Hősvértől pirosult gyászrét

Borogyin: Igor herceg / Élő közvetítés a New York-i Metropolitanből

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2014 április

A Met Igor herceg-felújítása - Borogyin operáját kilencvenhét éve nem játszották saját produkcióban, és akkor is olaszul! - a „vissza az eredetihez" elnevezésű operarekonstrukciók sorába illeszkedik. Csakhogy az eredeti fogalma általában is fikció, az Igor herceg esetében pedig különösen az. A sok területen kiemelkedő szerző - természettudós, vegyészprofesszor, a női orvosképzés úttörője, gyakorló demokrata - megszakításokkal tizennyolc évig írta, és befejezetlenül hagyta főművét, amelyet végül Rimszkij-Korszakov és Glazunov hozott tető alá. Nem csak hangszerelték, hozzá is írtak saját ihletből, és kijelölték a jelenetek sorrendjét. Az így létrejött patchwork vált sokáig etalonná. Az utóbbi néhány évtizedben előkerültek újabb szerzői vázlatok, és a zenetudósok összeállítottak egy autentikusabb partitúrát. Ezen alapult a szentpétervári Mariinszkij - színházilag hagyományos - előadása a kilencvenes években, Gergijev vezényletével.

A Met-produkciót is Gergijev vezényelte volna, de végül máshogy alakult, a szláv zene elkötelezettjeként ismert Gianandrea Noseda és napjaink egyik legizgalmasabb rendezője, Dmitrij Csernyakov szövetkezett az örök visszatérés és az örök megújulás dilemmájának feloldására. Az eredmény operai reveláció. A középkori Igor-éneken alapuló, a progresszív 19. századi nacionalizmus jegyében hazafias diadalműnek szánt orosz „nagyoperából" a küldetéses nemzeti hős 21. századi válságdrámája lett.

Az eredeti szüzsé szerint - itt jogos a jelző - a fejedelem a nomád polovecek ellen indul hadba, vereséget szenved, fogságba esik, de megszökik, és visszatér Putyivlba, lerombolt városába, ahol a nép a hősnek kijáró lelkesedéssel fogadja. A történetben sok a motiválatlanság és a hiátus - a librettót maga Borogyin készítette, de nem fejezte be, mert párhuzamosan írta a szöveget és komponálta a zenét -, elvarratlanok a szálak. Inkább statikus karaktereket találni benne, mint dinamikus helyzeteket. Ilyen a polovec Koncsak kán vendégbarátsága foglya iránt; a „készen tálalt" szerelem Koncsakovna, a kán lánya és Vlagyimir, Igor fia között; Igor felesége, Jaroszlavna pénelopéi hűsége és kitartása távollevő férje mellett, hatalomra törő bátyja, Galickij herceg tivornyázó erőszakosságával szemben. Csupa jellemklisé, zeneileg pittoreszk módon lefestve. Az orosz miliőt archaikus és kortársi motivikával, a népzene, illetve az egyházi műfajok dallam- és stílusformáinak felhasználásával, míg a délies polovecek világát egzotikus, érzéki, díszítményekkel ékített, „vadabb" tónusokkal jellemezve.

Noseda és Csernyakov eldob mindent, ami nem Borogyintól való, beleértve a nyitányt (ezt Glazunov írta, miután Borogyin egyszer elzongorázta neki a főbb témáit), és visszaállít szinte soha nem játszott részleteket. Például Igor második monológját, amelyben fogságából hazatérve nagy fejedelmek oltalmába ajánlja Oroszországot. Ez a líraian lamentáló szakasz zenedrámailag jelentősen hozzájárul a címszereplő portréjához, és kivételes ihletettséggel szólal meg. Ugyanez az egész opera vokális-orkesztrális előadásmódjáról elmondható, a Metropolitan elsőrangú zenekara és énekkara, plusz a válogatott szólisták teljesítménye olyan egységes, erőteljes és kifinomult hangzásképet eredményez, amely átsugárzik a mégoly technicizált közvetítésen, és szinte az ott születettség élményével ajándékoz meg. (Mellesleg jótékonyan hat Gergijev utolérhetetlenség-mítoszának megzabolázására.)

Csernyakov nélkül persze kevesebbet számítana a zenei minőség, az egész az ő - pszichologizáló-demitizáló - újraértelmezésére lett kitalálva. A sokfelé bejáratott orosz rendező láthatóan tudatában van a Metropolitan konzervatív, szponzorfüggő határainak - nem megy el addig a dekonstrukcióban, mint a radikálisan lefegyverző Ruszlán és Ludmillával a Bolsojban és A cári menyasszonnyal a berlini Staatsoperben -, de azért alaposan kikezdi az „eredeti" heroizmusát. Igorja válsághős, meghasonlott karakter, pótcselekvésként indul csatázni (a függönyre írt aforisztikus felirat szerint az önmagunk elől való menekülés legjobb módja háborút kezdeményezni), polovec fogsága nem valóság, hanem a sebesült katona idillt deliráló lázálma a csatamezőn, hazatérése pedig nem apoteózisba torkolló megmenekülés, hanem lelkifurdalással, önváddal és kiégettséggel terhes végpont, ahonnan csupán nagy elszánással, és nemcsak lelki, hanem a szó szoros értelmében vett romeltakarítással lehetséges felkapaszkodni.

