Valami véget ért

Karmesterváltás Miskolcon

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2014 március

 Kovács László - Felvégi Andrea felvétele

2013. július 1-jén új ügyvezető igazgatót neveztek ki a Miskolci Szimfonikus Zenekar élére. Horváth Ádám operaénekes, kulturális menedzser már hivatalba lépésekor elmondta, hogy az ötven esztendős együttes jövőjét, ha úgy tetszik, következő fél évszázadának nyitányát új stábbal, új vezető karmesterrel tervezi. Kovács Lászlónak már első találkozásukkor jelezte, hogy szerződése lejárta után, azaz 2014 őszétől nem számít rá. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy tiszteli, elismeri érdemeit, azt, ahogy harminc éven át nem egyszerűen vezette, de a magyar komolyzenei élet rangos, elismert szereplőjévé formálta a miskolci együttest. „Olyan időszak volt ez a harminc év, amely alatt a művészeti vezető az egész zenekar alapját, presztízsét megépítette." (Zene-kar, 2014. február 10.) Igaz, ugyanott elhangzott tőle ez is: „Szeretnék új energiákat hozni az együttesbe. Adminisztrációban és művészeti területen is. Ez új irány, ami nem kritizálja az előzőt, hiszen az előző korszak remek vívmányokkal volt tele, csupán más utat kívánok választani." A mindenkori igazgatónak ehhez természetesen joga van. Kovács László négyéves szerződése a nyáron lejár. Lassan el lehetett volna kezdeni a gondolkodást arról, miként lehetne őt a legméltóbb módon elbúcsúztatni, és megköszönni neki az elmúlt harminc évet.

E helyett január végén a kezébe nyomtak egy felmondólevelet. Mint Horváth Ádám sajtótájékoztatóján kifejtette, az első karmestert ez csupán „felmentéséről" értesítette. Az ügyvezető erősen kifogásolta is, hogy az Észak-Magyarország című napilap tudósításában „kirúgásról" írt, egyszerű „felmentés" helyett. Ha már a szavakon lovagolunk, pontosítsunk: a levél „a munkaviszony azonnali hatállyal való megszűnéséről" tájékoztat. Az „azonnali hatállyal" azt jelenti, hogy a három nappal későbbre meghirdetett bérleti hangverseny dirigálására már más karmestert kértek fel. Erről Kovácsot addig senki nem értesítette hivatalosan. A kollégák szóltak, hogy valami nem stimmel, más neve szerepel a próbatáblán. Öt nappal annak a bérleti sorozatnak az első koncertje előtt, amelyre már fél éve készültek. Miért? Válasz nem volt.

Néhány nappal korábban azonban történt még valami. Egy társulati ülésről Horváth Ádám a szó szoros értelmében kiutasította az együttes művészeti vezetőjét. Mint kiderült, az ügyvezető által majdani első karmesternek felkért Hamar Zsolt programjának ismertetése volt az első napirendi pont, amelyen az akkor még hivatalban levő előd jelenléte ezek szerint nem volt kívánatos. A második napirendi pontban a zenekar tagjainak nyílt szavazással kellett arról nyilatkozni, hogy a „kortesbeszédet" elfogadják-e. Elfogadták. Kész. Ennyi? Hát nem egészen.

A Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett érdemes művésznek, a Liszt Ferenc-, a Bartók-Pásztory-díj, a Pro Urbe Miskolc és még jó néhány rangos elismerés tulajdonosának tizenegy nappal a történtek után a lehető legegyszerűbb kérdést tettem fel.

Hogy van?

„Furcsa dolgot fogok mondani. Az eseményeket követő napok szinte eufóriában teltek, mert soha életemben nem éreztem még ekkora támogatottságot. Még most is felhívnak olyan emberek, akikkel azelőtt soha nem beszéltem, vagy olyan ismerősök, akikkel húsz éve nem váltottunk szót, csak azért, hogy ebben a helyzetben biztosítsanak a szeretetükről, együttérzésükről és arról, hogy mellettem állnak. Ez is és az egyértelműen pozitív sajtóvisszhang is nagyon jólesett. De még most is nehezen hiszem el, hogy ez megtörtént velem. Még mindig meglepve konstatálom azt a helyzetet, hogy amikor harminc év után engem egy újonnan jött igazgatóval összemérnek, és választani kell kettőnk közül, akkor én húzom a rövidebbet, hazai pályán. Hihetetlen.

Amúgy elfoglalom magam. Több mint tíz napja azzal szerencsétlenkedem, hogy a céges telefonszámomat átvihessem magánhasználatra. Harminc éve mindenki ezen hív, rokon, barát, partner, hivatal mind ezt ismeri. Azon a napon, amikor a munkaviszonyomat megszüntették, még élt a telefonom, amikor gyanútlanul bementem dolgozni, még felhívtam róla valakit. Amikor hazafelé indultam, és az autóból akartam telefonálni, már le volt tiltva. Ennyire sürgős volt nekik.

