Si szerint a világ

Telefonbeszélgetés Simon Keenlyside-dal

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2014 április

Simon Keenlyside angol énekes ma nemzedékének talán legnagyobb líraí baritonja. A milánói Scala, a Covent Garden és a Metropolitan neki mind hazai pálya. Legkedvesebb terepén, otthon, azonban ő Si. Így hívja őt hároméves kislánya és ötéves kisfia, akik számára a világon mindennél fontosabbak. Így aztán Simon Si szemével látja a világot és benne saját magát. Többek között ez is kiderült, amikor nem sokkal márciusi, budapesti koncertje előtt beszélgethettünk. Meg az is, hogy Si szerint a világ sokkal egyszerűbb, mint amilyen Simon, a világsztár szerint lehetne. Egyszerűbb és szerethetőbb.

- Első alkalommal lesz Budapest vendége, amikor operakoncertet ad, azaz operaáriákat énekel a Művészetek Palotájában. Hogy lehet az, hogy nem járt még nálunk?

- Amikor az egyetemet befejeztem, eljöttem Budapestre, kifejezetten azért, hogy élőben halljak cigányzenét. A hangszer iránti érdeklődésemet motiválta, hogy apám, egyébként nagyapám is, hegedűművész volt, és akkoriban, ki tudja miért, elkezdtem cigányzenei felvételeket hallgatni. Szépek voltak. Ismertem tehát a repertoárt, de itt, Budapesten, éttermekben járva, hiába kértük a zenészeket, hogy a kedvünkért ezt vagy azt játsszák, diákok lévén, pénzünk nem volt, fizetni nem tudtunk, így aztán csak az amerikai turisták fülébe húzott szokásos kliséket hallottuk. Ebből a szempontból tehát nem volt sikeres az utazás, de más szempontból nagyon is: jól éreztük magunkat, és nagyon tetszett a város.

- Énekesként mégsem jött el eddig egyszer sem, miért?

- Egyszerűen így alakult. Viszonylag keveset utazom. Korábban szinte örökké úton voltam, mint valami vándormuzsikus. Sőt volt az életemnek olyan időszaka is, amikor külföldön éltem: egy darabig Spanyolországban a flamenco miatt, amit tanulmányozni akartam, majd Németországban, mert úgy gondoltam, a német operák miatt meg kell tanulnom németül, és különben is, egy fiatal énekes számára akkoriban ott nagyon sok fellépési lehetőség adódott. Aztán jöttek a vendégszereplések, meghívások, húsz éven át évi tíz-tizenegy hónapot úton töltöttem. Ilyen az énekes élete: a karácsonyi ebédre talán hazamehet, de másnap indul vele vissza a repülő, mert valahol messze várja egy színpad, várja egy szerep. Az egész élete csak ebből áll. Amikor megszülettek a gyerekeim, elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább. Rájöttem, semmi nem fontosabb, mint hogy minél több időt tölthessek velük, és persze a feleségemmel. Későn nősültem, későn lettem apa, és ehhez a későn talált kincshez nagyon ragaszkodom. Ennek viszont az ára az, hogy nem jutok el mindenhová.

- Előfordul, hogy visszautasít akár fontos fellépéseket?

- Igen. Nem sok mindenre vagyok igazán büszke, de arra igen, hogy évi három-négy hónapra mindenképpen szabaddá teszem magam. Nem akarok úgy élni, mint az egyébként csodálatos apám, aki az Aeolian Vonósnégyessel koncertezett szerte a világban, és mi, a családja alig láttuk. Ma már megértem, hogy ez miért volt így: a hatvanas-hetvenes években kevés volt a pénz, anyagi okokból is sokat kellett dolgoznia. Én szerencsés vagyok, hogy választhatok, és azt választom, hogy nem leszek éneklő robot. Ha az ember örökké hajtja magát, előbb-utóbb híres lehet, és sokat keres. De én ezt nem akarom. Szerintem nem attól lesz boldog az ember, hogy megkap mindent, amit akar, hanem attól, hogy tudja, mit akar. És én tudom. Imádok énekelni. Nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Kiváltságosnak érzem magam, amiért csodálatos koncerttermekben és szinpadokon fantasztikus kollégákkal énekelhetek, de ez önmagában mégsem elég. Esténként én szeretném betakarni a gyerekeimet, a feleségemmel szeretnék sétálni, napnyugtát nézni, beszélgetni, fát, virágot ültetni. Tényleg azért születtem volna erre a földre, hogy semmi mást ne csináljak, csak énekeljek? Nem hiszem. Ha ezt tenném, miről énekelnék? Arról, hogy milyen csodálatos a felhőket bámulni, amikor évek óta nem néztem fel az égre? Ez nemcsak nevetséges, de hiteltelen is lenne.

