Csengery Kristóf és Malina János kritikái

Szerző: Csengery Kristóf, Malina János
Lapszám: 2014 február

 CSENGERY KRISTÓF

Baráti, Csaba,

MÁV Szimfonikusok 

Ünnep. Ha egyetlen minősítő szóval kellene illetnem, így nevezném a MÁV Szimfonikusok Mikulás-napi Brahms-hangversenyét, amelyet az együttes vezető karmestere, Csaba Péter vezényelt, s amelyen szólistaként Baráti Kristóf lépett fel. Most néhányan nyilván felkapják a fejüket, s magukban valami olyasmit gondolnak, hogy a kritikus elveszítette szakmai ítélőképességét, de legalábbis erősen túloz. Mert valóban, a MÁV Szimfonikusok ambiciózus, fejlődőképes együttes, de mégsem ostromolja a hazai zenekari játék csúcsait, nem Fesztiválzenekar s nem Nemzeti Filharmonikusok. Közölhetem a kétkedőkkel: több évtizedes kritikusi tapasztalatomat működtetve vélem úgy, hogy a felsőfokú méltatás indokolt. A hangverseny - amelynek az 1870-es és '80-as évek fordulójára összpontosító, rendkívül koherensen szerkesztett műsorán az Akadémiai ünnepi nyitányt (C-dúr, op. 80 - 1880) követően a Hegedűverseny (D-dúr, op. 77 - 1878) és a 2. szimfónia (D-dúr, op. 73 - 1877) szerepelt - csupa érdemleges zenei megnyilvánulást hozott. Igényes kidolgozású, lelkes zenélést hallottunk, amely méltó az elismerésre.

Csaba Péter irányításával az Akadémiai ünnepi nyitány megfogalmazását fürgeség és tagoltság jellemezte, és Brahms nyers humorához híven mindvégig jól érvényesültek az előadásban a robusztus erejű gesztusok. A mű témabősége a tolmácsolásban karaktergazdagságként revelálódott, a tétel formai és dinamikai kibontakozásának egyenletes, szép íve volt, amely eljuttatott a Gaudeamus igitur kontrapunktikus C-dúr jubilációjának kedélybeli fennsíkjára a hegedűk föl- és leszáguldozó harminc­ketted­-mozgása felett. Magabiztosság, öröm, humor keveréke átütő muzikalitással közvetítve - így hatott a boroszlói doktoravatás alkalmából komponált brahmsi diáktréfa Csaba Péter és a MÁV Szimfonikusok olvasatában.

Bizonyára sokféleképpen lehet értékelni és jellemezni Baráti Kristóf játékát a Hegedűversenyben. A kritikus számára az első és legfontosabb, hogy leszögezze: ez a teljesítmény mind hangszeres szempontból, mind zenei érzékenység terén a nemzetközi élvonal legfelső színvonalbeli sávját képviselte. Így talán el tudja játszani még egy-két művész a világon ezt a versenyművet, de ennél sokkal szebben-jobban aligha - és a darab interpretációtörténetében sem igen játszották szebben-jobban, ezt biztonsággal állíthatjuk, hiszen ismerjük a kompozíció felvételei közül, amit ismerni leginkább érdemes. Ami a technikát illeti: Baráti modern, felvilágosult hegedűs, ez az összes Bach-szólóhegedű-kompozíció, vagy az összes Beethoven-szonáta általa készített felvételét hallgatva is érzékelhető, s a korszerű hangszeres gondolkodás most is érvényesült nála. Nem terhelte meg játékát portamentókkal, nem vibrált túlzottan, nem forszírozott és nem préselt, annál is kevésbé, mivel egész alapmagatartását, mint máskor is oly sok alkalommal, ezúttal is a zenei tartalom elsőrendű szolgálata, a hangszer beszéltetése, a nemesen letisztult retorika uralta. Ugyanakkor azonban az is kétségtelen, hogy ez a lelkiekben és intellektuálisan egyaránt páratlanul gazdag művész érzékenyen és fogékonyan fordul a múlt nagy tradíciója felé, és sok mindent átment lendületben, pátoszban, vehemenciában, hangsúlyos gesztusokban a hagyomány nagyjainak örökségéből. Azt és annyit, amit és amennyit ma lehet és érdemes. Ez utóbbi: a múlt tradíciójának megbecsülése és feldolgozása tette kellő mértékben romantikussá Baráti előadásmódját, ebből táplálkozott játékának pátosza, szenvedélye, energiája és képzeletgazdagsága. Kivételes, nagyszerű tolmácsolás volt ez (mintmindig, minden Baráti-produkció), amelyet hallgatva joggal kérdezheti a zenebarát: hogy lehet az, hogy korunk egyik legnagyobb magyar muzsikusának művészetét eddig mindössze egy Liszt-díj ismerte el 2011-ben? A tapsokra válaszolva Bach d-moll partitájának (BWV 1004) Sarabande-tételét tolmácsolta Baráti Kristóf.

