Rákoshegytől a belvárosig és vissza

Négy kortárs hangverseny

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2014 június

Budapesten kifejezetten könnyű élő zeneszerzővel találkozni. A koncertnaptárakban lapozgatva szinte egymást érik a mai zenét kínáló rendezvények, melyek ideális körülményeket nyújtanak az élő zeneszerzők becserkészéséhez. Ha valaki - történelmi érdeklődéstől hajtva - évtizedek múlva fellapozza majd e kisnyomatványokat (vagy a virtuális térben kerengő digitális lenyomatukat), azt hiheti, hogy a 21. század hajnalának embere napi kapcsolatban volt a 21. század hajnalának zenéjével. E hiedelmét - üzenem innen - szemlélje kritikusan!

2014 áprilisában mindenesetre gazdag volt a kínálat, s a szokásos színterek (BMC, Zeneakadémia, FUGA, Nádor-terem) mellett a kortárs zene kultiválásának olyan „földszintes" és „kertvárosi" helyszíneit is fölkereshettük, mint az Operettszínház Raktárszínpada (Dubrovay- és Vidovszky-operát játszott a teátrum) vagy a Rákoshegyi Bartók Zeneház. Utóbbi családias vendégszeretetét kétszer is élvezhettük.

A „Kortársak Bartókéknál Rákoshegyen" címet viselő sorozat április 12-i zongoraestjén Borbély László játszott, a műsoron Ligeti György, Csapó Gyula és Dukay Barnabás művei szerepeltek. A zömmel lokálpatriótákból álló közönség Borbély személyében egy, a hangszerrel és a művekkel rendkívül intenzív kommunikációt folytató pianistát ismerhetett meg, s talán nem is volt oly zavaró, hogy nem mindig tudták (tudtuk), hogy éppen hol járunk a programban. Csapó Gyula két darabja, a Yagul és a négytételes La Travesía intermitente hacía los Galápagos összefüggő ciklust alkotott. Az elszigetelt hangok között fantasztikus teremtőerővel íveket, dallamcsoportokat konstruáló Borbély előadását figyelve egyszerre jutottak eszembe Jackson Pollock expresszionista vásznai és a posztimpresszionista Georges Seurat vagy Paul Signac pointillista felületei. Borbély igyekezett meglátni és megkísérelte megláttatni az absztrakt gesztusokban, a véletlenszerű vonalakban és a foltokban (Pollock) az alakot, a formát és a kontúrt; a ponthalmazokat megpróbálta összevethetővé tenni a hétköznapi tapasztalattal. Ám a Csapó-darabok mintha ellenálltak volna ennek a kísérletnek, a „jó kalauz" vezetésével sem mindig érezhettük magunkat otthonosan ebben a világban.

Sűrű, áthatolhatatlan esőerdőben jártunk, melyből szabadulást felkínáló csapást Ligeti György korai zongoradarabjai, a két Capriccio (1947) és az Invenció (1948) vágott. Micsoda huzatuk volt e kompozícióknak! Ezeket a tanulódarabokat egykoron - emlékezett vissza Ligeti - Kurtág Márta és Kurtág György mutatta be egy főiskolai növendékhangversenyen. Nem tudom, hogy egykor mennyire „szólt ki" e darabokból maga Ligeti, s mennyire maradt a minták (Bach vagy Bartók) árnyékában, Borbély László előadása itt és most egy vibráló képzeletű fiatal szerző szuverén hangját közvetítette. Olyan hangot, mely tapinthatóan ott zengett az etűdök harmadik füzetének (White on White, Pour Irina, À bout de souffle, Canon) interpretációiban is. Nem emlékszem, hallottam-e már ezeket az etűdöket ennyire dallamosnak, ennyire kisimítottnak, s volt-e olyan előadó, aki ennyire képes volt zárójelek közé száműzni a darabok már-már közmondásosan képtelen technikai nehézségeit. Még a legnagyszerűbb előadásoknál is gyakran volt olyan érzésem korábban, hogy a darabok valósággal „ostorozzák", „idomítják" a zongoristát, most pedig kifejezetten kezes bárányoknak tűntek. Kíváncsi lennék, miként szelídítené Borbély az első és második füzet „renitenseit".