A cselekmény átkerül a korai 20. századba, a hadba készülő csapatok egy leromlott állagú aulában gyülekeznek - a díszletet a rendező tervezte -, a női családtagok a galérián búcsúztatják a katonákat, Igor pedig látható belső feszültséggel járkál közöttük, mint aki nem igazán hisz a küldetésben, de nem tágít tőle a baljós előjelek ellenére sem. (Az Igor-énekben is leírt, napra pontosan följegyzett 12. századi napfogyatkozás a keskeny, magas ablakok fénycsíkjainak elsötétülésével borít árnyat a teremre, por kavarodik a kisvártatva egyszerre becsapódó oldalajtóknál.) Igor függönyre vetített, hatalmas portréja - a szemekre fókuszált, rémült ábrázat, amellyel az előadás indult - a második, polovec-jelenet előtt behozza a vesztett háborút. A sebesült Igor arcán kívül haldokló és halott katonák fekete-fehér filmje jelenik meg, mintha korabeli híradóból vagy Ejzensteinből vágták volna ki. Majd éles kontrasztként következik a történetből „kifelejtett" borogyini csatamező álomképe, egy végtelenül pirosló pipacsrét, melynek agytekervényszerű ösvényein derékig takarva járnak a címszereplő paradicsomi delíriumának idealizált szereplői. A herceg kezdetben csodálkozva bolyong saját álmában, majd elszédíti a szabadság és szépség eufóriája. A polovec táncok a pipacsmezőből kibukkanó, majd újra elvesző fiatal fiúk és lányok ujjongó „tavaszi áldozata".

A következő két - az új felosztásban: második és harmadik - felvonás ismét a valóság, a mulatós Galickij-kompánia összeütközése az öntudatos Jaroszlavnával, illetve a pusztulás képe a rommá lett aulában. A teljes letargiáig összetört Igor emlékként éli át szökését a polovec fogságból, majd apatikusan fogadja háborús áldozattá gyötört népének túláradó boldogságát, mellyel viszontlátott - mellesleg balsorsát okozó s ezért magamagát okoló - vezérét üdvözli. A finálé hátborzongatóan kontrasztos, hamis apoteózisát a karmester és a rendező megtoldja egy zenekari lezárással - a Mlada című, el nem készült opera-balettnek az áradó Dont aláfestő részletével -, amelyben Igor erőt vesz magán, és a szó szoros értelmében nekifog az újjáépítésnek. Népe követi.

Az olasz szerepeken edzett Ildar Abdrazakov nemcsak vokálisan teljesít kiválóan, hanem Igor intenzív belső drámájával is, ami főként azért értékelendő, mert néma jelenléte legalábbis egyenrangú az énekelnivalójával: időtartamában megkétszereződik a szerep. A szlávosnál lágyabb, volumen tekintetében nem velőtrázó, de kiművelt, érces és teherbíró basszbariton a lírai baritontól megkövetelt árnyalatokat is győzi, s a vezér útja a depressziótól a boldog álom enyhületén át az idegösszeomlásig és a föltápászkodásig az „eredeti" statikus olajfestmény helyett érzékeny pszichológiai részletrajzokat eredményez. Mellette jótékony kontrasztként jelenik meg Jaroszlavna egy tömbből faragott állhatatossága és szilárdsága Okszana Dika hidegen homogén, technikai korlátokat egyetlen regiszterben sem ismerő, tökéletesen disztinktív szopránján. Fizikai és hangkarakterét tekintve egyaránt töményen dús, érzéki jelenség Anita Rahvelisvili mint Koncsakovna. Szergej Szemiskur Vlagyimirja markáns vivőerejű tenor. A Galickij herceget éneklő Mihail Petrenko bősz basszus és cinikus arisztokrata playboy. Štefan Kocán ércesen kormozza Koncsak kán mélytüzű szólamát (ha azon szerencsések fülében, akik még hallhatták őt a szerepben, visszacseng is egy olyan tökéletes basso profondo, amilyen Székely Mihályé volt).

Eltűnt a reprezentatív tablóopera, föltűnt egy zenedrámai kataklizmába foglalt társadalmi-emberi dráma - ez történt az Igor herceggel a Metben. }

Borogyin

Igor herceg

New York-i Metropolitan Opera

2014. március 1.

Jaroszlavna Okszana Dika

Koncsakovna Anita Rahvelisvili

Vlagyimir Szergej Szemiskur

Igor herceg Ildar Abdrazakov

Galickij herceg Mihail Petrenko

Koncsak kán Štefan Kocán

Karmester Gianandrea Noseda

Jelmez Jelena Zajceva

Világítás Gleb Filstinszkij

Koreográfus Itzik Galili

Videó S. Katy Tucker

Rendező, díszlet Dmitrij Csernyakov

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.