A szünet után a 2. szimfóniát Csaba Péter lelkesítő lendülettel, hiteles tempókkal, szuggesztíven vezényelte, a zenekar pedig saját átlagszínvonalát felülmúlva, remek teljesítményt nyújtva követte karmesterét. Tetszett a nyitótétel telt, puha, dús hangzása, e hangzás melegsége és fénye, örömmel nyugtáztam a B-dúr Adagio non troppo hajlékony dallamait és szelíd fényeit, s azt is értékeltem, hogy a szimfonikus térnek a tétel során mindvégig volt tágassága és mélysége - Csaba Péter és a zenekar muzsikusai nem „kétdimenziós", sík felülettel dolgoztak: a képbe bele lehetett lépni és el lehetett kalandozni benne. Feltűnően friss tempó jellemezte a G-dúr Allegretto graziosót - a megszokottnál gyorsabb lüktetést azonban elfogadtatta és hitelesítette az előadásmód derűje és finomsága. Végül a fináléban karmester és zenekar közös muzsikálásának előrefúródó lendülete, a végkifejlet felé közeledve pedig az egyre fokozódó feszültség, a jubiláció feltartóztathatatlan sodra ragadta magával a hallgatót. December 6. - Zeneakadémia. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar }

Faust, Keller,

Concerto Budapest

Érdemes bátrabban, a szokottnál több kockázatot vállalva kialakítani a hangversenyműsorokat - ezt sugallta a Concerto Budapest december eleji fellépése. Keller András vezényletével a zenekar csupán egyetlen klasszikus repertoárdarabot szólaltatott meg: Beethoven Hegedűversenyét (D-dúr, op. 61 - 1806) a koncert elején, a szünet után azonban Kurtág és Sosztakovics következett, az Új üzenetek (op. 34a - 2009) és az 5. szimfónia (d-moll, op. 47 - 1937). Igaz, a versenyművet nemzetközi rangú szólista, Isabelle Faust (az idén áprilisban 92. évét betöltő Zsigmondy Dénes hajdani növendéke) szólaltatta meg, mégis megtörténhetett volna, hogy csak kevesen jönnek el a koncertre, vagy az, hogy meghallgatván a Beethoven-kompozíciót, a szünetben dezertálnak, nem várva meg Kurtágot és Sosztakovicsot. Ehelyett népes közönség töltötte meg a Zeneakadémia nagytermét, és az érdeklődés a szünet után sem csökkent. Mindez megerősítés azok számára, akik e sorok írójával együtt úgy vélik, hogy a tágabb értelemben vett „új zene" (ide sorolva adott esetben akár fél évszázada, vagy még régebben keletkezett kompozíciókat is) népszerűsítésének egyetlen valóban hatékony módja nem az elkülönítés, a „fesztiválgettó", hanem a 20. és 21. század termésének integrálása a klasszikus programokba. Ez a módszer egyrészt lehetővé teszi, hogy nem speciális érdeklődésű, az „átlagot" képviselő közönségrétegek is találkozzanak az újabb korszakok termésével, másrészt hozzásegíti a műveket ahhoz, hogy korrelációba lépjenek egymással (ilyen sajátos egymásra vonatkoztatásra, közös tulajdonságok felfedezésére ezúttal Kurtág és Sosztakovics egymástól hét évtizednyi távolságra keletkezett művei között is lehetőség nyílt - de erről később).

