegű nemzetközi konferencia is kapcsolódott - tulajdonképpen az első összefoglalása volt ennek a témának, nemzetközi viszonylatban is. Különösen annak a fényében számított mérföldkőnek, hogy azóta lassan megszokottá válnak a különböző zeneszerzők köré szervezett, képzőművészeti anyagot felvonultató kiállítások. Legyen elég csupán a párizsi Musée d'Orsay nagy sorozatára emlékeztetni, mely 2011-ben Mahlert, a következő évben pedig Debussyt állította középpontjába. Ezt a sorozatot koronázta meg nemrégiben a múzeum Allegro Barbaro című kiállítása, mely a magyar avantgárd festők kiállítását Bartók zenéjéhez társította. Elnézve ezt a sorozatot, miért ne fogalmazódjon meg bennünk az igény, hogy Liszt alakja és művészete legalább ugyanolyan remek hívószó lehetne egy nemzetközi összefogással életre kelthető nagy kiállításhoz. Ha elkezdünk beszélni róla, talán olyanok is meghallják, akik tehetnének érte valamit. Mindenesetre egyet leszögezhetünk: ez a kiállítás a jövőben vagy megvalósul vagy nem, de a Liszt Múzeum most megnyíló tárlata fontos szakmai anyagot szolgáltathat az előkészítéséhez. }

Elhangzott a Liszt Ferenc Emlékmúzeum kiállításának megnyitóján, 2014. május 20-án. A kiállítást Peternák Anna rendezte.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.