- A természet iránti olthatatlan szeretetén csak az csodálkozik, aki nem tudja, hogy Cambridge-ben, ahol a világhírű St. John's gyermekkórusban énekelt, később zoológia szakon végzett, és állítólag, ha külföldi vendégszereplésre indul, a bőröndbe beteszi a túrabakancsot.

- Csak ha hosszabb turnéra indulok, ami ma ritkább. Egyébként amikor felvételiztem, megkérdezték, mi akarok lenni, természettudós vagy rovargyűjtő. Azt mondtam, rovargyűjtő, és az is vagyok.

- Mi még?

- Verseket is írok, rajzolgatok is. És persze nagyon szeretem a zenét. Mindenféle zenét. Louis Armstronggal értek egyet, aki azt mondta, nincs más, csak jó vagy rossz zene. Mindegy, hogy minek hívják. Most divat, hogy mindenre azt mondják, világzene. Ez lusta gondolkodásra vall. Úgynevezett crossover lemezt vettek fel velem a múlt héten. Nekem az nem volt crossover, csak sok szép amerikai dal, zenekari kísérettel. Jó zene. Ugyanolyan színekkel, amilyeneket Schubert vagy Hugo Wolf használ - másképp kell őket énekelni, nehezek, de nagyon szépek. Ilyesmit szívesen vállalok. Imádom a fadót, a flamencót, a cigányzenét és persze a jazzt, a bluest.

- Bluest, jazzt is énekel?

- Nem, legfeljebb a negyvenes évek amerikai zenéjét, mert Gershwin, Cole Porter vagy Irving Berlin dalait eredetileg is klasszikus képzettségű énekesek adták elő, tehát bármennyit változott is a stílus, a divat, ebben nekem lehet helyem. A jazzt, a bluest csak hallgatni szeretem, de nagyon.

- A teste a hangszere, mennyire vigyáz rá? Télen meleg sál, nyáron nincs fagylalt vagy hideg víz, szigorúan nyolc óra alvás?

- Nem, csak próbálok normálisan élni, nem szeretnék aranyketrecbe zárt madár lenni. Persze azért vigyázok. Ha az embernek kisgyerekei vannak, könnyen azon veszi észre magát, hogy egész nap gügyög, beszél, kiabál, mesél, az a szegény hangszalag meg estére megadja magát. Ezt tehát nem lehet. Ugyanígy a próbákon: hiába akar többet a rendező vagy a karmester, az embernek magának kell eldöntenie, tényleg szükségük van többre? Ez volt talán a legnehezebb: megtanulni, hogy a hangomat pihentessem. Annyira, amennyire kell.

- Operaénekesnek, vagy egyszerűen csak énekesnek nevezné magát?

- Azt mondják, operaénekes vagyok, de legalább annyi dalt énekelek, mint operát. Klasszikus énekes, azt mondanám.

- Melyik fontosabb?

- Nekem mind a kettő egyformán. Kiegészítik egymást. Az opera a nagy társadalmi, politikai kérdéseket járja körül, a dal meg mindazt, ami emberi - szerelem, barátság, hogyan lehet túlélni itt a Földön az életet -, szóval csupa olyasmi, amit mindenki átél. Másrészt imádom a színpadot: a játékot, a színházat, a drámát, azt, ahogy ott fizikai mivoltában az élet megjelenik.

- Ötvennégy évesen negyvenhét operában énekelt. Ez rengeteg, nem?

- Nem tudom. Nagy része valószínűleg említést sem érdemel. De azért is olyan magas ez a szám, mert amikor kezdő, fiatal énekes voltam, nem válaszhattam: azt fogadta el az ember, amit kapott. Amiről kiderült, hogy milyen csodálatos lehetőség. A legszebb kamaradaraboknak bizonyultak például azok a barokk művek, amelyekben énekeltem. Ha nem kérnek fel, azt sem tudtam volna, hogy léteznek.

- Lírai baritonként indult, aztán jöttek a Verdi-hősök - Macbeth, Posa, Rigoletto és a többi - majd, sokak meglepetésére, Wagner. Így akarta, vagy így adódott?

- Ma is lírai énekes vagyok. Egészen fiatal voltam, amikor a nagy olasz bariton, Piero Cappuccilli - hogy mitől kedvelt meg, azt máig sem tudom - azt mondta, énekeljek olasz operát. Én meg azt feleltem, nekem abban hamar végem lenne, mert túl nagy hangerőt igényel, túl hangos nekem. Ne higgyem, mondta, a hanggal játszani kell, nem harsogni, a Macbeth kottája nem különbözik egy Mozart-darabétól, nem a kotta, vagyis a zeneszerző kívánja a hangerőt, hanem a karmesterek. És tényleg, érdemes meghallgatni Riccardo Muti Macbethjét, döbbenetes: ott minden Verdi szándékai szerint hangzik el. Tudjuk, hogyan akarta, hiszen mindent annyira pontosan leírt. Tehát igen, lírai énekes vagyok. De Verdi szinte újra felfedezte a baritont, annyi új lehetőséggel gazdagította ezt a hangfajt.