Keller András és Isabelle Faust - Fejér Gábor felvétele

A negyvenegy éves Isabelle Faust, akit a magyar közönség is jól ismer - legutóbb tavaly januárban hallhattuk: akkor a Nemzeti Filharmonikusok meghívásának eleget téve, Hamar Zsolt vezényletével játszotta Berg Hegedűversenyét a Művészetek Palotája pódiumán -, érzékeny muzsikus, az érzékenység pozitív és negatív velejáróival. Kezdem az utóbbiakkal: szép és kifejező hangját ezúttal olykor salakosnak éreztem, és időnként az intonáció is hagyott maga után kívánnivalót, ráadásul azon a koncerten, amelyen én lehettem jelen (a két este közül az elsőn), a lassú tételben a művésznő kissé el is keveredett, nagyon diszkrét „elúszás" volt ez, talán nem is mindenki vette észre, de azért megtörtént. Másfelől viszont az egyértelmű erények közé sorolható, hogy Isabelle Faust nem reprezentatív, „szónoki" gesztusrendszerrel tolmácsolta a Hegedűverseny magánszólamát, hanem meditatív-filozofikus mélységgel, s ez értelemszerűen terelte a zenekarral való kapcsolattartás módját a virtuóz-szólisztikus, „uralkodói" magatartásforma helyett a kamarazene magasrendű, párbeszédes formái felé. Szintén az érzékenység hozamaként értékelem a kísérletezés hajlandóságát: Isabelle Faust a művet nem a megszokott cadenzákkal játszotta. Tudnivaló, hogy Beethoven megalkotta a Hegedűverseny zongoraverseny-változatát is, amely soha nem aratott igazi sikert, s ma is ritkán szólal meg. Az új műalak kedvéért nemcsak a magánszólamot alakította át a billentyűs hangszer követelményeinek megfelelően, de a cadenzákat is átírta, kiváltképp a nyitótételét, amelyben - mintegy tudatosítva a hallgatóban a timpaninak a tételben játszott különlegesen fontos, már-már concertáló szerepét - a hegedű egy ponton túl a timpanival együtt játszik, merőben sajátos, a zenetörténetben ritkaságnak számító módon. De a két másik cadenza is teljesen új a Hegedűversenybeliekéhez képest. Mármost a zongoraversennyé átalakított Hegedűverseny cadenzáit az utókorban több muzsikus is igyekezett „visszahegedűsíteni". Ezt tette Max Rostal, Eugène Ysaÿe, Michelangelo Abbado, Christian Tetzlaff és Wolfgang Schneiderhan. Isabelle Faust a legutóbb említett hegedűművész változatát játszotta, tehát egy abszolút extrém verziót: a hegedűversenyből a szerző által Zongoraversennyé alakított mű cadenzáit visszaalkalmazva a vonós hangszer követelményeihez, de megtartva például a rendkívül szokatlan és izgalmas „duót" a timpanival a nyitótétel végén. Ráadásként - akárcsak Barátitól egy nappal korábban - Bachot hallottunk, pontosan ugyanazt: az ötrészes d-moll partita (BWV 1004) centrális tételét, a Sarabande-ot, s ebben is akadt különlegesség, mert nagyon úgy tetszett, hogy Isabelle Faust a historikus előadói gyakorlat tanulságait kamatoztatva viszonyul a tétel retorikájához.

