Karmesterváltás Miskolcon 2. rész

Szerző:
Lapszám: 2014 április

Horváth Ádám válasza

2013. július 1-jén léptem be a Miskolci Szimfonikusokhoz mint ügyvezető. 2013. július 29-én találkoztunk először Karnagy úrral, az ő kérésére, Budapesten. Én akkor elmondtam neki, hogy munkáját nagyra becsülöm, de mint a pályázatomban is leírtam, a szerződése lejártával mással képzelem el a jövőt. Úgy gondolom, és ezt a véleményemet ma is tartom, hogy harminc év túl hosszú idő ahhoz, hogy egy karmester, még ha oly kiváló is, fenn tudja tartani az inspirációnak azt a szintjét, ami a művészi munkához és továbblépéshez elengedhetetlen. Engem az motivál, hogy a Miskolci Szimfonikus Zenekar fontos szereplője legyen a magyar és - talán nem utópisztikus álom - a nemzetközi zenei életnek is. Ez most nincs így, és hogy ezt elérjük, ahhoz sok munkára van szükség. Kovács karnagy úr igen komoly építő munkát végzett az első tíz évében, ez vetette meg az alapját annak, hogy ma a Zenekar Nemzeti Együttes, de továbbra is az a véleményem, hogy a Zenekar jövője szempontjából a váltás elkerülhetetlen volt.

Az évadot változatlanul az ő művészeti vezetésével képzeltem el, miközben, úgy terveztem, Hamar Zsolttal előkészítjük és megszervezzük a következő (2014/15-ös) évadot.

Első találkozásunk alkalmával olyan ajánlattal álltam Kovács László elé, amit, úgy gondolom, nem sok művészeti intézmény vezetője tett volna meg. Felajánlottam, hogy legyen az együttes örökös vezető karmestere. A következő évadban három hangversenyre hívtam, amelyekre összesen annyi honoráriumot kínáltam, mint az eddigi egyéves teljes miskolci jövedelme. Felajánlottam, hogy a szobáját megtartjuk számára. 2014 májusára egy szabadtéri búcsúkoncertet ajánlottam, amelyen, mint művészeti vezető, méltóképpen elbúcsúzott volna a zenekartól és a várostól, és egy másikat szeptemberre, ezt Hamar Zsolttal közösen vezényelték volna. Kovács karnagy úr ekkor jelképesen átadhatta volna a karmesteri pálcát Hamar Zsoltnak. Karnagy úrnak mindez akkor nem volt ellenére, de Hamar Zsoltnak egy héttel később azt mondta, hogy meggondolta magát. Ettől kezdve mindent megtett azért, hogy a zenekar vezetését és személy szerint engem ellehetetlenítsen. Ameddig ez csupán ellenem irányul, az megoldható probléma, de az, hogy a zenekar tagjai között ellentétet szít, tönkreteszi a Zenekar működését és jövőjét. Hangsúlyozom, hogy lépésemet nem a személyes konfliktus motiválta, ezen könnyen túlléptem volna.

Megfogadtam, hogy Karnagy urat sem nyilvánosan, sem másképpen nem fogom negatív színben feltüntetni, így nem szeretnék erről sokat beszélni. Hadd említsem ezért azt az ominózus társulati ülést 2014. január 17-én, amikor Karnagy úr egy otromba gesztust téve felém azt mondta, akármit teszek, ő itt marad, és vezényelni fog. Azt állítja, hogy kiküldtem a társulati ülésről, amelyre nem hívtam meg. Valóban nem hívtam meg, és valóban megkértem, hogy fáradjon ki, hiszen az ülés témája a következő évad volt, amelyre neki már nem volt érvényes szerződése. Még egy részlet, amit tisztázni szeretnék, az az, hogy tértivevényes levélben - az előírásoknak megfelelően - értesítettem őt döntésemről, amelyet később követett a személyesen átadott írás is. Nem kellett volna a próbatábláról értesülnie, ha átveszi az állandó címére írt levelet. Ami pedig a megváltozott légkört illeti, természetes, hogy a zenekar korábban a nyugalom szigete volt, hiszen 30 éven keresztül olyan igazgatók vezették az együttest, akik Kovács Lászlóval együtt készültek vezetői munkájuk elvégzésére, illetve akiket Karnagy úr készített föl az igazgatói pályázatra. Természetesen tudjuk, hogy minden változás hozhat némi nyugtalanságot egy szervezetben, hiszen a változás pont azért történik, hogy egy új irány, egy új helyzet, egy új stratégia alakulhasson ki, amely hosszú távon megváltoztatja a megszokott rutint, amely megnyitja a kaput az előrelépés, egy magasabb szintű fejlődés felé.

2014. január végén Kovács László karnagy úr szerződését indoklás nélkül felbontottam. Ezt a jogszabályok számomra lehetővé tették. Sajnálom, hogy ezt kellett tennem, de Kovács karnagy úr nem hagyott számomra más utat. Az elmúlt négy évben, amikor összesen 1200 művészeti és nem művészeti munkavállaló munkáltatója voltam, ez volt az egyetlen eset, amikor egy aktív művész munkaviszonyát megszüntettem. }

 

Hamar Zsolt válasza

Kovács László karnagy urat mind karmesterként, mind muzsikusként, sőt magánemberként is nagyra becsülöm és sokra tartom. Mégsem csak ezért ódzkodom attól, hogy az interjúját kommentáljam. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon komoly világnézeti különbség van közöttünk abban a tekintetben, hogy mit is gondolunk a világról és benne magunkról, karmesterekről.

