Kiválók és kiválóbbak

Gluck-R.Strauss: Iphigeneia Tauriszban

Szerző: Malina János
Lapszám: 2014 augusztus

Se szeri, se száma a Gluck-operák átiratai­nak. Ezek készítésében maga Gluck járt élen, olasz operáinak francia, a franciának német verziójával, de áthangszerelte őt Haydn is Eszterházán, majd Wagner példáját követve, aki az auliszi Íphigeneiát revideálta több nekifutásban, 1889-ben, weimari színházi zeneigazgatóként, Richard Strauss készítette el az Iphigénie en Tauride, tehát az Íphigeneia Tauriszban áthangszerelt, revideált német verzióját - mellesleg azzal a szándékkal, hogy az említett Wagner-revízió párdarabjaként adják elő. A Párizsban 1779-ben - véletlenségből Goethe Iphigenie auf Taurisának premierje után pár héttel - bemutatott Gluck-opera első német változata mellesleg magától Glucktól származik: ezt már 1781-ben bemutatták Bécsben.

Strauss beavatkozásai mértéktartók abban a tekintetben, hogy nem nyúlt hozzá sem a szereplőkhöz, sem pedig a zenekar összetételéhez; de elhanyagolhatónak sem tekinthetők, hiszen a hangszerelést lényegesen megváltoztatta, a recitativókat számos ponton átírta, több ponton rövidített, számokat helyezett át, és a fináléban - bár „hozott anyagból" - egy addig nem létező tercettet alakított ki. Mindezzel együtt mindaz a változtatás, amelyet Strauss az operán eszközölt, alig lépett túl azon, amit a 18. században is minden aggályoskodás nélkül bárhol megtettek volna a szerző távollétében egy opera új színpadra állításakor.

Ez a változat az I. világháború után kiment a divatból: a 20. század folyamán elsősorban a da Ponte (!) fordításában játszott olasz verziót részesítették előnyben, a Maria Callas közreműködésével született, legendás felvételen is ez hallható. Strauss Iphigenie auf Taurisának mai műsorra tűzése azonban korántsem érdektelen: mint már a 19. század végén, ma is ugyanúgy indokolja, hogy - legalábbis hangszerelési szempontból - a standard operazenekaroknak és a standard operaházak akusztikai viszonyainak sokkal jobban megfelel, mint az eredeti változat; és természetesen izgalmas számunkra az is, hogyan jelenik meg az egyik színpadi zseni műve a másik fénytörésében. (Korunk közönségének luxusa, hogy már a 18. századi előadási körülmények is rekonstruálhatók, s így megnyílt az út a különböző verziók akár párhuzamos felidézése előtt is.)

A Magyar Állami Operaház szemmel láthatóan arra törekedett, hogy a Strauss-évben „mindenből a legjobbat" alapon állítsa színpadra az operát: énekesek, karmester, rendező tekintetében egyaránt a legmagasabb színvonalra törekedve. Nos, a június 27-i előadáson látott produkció egészét tekintve örömmel állapítom meg, hogy ezt a célját el is érte, és rendkívül igényes, átgondolt, egyenletes színvonalú előadást sikerült létrehozni. Alföldi Róbert rendezéséről ugyanazt mondhatjuk el, amit Menczel Róbert díszleteiről: nagyvonalú egyszerűségük egyfelől lényegi, másfelől látszólagos annyiban, hogy mindenfajta külsőségesség nélkül, de annál átgondoltabban, a darab iránti alázattal szolgálják a dráma kibontakozását. Az operatörténészek szerint Nicolas-François Guillard - végső soron Euripidészre visszamenő - librettója, amelyen Strauss sem változtatott sokat, a legjobb szövegkönyv, amellyel Glucknak valaha dolga volt. A jó szövegkönyv pedig nem más, mint ideális egyensúly a fejlemények sallangmentes sorsszerűsége és a szereplők részleteiben is hiteles egyénítése között. Úgy gondolom, hogy mutatis mutandis ugyanezt érte el Alföldi Róbert is egy olyan rendezéssel, amely teljes érzékletességében mutatja meg a helyzetek tragikumát és a szenvedélyek erejét, ám úgy, hogy sohasem tolakszik az előtérbe: szinte észre sem vesszük, hogy a rendező jelen van. A díszletek pedig- és bizonyos fokig elmondható ez Nagy Fruzsina jelmezeiről is - a téglalap alakú díszletelemek és a többi, szögletes tárgy korróziót idéző felületével a lehető leghatásosabban és keresettség nélkül utalnak a legendabeli időkre, a dráma ideális, figyelmünket a lényegről semmivel el nem vonó vizuális háttereként. (Bár a sötét napszemüveges, illetve gázmaszkos tucatpribékektől szívesen eltekintettem volna.)