Számomra új perspektívákat nyitott Borbély Dukay Barnabás-interpretációja is (A kútnál - áradó vizek idején, 3. tétel: Egyedül az éjszakában). Túl azon, hogy a rákoshegyi „szalon" rövidzongorája mesterhangszerré vált Borbély keze alatt (hogyan lehet - töprengtem - ennyire szép hangja egy gyakorlóhangszernek?), a darabot egészen érzéki, énekhangokat és rituális táncot hallucináltató tételként mutatta fel. Április 12. - Rákoshegyi Bartók Zeneház. Rendező: Bartók Zeneház }

Új színben láttatta Borbély László és Rozmán Lajos Kondor Ádám Variations of a Double című művének négy fúgáját. (Egy tételrész erejéig közreműködött Pétery Dóra.) A betűkóddal jelölt 10-12 perces tételek A-G-C-E sorrendben hangzottak el. A 2004/2014-ben, klarinétra és zongorára írt/átdolgozott kompozíció bemutatójára 2005-ben, az Őszi Fesztiválon került sor. (Akkor Csalog Gábor és Klenyán Csaba adta elő.)

 

Kodor Ádám 

Lehetséges-e egy először hallott, teljes estét kitöltő darabbal kapcsolatban kilenc évvel később - főleg, ha a mű időközben át is alakult - „új színek láttatásáról" beszélni? Hogy legalább önmagam számára ne legyek túl gyanús, elővettem egykori, nyilvánosságnak (is) szánt feljegyzéseimet. A darab - írtam - „asszociatív láncokra épülő fantáziaszerkezete Schumannra emlékeztet", illetve a „monumentális kompozíció első hallásra legerőteljesebb pillanatai a nagy formai fegyelemmel megírt részekhez kapcsolódva születtek meg". Borbély és Rozmán előadásában már nemcsak a részletek, hanem a mű minden egyes pillanata nagy formai fegyelemről árulkodott, és a darab követése immár nem azon múlt, hogy képesek vagyunk-e követni a szerzői asszociációkat. A hallgató szinte az első pillanatban észrevehette, hogy a szerző munkája (a befogadóhoz hasonlóan) az anyag belső logikájának követésére szorítkozik, a komponista éppolyan megfigyelő, mint a közönség soraiból bárki.

A két hangversenyrészre tervezett koncertdarab egyik fele egy nagyszabású tétel (Variations of a Double), második fele a négy fúga alkotta ciklus, melynek sorrendjét az előadók határozzák meg. A mű „szerkezetét" szimbolizáló rajzon (a kvázi-kottaillusztrációt Rozmánék az előadást követő beszélgetésen megmutatták a publikumnak) a Variations of a Double olyan, mint egy középponti csillag, melytől különböző távolságokra keringenek a fúga-bolygók. A legtávolabbi a C jelű, majd következik az A, a G és az E. Az E jelű fúga anyagában már-már reminiszcenciaszerűen térnek vissza zenei anyagok a Kettősvariációkból, érződik a Nap közelsége. A szerző által rendelkezésemre bocsátott kottában a (kozmikus) C-A-G-E sorrendben követik egymást a tételek, emlékeim szerint ugyanebben a sorrendben játszotta el Csalog és Klenyán is. A CAGE anagramma „csak" játék, miként a „fúga" kifejezésben sem kell az ellenpontozó szerkezet szigorára asszociálnunk. Ugyanakkor a két hangszerszólam viszonyának alapesete mégiscsak az imitáció, de elsősorban nem a motívumok szintjén, fontosabbak a hangszín- és gesztus-megfeleltetések. Az egész kompozíciót meglepően harmonikusnak, akusztikai értelemben is összecsengőnek hallottam. E minden értelemben nagy mű előadása pedig olyan élményt jelentett, melyre kilenc év múlva is könnyű lesz visszaemlékezni. Ha nem lenne oly sűrű a budapesti kortárs zenei koncertélet, az emlékek felidézésre már május 5-én is alkalmam nyílt volna, hiszen Rozmán és Borbély a Trafóban (más művek társaságában) az egész darabot eljátszotta. A FUGA-ban hallott koncert „csak" felvezetés volt. Április 27. - FUGA. Rendező: FUGA }

Az EAR Együttes 2013 októbere óta nem tudott koncertet adni. A visszafogottan panaszkodó műhelyvezető, Sugár Miklós statisztikája szerint az EAR az elmúlt években 266 új magyar mű innovációja/bemutatója körül bábáskodott. Talán nem meglepő, hogy most, féléves szünet után, a Nádor-teremben is zömmel ősbemutatókból összeállított programmal jelentkezett. A koncert Pintér Gyula brácsára és elektronikára szerzett tételével (Improvizáció, no. 2) kezdődött. Az igényesen kialakított brácsaszólamhoz (Gulyás Nagy György adta elő) mindössze néhány akusztikai paraméter módosítására programozott eszköz kapcsolódott, melyen a zeneszerző játszott, illetve improvizált. Pintér a technológiát a brácsahang fizikai és „emocionális" meghosszabbítására használta, klasszikus ízléssel és biztos formaérzékkel. E darab, hasonlóan az elmúlt években hallott Pintér-kompozíciókhoz, nem okozott csalódást, s ez a fajta egyenletes minőség számomra igen imponáló. Sugár Miklós is elektronikára és hangszerszólóra írta Töredékek című cimbalomszólóját (a hangszeren Szakály Ágnesjátszott). Az előre megírt elektronikus zenei anyag itt a cimbalommal egyenrangúnak mutatkozott, helyenként vezető szerepre is tört. Az elektronika és az élő hangszerjáték koordinációja (érzésem szerint sem a kompozíció, sem az előadás vonatkozásában) nem volt mindig zökkenőktől mentes. Az egymást követő zenei szakaszokat Sugár (mint általában) nem rendezte önmagára vonatkoztatható zárt formába, egyfajta soroló, nyitott, dinamikus szerkezetet hozott létre.

