Kérlelhetetlen értékteremtő

Gérard Mortier (1943–2014)

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2014 április

1990 nyarán ismertem meg Salzburgban. Csak a következő évtől volt fesztiválintendánsi megbízatása, de az irodája - bár a „hátsó traktusban" - már működött. Kész terveket adott elő, amikor interjút készítettem vele. Ez így ment akkor Salzburgban és Budapesten. Új perspektívák ott és itt. Teljes megújulás Reinhardt szellemében és évente önálló műsorok az Ünnepi Játékokról az akkor még közszolgálatinak nevezhető Magyar Televízióban.

Mielőtt Salzburgba érkezett volna, Mortier a brüsszeli Théâtre de la Monnaie-t tette az egyik legizgalmasabb operaházzá. Rendező is volt, de intendánsként lett páratlan. Peter Steint bízta meg a drámai „fach" helyreállításával, ő maga a Karajan-éra ásatag operajátszását vette kezelésbe. Komoly ráncfelvarrásba fogtak, hogy eltüntessék az ultrakonzervativizmus és a státusszimbólumként fitogtatott nagypolgári elitizmus arculatát. Mortier demokratizálni és fiatalítani akarta Salzburgot, kaput nyitott a progresszív művészeti irányzatok, illetve művészek előtt. Kombattáns alkat lévén azonnal harcot hirdetett a Pavarotti-féle „zsebkendős tenorok", a horribilis fellépti díjat követelő „nagy nevek", az operajátszási sablonokkal és színházi rutinnal kielégíthető presztízsközönség ellen. Ritkán játszott műveket, pályakezdő énekes gárdát és provokatív alkatú rendezőket preferált, emellett kielégítette az exkluzivitás aurájában fürdő sznobok igényét is.

A 2002-ig tartó Mortier-éra alatt ötvenkét előadást láttam Salzburgban, a legtöbb a rácsodálkozó fölfedezés maradandó utóemlékével rögzült bennem - például Ligeti György operája, a Peter Sellars rendezte Le Grand Macabre -, néhány pedig, mint a polémia számomra kedves darabja, például A denevér, Hans Neuenfels elővezetésében.

Miközben Salzburgban új játszóhelyek keletkeztek, új stílusok törtek be, új tér nyílt a küzdő kebelnek, Mortier egyre több ellenséget szerzett. A tradicionalista tartomány, a szponzoráló kormány, a konzervatív bécsi sajtó, a gazdagokra, parvenükre és avíttas ízlésűekre épülő helyi kereskedelem, a minél több vendégéjszakában utazó, ezért a diákoknak szánt éjszakai vasútközlekedés sűrítésében ellenérdekelt turisztikai lobbi soknak találta a programban a kortárs operát, a modern zenét, az avantgárd színházat, a nonkonform rendezőket - és az intendáns sokkoló nyilatkozatait. Mortier vitába keveredett szinte mindenkivel, beleértve Thomas Klestil államelnököt is, aki pozíciójával összeegyeztethetetlen módon kritizálta a fesztivál szellemiségét. A megbírált viszont vette magának a bátorságot, hogy a művészetet a szabad szellem megnyilvánulásának tekintse, és ne nyalogassa a kegyes támogató kezét, s ne legyezgesse az őt „eltartó" közönség hiúságát sem. Nemcsak a Karajan-érát visszasíró, népviseleti dirndliben parádézó, kanárit ajnározó hochburzsoáziáról, a Mozart-Kugelről, a három tenorról, a Strauss-valcerről mondta ki a véleményét, hanem a minisztériumi bürokráciáról, a politikusokról, elsősorban a szélsőjobbon székelő Jörg Haiderról is. Meg is gyűlt a baja az osztrák közvélemény rosszabbik részével. Egy dühödt helyi kereskedő nyilvánosan „belga tetűnek" nevezte. Egyre kevesebb pénzt kapott, egyre több tervéről, elsősorban új operák bemutatásáról kellett lemondania. Végül úgy döntött, hogy nem játszik szél ellen, noha mandátumának másodszori meghosszabbítására még így is volt esélye.

Salzburg után Párizsban és Madridban lett operaigazgató, ott is az maradt, aki volt: kérlelhetetlen értékteremtő. Úgy emlékszem rá, mint aki salzburgi búcsúszezonjában A denevérrel a közönség arcába vágta a nyárspolgár bornírt nacionalizmusát. A nézők egy része felszólt a színpadra, és hangos székcsapkodással távozott. Én ujjongtam. Most pedig személyes fájdalmat érzek. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.