A darab címszerepét Wierdl Eszter énekli-játssza, Oresztész szerepében Haja Zsolt, Püladészként Megyesi Zoltán, Thoászként Szegedi Csaba mutatkozott be, Diánát Gál Gabi, a további, kisebb szerepeket Bazsinka Zsuzsanna, Németh Mónika, Zavaros Eszter, illetve Bakó Antal játszotta. Az énekes teljesítmények tekintetében az az egyenletesen kitűnő teljesítmény volt a meghatározó, amelyre már utaltam, és ami olyan ritka ajándék egy opera-előadáson. A főszereplők mindegyike kiváló volt a maga módján - még ha éppen a címszereplő Wierdl Eszter esetében ezt csak bizonyos korlátozással tekinthetjük is érvényesnek. Úgy gondolom, hogy ő mind színpadi jelenségként, mind pedig hangként egy hajszállal kisebb formátumot képvisel, mint amire ebben a szerepben szükség lett volna - azzal együtt érzem így, hogy éneklése zenei tekintetben csiszolt és precíz, intonációja kifogástalan. Csakúgy, mint főszereplő társaié. Csak őbenne van valamiféle statikusság, ami a társaira korántsem volt jellemző. Még az is lehet, hogy egy árnyalattal színtelenebb környezetben ennyi hiányérzetünk sem lehetett volna.

A környezet, a többi szereplő azonban korántsem volt színtelen. Haja Zsolt emlékezetesen, sőt imponálóan erőteljes alakot formált Oresztészből, s a színészi játék hitelességét csak fokozta a kivételes szépségű és hajlékonyságú hang, amely már-már öncélúnak tetszett volna, ha nem társul az emberi kisugárzáson túl biztos zenei kvalitásokkal is. A két hű barát, azaz Haja Zsolt és Megyesi Zoltán-Püladész egész darabon végighúzódó jelenetei különös élvezetet szereztek a két hang, a két karakter roppant érzékenységgel kidolgozott, pontosabban összedolgozott szembeállításával, a két énekes magas szintű együttműködésével. A könnyebb, lágyabb hanganyaggal rendelkező Megyesi ráadásul mintha egészen új, hősies és férfias éneklésmódot kísérletezett volna ki erre a szerepére - valóban megrendítő volt és drámai, s a közönség érezhetően külön a szívébe fogadta. A további szereplők közül még mindig az előadás meghatározó élményei között kell számon tartanunk Szegedi Csaba teljesítményét - félelmetesen szuggesztív volt Thoász király szerepében, jóval többet nyújtva annál, ami egy néhány perces karakterszerep esetében szokásos. A tényleges mellékszerepekben pedig minden szereplő kifogástalanul látta el feladatát.

Végül, de a legkevésbé sem utolsó sorban meg kell állapítani, hogy a feltartóztathatatlan drámai folyamat plasztikus megjelenítése elsősorban Vashegyi György szervesen felépülő és növekvő, pillanatnyi dekoncentrációt sem engedő, mégis mindentudó és a részletek teljességére súlyt fektető, szuggesztív vezénylésének köszönhető. S jelentős részben bizonyára az is, hogy az Operaház zenekara kifogástalan koncentrációval és fegyelemmel játszott az előadás egész tartama alatt, és az is, hogy a fúvóskart talán sohasem hallottam ilyen makulátlannak, mint ezen az estén. Semmivel sem érdemel kevesebb dicséretet az Operaház Énekkara sem, amely úgyszólván kamarakórushoz illő igényeknek tett kifogástalanul eleget.

A műsorfüzet, bár nem tagadhatja kom­piláció-jellegét, sokoldalú képet ad a da­rab (darabok) történetéről, hátteréről és problematikájáról; kár, hogy a kiadvány az egyébként tüntetően precíz irodalmi hivatkozásokból elhagyja a művek meg­jelenésének helyét. Valamint Kenesey Judit fordításait és egyéb szövegeit is érdemes lett volna átnézetni egy gördülékeny és hibátlan magyar mondatok létrehozásában gyakorlott szakemberrel. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.