Tóth Péter (nem ősbemutatóként felcsendülő) háromfuvolás darabját (Perpetuum flaute) Matuz István, Matuz Gergely és Kanyó Dávid adta elő. A motorikus mozgást folyamatosan fenntartó, az erőteljesebb ütemhangsúlyok pulzációjával egy mechanikus szerkezet illúzióját keltő és izgalmas hangköz-súrlódásokban bővelkedő darab előadásából valahogy hiányzott a lendület, a karakter; s érdekes módon a szólamok szándékolt súroltatása sem vált egyértelműen appercipiálható akusztikai fenoménné.

Matuz Gergely és Matuz István

Szigeti István Vungec varázsénekek II. című darabja képes volt ugyanazt a pogány, sámánisztikus hangulatot felkelteni, mint a korábbi, hangszerválasztásában (plédául pánsíp, didzseridú) is archaizáló változat. Az ezúttal fuvolán, cimbalmon és énekhangon (Kővári Eszter Sára) megszólaló, elektronikával kiegészített darab kifejezetten hatásosnak tűnt. Láng István négy különböző fuvolára és két előadóra írt Fuvolavonala valóban egyetlen, hosszú szálként indul. A darab első formarészében a kisfuvolától a basszusfuvola veszi át a szót, majd a fuvola, végül az altfuvola következik. Az egyes szakaszok záró hangjáról indul a következő szakasz, mintha csak apró csomók volnának. A második formarészben egy összegabalyodnak a szálak (denem nagyon), gyakrabban kapcsolódik össze két szál, s mintha maga a mű is fokozatosan önmagába fordulna. Hollós Máté Neked, nekemcímű fuvolaszólója (ősbemutató) zárta az est koncertzenei fejezetét. Utolsó számként két színházi dal hangversenytermi bemutatója hangzott el, Faragó Béla Szőcs Géza Lúdas Matyi-feldolgozásának két betétszáma, azAnna fohásza és az Anna búcsúja (Matyi legszebb libáját ugyanis Annának hívják). A brácsára és „harmóniumra" (szintetizátor) szerzett két dal bájos és kedves volt, színházi közegben pedig kifejezetten meglepő lehetett.Április 28. - Nádor-terem. Rendező: Filharmónia Magyarország Nkft. }

A Bartók Zeneház április 5-én elmaradt, egy hónappal később pótolt koncertjén Lendvay Kamilló, Dubrovay László, Hollós Máté és Horváth Márton Levente művei szólaltak meg.

Nem a művek elhangzási sorrendéjét követve, a beszámolót Lendvay Kamilló klarinétszólójával (Tiszteletem, Mr. Goodman) kezdem, melyet Csongár Péter adott elő. Elcsíptem az önkritikus mester szólistához intézett gratuláló szavait („majd lerövidítem, ez így túl hosszú"), melyekkel nem értek egyet. Kétségtelen, hogy a darabon hallatszik, hogy klarinétvetélkedőre íródott (1987-ben), vállaltan a játékmódok katalógusa (is), ám épp e katalógusjelleg ellenére képes kompozícióvá válni. Félő, hogy megrövidítve nemcsak a kottaoldalakban mért formátumát veszítené el. Hollós Máté szép szólódarabját (Rapszodikus monológ klarinétra) is Csongár interpretálta. Csak a címmel van vitám, hiszen a mű felépítése (helyesebben: fel-nem-építése) nem rapszodikus, sőt, a szerkezet oly logikus, hogy már első hallásra is képes a hallgatóban szerkezeti elvárásokat kelteni (mely elvárásoknak, mint egy csalimesében, a mű aztán nem felel meg). A kompozíció egy megkapóan őszinte, szomorú-rezignált dallammal indul, mely mottóként (refrénként) vissza is tér, s oly fájó, hogy a darab legvégén nem hallgathatjuk meg újra. A dallam által kijelölt szakaszt újabb és újabb, anyagában, de leginkább gesztikájában eltérő szakaszok követik, látszólag ötletszerűen (rapszodikusan). Magam úgy hallottam, mintha ezek a szakaszok beszédmódok, színházi értelemben vett alakoskodások, modorosságok lennének: itt valaki valóban egy monológot próbálgat, ilyen-olyan intonációval, ám mindig kiderül, hogy az lenne a legjobb, ha őszintén, mindenféle szakmai sallang nélkül mondaná el. Sokrétegű, gazdag, eszközeiben közvetlen darab, valahogy más a „levegője", mint az egy héttel korábban hallott, fentebb épp csak megemlített fuvolaszólónak.