- És Wagner? Ő hogy jött a képbe?

- Tíz éven át énekeltem a Tannhäusert. Sokan azt gondolják, ó, a Tannhäuser, igen, az egészen más. De nem. Az én szerepem, a bariton, csodálatos lírai szólam. Beckmesser szerepéről viszont lemondtam, meggondoltam magam. Mert elképzeltem, ha én a szerepet teljesen a sajátommá teszem, ahogy szoktam - karakert, gondolkodást, szemléletet, hangot -, akkor ezzel akarok élni, ezt akarom mindenhová magammal vinni éveken át? Nem. Úgy döntöttem ezt nem akarom. Közben viszont megtartom az összes többit. Nem válok meg Mozarttól és a francia zenétől, Gounod-tól például, Debussytől, és Verditől sem, mert mind más. Ha mindig csak Posát vagy Rigolettót énekelnék, belefáradnék. De nem akarok fáradt és szerencsétlen lenni. A kritikusok nem örülnek ennek. A skatulyákat szeretik, a kategóriákat, ahonnan nem szabad kibújni. Én meg azt mondom: muszáj. Hiszen nem csak egyféleképpen lehet valamit jól csinálni. Ha megnézzük, hogy Rigoletto szerepében kik voltak a legjobb énekesek a huszadik század közepén, szédületes hangbeli különbségeket találunk, a drámaitól a líraiig van ott minden, miközben mindegyikük fellépett vele a Scalában és a Metben. Tehát nem létezik egyetlen Verdi-hang.

- A kortárs zenétől sok énekes húzódozik. Önt viszont láttuk, hallottuk Thomas Adès A vihar cimű operájának Metropolitan-közvetítésében és Lorin Maazel 1984 című operájának is szereplője volt.

- Tom darabját azért vállaltam el, hogy otthon maradhassak. Tényleg, a londoni bemutató miatt. És nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy megtettem, mert bár nagyon nehéz - néha majdnem a hajamat téptem, amikor tanultam -, de megérte, csodálatos zene. Nem szeretek nagy szavakat használni, de ez tényleg remekmű. És Tom - szerintem nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy az ember a zsenit felismerje - valóban zseni. Megtiszteltetés, hogy közöm lehet hozzá.

- Maazel operájából a Facebook-oldalán is szerepelnek részletek. Nyilván kedvenc ez is.

- Nincs Facebook-oldalam, nem foglalkozom az internettel.

- Dehogy nincs, lájkolják is nagyon sokan.

- Igen, van egy csoport, akik működtetik, de én semmit sem tudok róla.

- Pedig ott olvastam azt is, hogy sok kitüntetése, díja után most a Gramophone éves dicsőséglistájára, a Hall of Fame 2014-re jelölték. Erről azért tud?

- Igen, és örülök is neki. Ez ajándék, az ajándéknak pedig örül az ember, és szépen megköszöni. Ezt különösen kedvessé teszi, hogy az indoklásban Tom operája szerepel.

- Már megint nem magáról, hanem másról beszél. Ez nem jellemző azokra az operaénekesekre, akiknek a neve közszájon forog, az úgynevezett celebekre, akik nagyon is sokat tesznek a saját hírnevükért.

- Én nem vagyok celeb, és nem is szeretnék az lenni. Mint harmadik generációs muzsikus, tudom, hogy talpon kell maradni. Ehhez nagyon jól kell teljesíteni, és keményen kell dolgozni. Cserébe megkapja az ember mindazokat a lehetőségeket, amelyek mások előtt zárva maradnak. De a lehetőségekkel jönnek a kötelezettségek: turnék, reklám, karácsonyi és újévi koncert, DVD recepttel - és így tovább. Nem fintorgok mindezen, tudom, hogy a pályával együtt jár, de nem is hajszolom. Én énekelni és mellette élni akarok. Mindig azt mondom, vigyázz, mit kívánsz magadnak, mert a végén még megkapod! Rengeteg csodálatos énekes és táncos van ám, akik az oldalbejáraton át jönnek be a színházba és ott is mennek ki, de a lényeg számukra, hogy ott legyenek a színpadon, csodálatos énekesek társaságában, kiváló karmesterekkel és zenekarokkal. Ez nekik elég. Pavarotti fénykorában ki tudja, ki volt mellette a bariton? Senki, de az a bariton biztos boldog volt. Amúgy pedig, mint harmadik generációs zenész mondhatom, mindannyian csak átutazók vagyunk ezen a földön. A napokban egy híres fiatal énekesnek mutattam Leonard Warren egyik csodálatos, fiatalkori felvételét. Azt sem tudta, kiről beszélek. A nevét sem hallotta. Meghalt a király, éljen a király! Nem árt, ha az ember ezt nem felejti el. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.