Tényleg nem gondoltam, hogy ez lesz a vége. Ennek a harminc évnek az eredményeit ugyanis még a leghűségesebb Horváth Ádám-támogatók sem kérdőjelezik meg. Mindenki azt mondja, hogy a zenekar remek állapotban van, az eredmények, a visszajelzések mintaszerűek, a közönségbázis megvan, újszerű dolgokat csinálunk, nyitunk, stílusokat keresztezünk, különleges koncerteket hoztunk létre, minden nagyon rendben van, de a város most valami újat szeretne. Hogy mit jelent ez az új, azt senki nem tudja elmondani. Sőt, az önkormányzat részéről mindenki azt hangsúlyozza, hogy ő nem ért ehhez, ő nem szeretne ebben állást foglalni. Elhárítják maguktól a felelősséget. És ebből egyértelműen az derül ki: Horváth Ádám egyéni döntése, hogy nem akar velem dolgozni. Hogy miért, vagy tulajdonképpen milyen zenekart szeretne, arról nekem soha nem beszélt.

Az elmúlt napokban sokan kérdezték tőlem, van-e e mögött politika. Nincs. Nekem soha nem volt közöm a politikához, és ha ez egy politikai játszma lenne, nem is tudom, hogy milyen szinten, vagy milyen formában vehetnék részt benne. Én tehát úgy gondolom, hogy ennek semmi köze a politikához. Emberi dolgokról van itt szó. Szerintem Horváth Ádám meg akarja mutatni a világnak, hogy az ő jövetelével új korszak indul el. Ha én ott vagyok, akkor az még mindig az én időm. Arra azt mondják, hogy a Kovács Laci harmincegyedik szezonja, nem pedig azt, hogy Horváth Ádám első szezonja indul. Ezért vagyok neki útban. Hogy az önkormányzat ehhez miért asszisztál egyetlen szó nélkül, az számomra rejtély.

Ha módom lett volna megvédeni a pozíciómat, megtettem volna. Nyilván nem álltam volna fel szívesen. Azt ajánlottam volna, hogy kérdezzük meg a zenekart. Ugyanolyan titkos szavazással, mint ahogy eddig is négyévente megítélték a tevékenységemet. Ezeken a szavazásokon mindig megkaptam a két­harmados többséget. Volt, amikor jóval fölötte, volt, amikor közel hozzá, de a csaknem hetven százalékos támogatottságom mindig megvolt. Nem kettő, hanem huszonkilenc év után. Ilyen szavazást javasoltam volna most is. Abban az esetben, ha a többség nem támogat, nincs miről beszélni, akkor nem indulhatok. De Horváth Ádám biztosra akart menni, ezért nem ment bele abba, hogy a zenekart megkérdezze. Egy személyben döntött, azt mondta, erről nem nyit vitát.

Azt is sokan kérdezték tőlem, meglepett-e és rosszulesett-e, hogy Hamar Zsolt programját a zenekar szinte egyhangúlag elfogadta. Nem lepett meg és nem esett rosszul. Amikor az önkormányzat képviselője azt mondja, hogy Kovács László jövője eldöntött tény, ezzel kapcsolatban nem lehet véleményt nyilvánítani, most csak arról kérdezünk meg benneteket, mert nálunk persze van demokrácia, hogy mit szóltok ahhoz, aki majd utána idejön. Vagyis róla és nem rólam szavazott a zenekar. Egyébként sem kettőnk között van az ellentét vagy vita. Egy nappal korábban mi ezt megbeszéltük, és Zsolt biztosított róla, hogy semmiképpen nem fog nekem ártani. Hogy másnap miért ment bele egy ilyen kellemetlen helyzetbe, hogy róla, mint jelöltről szavazzon a zenekar, miközben engem kiküldenek a teremből, azt nem tudom. Jól esett volna, ha később felhív, de én tényleg nem haragszom rá. Nincs is rá okom.

Egyébként, ahogy nekem elmesélték ennek a beszédnek a lényegét, nem fedeztem fel benne különleges újdonságokat. Nyilván, ha az ember odaáll bármelyik zenekar elé, főleg, ha egy kicsit utánanéz, hogy az együttes éppen mi mindennel foglalkozik, tud olyat mondani, ami újdonságnak tűnik. Mindig lehet azt mondani - ezek nagyon hatásos dolgok -, hogy ezentúl nagyobb hangsúlyt fektetünk a szólampróbákra, szeretnénk több ifjúsági koncertet, nyitunk a körülöttünk lévő nagyobb városok felé, vagy hogy javítjuk a zenekari hangzásképet. Erre mindig tud az ember példákat hozni, meg ellenpéldákat is, hogy itt úgy van, másutt meg éppen fordítva. A zenekar pedig - azt kell mondanom, ez az én nevelésem - jóindulattal végighallgatta Zsolt beszédét, és arra a kérdésre, hogy amit hallottak, szimpatikus volt-e, azt mondták, igen.