S még mindig a klarinétdaraboknál maradva, de egyben át is térve a koncert nagybbik részét kitöltő lírai dalkompozíciókra, Horváth Márton Levente Körtörténet című, klarinétra és zongorára (eredetileg cimbalomra) írt, két éve bemutatott (Szűcs Péter és Szalai András) műve egyfajta mini dalciklusnak tűnt. Az egy-egy hangulat köré szervezett, három részből álló formában oly erős egy-egy szakasz hangulati töltése, hogy már-már mellékesnek hatott, hogy a kompozíció egyébként visszatér önmagába. Csongár Péter mellett a zongoránál a szerző foglalt helyet, ugyanúgy, mint Dubrovay László Gyöngykoszorú című, „valódi" dalciklusának előadásakor. A József Attila hat versére (Gyöngy, Tedd a kezed homlokomra, Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem, A fán a levelek, Én nem tudom, Már régesrég rájöttem én) írt sorozat zenei anyaga szándékolt heterogeneitást tükröz. Persze a kiválasztott szövegek tematikája sem egységes, szerelmes versek éppúgy helyet kaptak benne, mint lírai karakterű lételméleti tűnődések. A költemények (tudom, ez szubjektív...) A fán a levelek kivételével kifejezetten férfidalnak valóak, s talán ezzel magyarázható, hogy a zongora (mint a szerző alteregója) oly hangsúlyos ezekben a kompozíciókban: mindig a zongora ad alaphangot a szöveghez. Mindez egy sor előadói problémát vont maga után. Bokor Jutta (aki ezúttal nemcsak háziasszonyként, hanem előadóművészként is pódiumra lépett) önkéntelenül is drámai színezetet kölcsönzött a tételeknek, s leginkább azokban a csendes, meditatív, ezzel párhuzamosan gyengédebb és empatikusabb (irigylésre méltó, női tulajdonságok!) dalokban volt igazán hiteles, mint amilyen például a Tedd a kezed homlokomra.

Dubrovay és Horváth Márton Levente darabjait egymás mellett hallgatva feltűnt, hogy előbbinél a zenei anyag mélyrétegeiben - még akkor is, amikor egyáltalán nincs a zenei szövetnek tonális közepe - leginkább autentikus harmóniai relációk húzódnak meg, utóbbinál viszont inkább plagális természetű fordulatok. Dubrovay zenéje ezért mindig mozgásban van, a szüntelen haladás az alaptermészete, olyankor is, amikor épp nyugalomra vágynánk. Horváth zenéje viszont inkább statikus, kisebb területeket jár be, ez a fajta muzsika mindig „otthon van", Dubrovayé állandóan úton. A Gyurkovics-dalokat (Fecskedalok) talán ezért is érzem sikerültebbnek. A Dubrovay-zene ezekben a tételekben alacsonyabb fokozaton pörög, s mintha az énekes előadónak is több lehetőséget kínálna. Geszthy Szabó Veronika igen plasztikusan, természetesen tolmácsolta (a zongorakísérőGyökér Gabriella volt).

Horváth Márton Levente szólistaként is fellépett, saját (címében Messiaen Poémes pour Mi feliratú, korai dalciklusát idéző), tíz éve írt művét játszotta. A szenvedélyes, vallomásos jelleg a szemérmesebb szerzői előadásból is kiviláglott. A szemérmesség uralkodott a koncert legtöbb előadót felvonultató, s ekként telitalálat zárószámában, a klarinétra, zongorára, szopránra és mezzoszopránra írt Szerelem tél hava című Horváth-darabban. Gyöngyszem!

A koncert műsorán szerepelt még Hollós Máté Leültem eltűnődni című angol ciklusa (1. Fragment - Robert Burns versére; Love and the Rose - Walter Scott versére; Song - Thomas Hood versére), melyet Bokor Jutta és Horváth Márton Levente szólaltatott meg. Volt ezekben a dalokban valami illusztratív régiesség, romantikusan középkorias románcosság, mintha csak egy kosztümös színmű betétdalai volnának. S talán éppen ezzel magyarázható, hogy alig vet fel előadói problémát. Bokor Jutta magától értődő természetességgel közvetítette. Május 5. - Rákoshegyi Bartók Zeneház. Rendező: Bartók Zeneház }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.