Véleményem szerint a karmesterlét napfényes oldala (hírnév, siker, csillogás, a zenekari zenész fizetésének többszöröse a karmesteri honorárium tekintetében) óhatatlanul együtt kell járjon mindazokkal az elemekkel, melyek egyensúlyi helyzetet eredményeznek ebben a nagyon speciális viszonyrendszerben. Szerintem a karmester mindig konkrét feladatokat lát el, meghatározott időtartamra szóló megbízással, speciális javadalmazásért. A karmester nem tagja egy zenekari társulatnak, hanem időlegesen művészeti vezetője. A karmesternek nincs zenekara, hacsak nem ő fizeti a zenészeket a saját pénzéből. Nem várhat hálát a zenészek, vagy a közönség részéről munkája eredményeképpen, még akkor sem, ha természetesen szeretne az utókor számára maradandót alkotni. Persze értem én, mi mindannyian, akik évszázados remekművek társaságában töltjük mindennapjainkat, szeretnénk magunk is halhatatlanná válni, de ez nem lehetséges. Fülembe cseng Kocsis Zoltán egy mondata, miszerint „milyen érdekes, hogy azok a Fricsay Ferenc Bartók-interpretációk, melyek oly hosszú évtizedekig etalonnak számítottak, mára bizony kopottassá váltak!" Meggyőződésem szerint a karmesternek mindig a művészi megújulás legfőbb zálogaként kell funkcionálnia. Éppen ezért a világ legtermészetesebb dolga, ha egy zenekar bizonyos idő elteltével megköszöni karmesterének a közös munkát. Indokolnia sem kell döntésének okát, mindenki számára egyértelmű, új impulzusokra, új látásmódra, friss levegőre vágyik. Ezt minden karmesternek tudnia kell, mikor felesküszik erre az egyébként gyönyörű hivatásra.

Félek kommentálni karnagy úr interjúját azért is, mert nem értem a média szerepét ebben a történetben. Nem nagyon emlékszem, hogy bárki is skandalumot kiáltott, amikor napjaink egyik legjobb, de mindenképpen egyik legihletettebb magyar karmestere, Medveczky Ádám oly méltatlan helyzetbe került néhány évvel ezelőtt egy másik zenekar élén. Nem olvastam azt a riportot, melyben megkérdezték volna Ligeti András karnagy urat, vajon jó szájízzel hagyta-e ott előző munkahelyét. De arra sem emlékszem, hogy megkérdőjelezte volna bárki is a MÁV Zenekar frissen kinevezett igazgatójának azt a természetes jogát, hogy programját a maga által felkért karnaggyal hajtsa végre, elküldve egyébként ilyen módon a szintén több mint húsz éve komoly zenekarépítő munkát végző Gál Tamást. Lehet, hogy akkor ezekből az ügyekből csak azért nem lett komoly polémia, mert a felsorolt karnagy urak nem rohangáltak a sajtóhoz? Biztos, hogy az a feladata a magyarországi médiának, hogy a bennünk felgyülemlett indulatokat és frusztrációt a bulvár szintjére lealacsonyítva kanalizálja? Vagy ami még ennél is rosszabb, a politika mocskával besározza? Nem tudom a választ!

Mint azt a nemrégiben az MTI-hez eljuttatott közleményemben hivatalosan is kommunikáltam, a kialakult helyzet - a zenekari szimpátia-szavazással együtt - számomra nem több mint egy felhatalmazás arra, hogy tárgyalásokat folytassak a Zenekar igazgatójával egy esetleges együttműködés lehetőségeiről. Tévedés ezt a szavazást választásként aposztrofálni. Erre nem nekem, hanem az intézmény igazgatójának volt szüksége a tárgyalások megkezdéséhez. Sosem pályáztam a Miskolci Szimfonikusok karmesteri pozíciójára, most sem teszem. Ahogyan sosem túrtam ki kollégát egyetlen egy munkahelyről sem. Egyszerűen nem volt rá szükségem.

Nem tudom, mi a célja mindazoknak, akik most ezt feszültséget tovább szítják, de számomra egyre világosabb, hogy nekem nincs erre szükségem! Úgy tűnik, nem feltétlenül kell hazajönnöm és a hazám érdekeinek, boldogulásának szolgálatába állítanom mindazt a tudást és tapasztalatot, melyre szert tettem a nagyvilágban. Az egyetlen dolog, ami még visszatart attól, hogy udvariasan megköszönjem a felkérést és kilépjek ebből a történetből, az éppen az a néhány tucat muzsikus, a Miskolci Szimfonikus Zenekar, akiknek egyetlen „bűnük" van: szeretnének harminc év után új kihívásokat, új aspektusokat, új célokat és új metódusokat megismerni, illetve kipróbálni. Szeretnének jobban zenélni! Lukács Ervintől Petrovics Emilig, Dobszay Lászlótól Kocsis Zoltánig minden tanárom és mesterem arra tanított, hogy ez az igazi ismérve a minőségi muzsikus kategóriájának. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.