Lehet, hogy titkos szavazásnál más eredmény jött volna ki. De ebben a helyzetben, amikor a zenekar azt látta, hogy ezt velem meg lehet tenni, hogy egy művészeti vezetőt harminc sikeres év után ki lehet utasítani a teremből, és miután megpróbálok ellenállni, végül alulmaradok, nyilván nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy álljunk már meg, én ebben nem veszek részt. Szépen lehajtották a fejüket, és amikor szavazni kellett, vigyázva, nehogy a válluknál magasabbra lendüljön a karjuk, mert az már állásfoglalás, megemelték a kezüket, és gyakorlatilag egyetlen ellenszavazat nélkül elfogadták Zsolt programját.

Megértem őket. A korábbi jókedvű, nyugodt, kiegyensúlyozott állapotú zenekar szeptemberre már csak emlék maradt. A szeretet és nyugalom helyét a megfélemlítés, a megalázás, a rettegés vette át. Senki nem mer most már úgy megszólalni, vagy bizonyos témákban megnyilvánulni, amivel felvállalna egyfajta kötődést hozzám. Azért, mert az a hat-nyolc ember, aki egyértelműen az új igazgatót segíti, hosszúra nyúlt füllel hallgatja a beszélgetéseket, nézi, ki, kivel, hogyan, mikor telefonál, mire hogyan reagál. Ez az egészben a legszomorúbb. Sok emberrel beszélgettem. A kínai turné során is, ahol három hétig együtt voltunk, de utána is, szinte minden este felhívott egy-két zenész, hogy elmondják, higgyem el, mindenkit borzasztóan megterhelnek ezek a változások. Ők eddig nem voltak ehhez hozzászokva. Ehhez a stílushoz, ehhez a nyelvezethez. Korábban, ha valaki valami kis hibát vétett, azt mondtuk, vigyázzon, hogy legközelebb ez ne forduljon elő. Most mindenről jegyzőkönyvet vesznek fel. Addig, ha egy vezető valamit akart, kiállt a zenekar elé, és elmondta, mit szeretne. Most a hirdetőtáblára függesztik ki az ügyvezetői határozatot. Azt sem gondoltuk, hogy arra is sor kerülhet, hogy fél évvel korábbi, telefonra felvett beszélgetéseket, hangmontázsok formájában, hangszórókon keresztül az igazgató lejátszik a zenekarnak annak bizonyítására, hogy én milyen szavahihetetlen ember vagyok. A zenészek nem voltak felkészülve arra, hogy ilyesmi előfordulhat. Meg is viselte ez őket lelkileg alaposan.

Nekem sem az volt a fő problémám, hogy az igazgató a jövő évadtól nem kíván velem dolgozni, hanem az, hogy olyan helyzeteket teremtett, amelyekkel engem ellehetetlenített. A kínai turnéról nem jelenhetett meg tudósítás, a koncertjeimre nem jelentek meg plakátok. Vagy ha igen, akkor az utolsó pillanatban készültek el, minimális információval. Mit ér egy plakát, ha nem derül ki belőle, hogy hangversenyre hív, vagy esetleg bélyegkiállításra vagy ruhavásárra? Így aztán volt olyan koncert, számomra súlyponti produkció, ahol 32 ember ült a nézőtéren. Mert nem volt meghirdetve. Miért? Hogy Horváth Ádám jelezhesse a fenntartók, a város felé, hogy az én koncertjeim érdektelenségbe fulladnak.

Leginkább az fáj, hogy életem során nagyon sokszor elhagyhattam volna Miskolcot különféle kedvezőbb lehetőségekért, de mindig azt éreztem, hogy nekem ez a feladatom. Doráti Antal egyszer azt mondta nekem - a mondást Kodálynak tulajdonította -, hogy mindenkinek van egy téglája, és ezt a téglát valahol el kell helyeznie. Ez a feladata az életben. Én úgy gondoltam, az én dolgom az, hogy Miskolcon helyezzem el ezt a téglát. És talán ez esik a legrosszabbul, hogy egyik pillanatról a másikra ez mind semmissé válhat. Jön egy ember, és azt mondja, ezen most változtatunk. És az egész közeg ráhagyja. Jó, változtatunk. Nem tudjuk pontosan, hogy mit akarunk, milyen irányba megyünk, de menjünk, változtassunk. És az a zenekar, amelyik korábban képes volt az egységes kiállásával megmenteni az előző igazgatót, megijed, fél és hallgat. Nyíltan persze nem vesszőztek meg senkit, és eleinte kirúgások sem voltak, azok csak később kezdődtek, de elmenekültek az emberek. A titkárságon a régiek közül már csak egyetlen dolgozó van, és öt új. Az emberek érezték a levegőben, hogy bármi megtörténhet. És ahogy az lenni szokott, a zenekarban is elindult egy átrendeződési folyamat, egyesek odaálltak az új erők mellé. Nem voltak sokan, de annál határozottabban képviseltek egy új stílust és nyelvezetet. Valami véget ért." }

Áprilisi lapszámunkban Horváth Ádámot és Hamar Zsoltot is szeretnénk megszólaltatni e témával kapcsolatban.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.