Hogy jön össze Kurtág és Sosztakovics, kérdezhetik néhányan a második rész két műsorszámáról. Nos, az Új üzenetek és az 5. szimfónia között a sok évtizednyi távolság ellenére két fontos összekötő kapocs mindenképpen akad: az egyik a mindkét műben fontos szerepet játszó szabálytalan, „narratív" formálás, a másik az erős képszerűség, a látomásos zene atmoszférája, amely itt is, ott is meghatározó. Kurtág különféle személyes ismerősöknek-muzsikustársaknak dedikált tételsorában az előadás felszínre hozta a színvilág egyedi voltát, a „soha nem hallottam" érzését célzó hangszerelési effektusokat, a Merran's Dream foltjaitól és árnyékaitól a Schatten mélybasszus-morajlásain át a Les Adieux in Janáček's Manier kamarazeneien áttört részleteiig. Inspirált, hangulatgazdag, rezdülésekre érzékeny előadást hallottunk, de egyszersmind érezhetően még érlelődő interpretációt, míg a műsort záró Sosztakovics-produkció már a kész tolmácsolás tökéletességével, és mindenekfelett: szuggesztivitásával és erejével hatott. Utóbbiban már a Moderato lassan bontakozó formafolyamata hatása alá vonhatta a hallgatót, s ugyanígy a hangzás fokozatos kiépítése, a zene indulatainak lassú érlelődése - egyszóval Keller András türelme, a széles formafelület egészében gondolkozó, előrelátó időbeosztás. A feszes, hármas ütemű Allegrettóban a nyers hangzások és éles hangsúlyok éppúgy hatottak, mint a tétel egy későbbi pontján a halk, pizzicatós szakasz rendkívül szuggesztív kivitelezése. A Largo vonós zenéjében egyrészt a muzsikálás vonszolódó jellegét éreztem rendkívül kifejezőnek és képszerűnek (az embernek még Ilja Repin híres festménye, a Hajóvontatók a Volgán is eszébe juthat e zene lassú-gyötrődő karaktere hallatán), másrészt az olvasat evidenciaként érvényesítette a tétel álomszerű, látomásos karakterét. Végül az Allegro non troppo finálé a maga hatalmas hangzásával és viharzó rohamzenéjével szegezte székhez a hallgatót, de nem tévesztette el hatását a kóda mániákus ostinatója sem, az idée fixe-ként ismételgetett egyetlen hang, amelyet a konok dac, a minden akadállyal szembeszegülő, tántoríthatatlan akarat kifejezőjeként dekódolhat a sosztakovicsi „Sors-szimfónia" üzenetét megfejteni próbáló hallgató. December 7. - Zeneakadémia. Rendező: Concerto Budapest }

Perényi, Baráti, Kocsis, NFZ

Alig pár nap telt el a MÁV Szimfonikusok egész hangversenyt betöltő Brahms-műsora után, s máris itt a Nemzeti Filharmonikusok új sorozata, a Téli esték Brahmsszal. Téli szerző volna tehát a Német requiem alkotója? Némelyek inkább úgy tartják, őszi. Hozzátehetjük: meg tavaszi, meg nyári. De persze igen, kétségtelenül: téli is. Való igaz, a hamburgi kikötőben gyermekként megismert nedves-csípős szelek az életmű bécsi fejezeteiben is ott fújnak, de azért napfény is bőven akad a százhuszonkét opus (no meg a Werke ohne Opuszahl) változatos tájain. S ki tudja, téli estékre Kocsis Zoltán talán nem is azért javasolja nekünk megnövelt dózisokban Brahms műveit, mert hideget árasztanak, hanem épp fordítva: mert meleget adnak és védenek - egy vastag, bolyhos szimfóniatételbe úgy burkolózhatunk, mint valami gyapjútakaróba. Brahms: a man for all seasons. Igaz, a fordulat nem azt jelenti, hogy a fehér szakállú szerző minden évszakban aktuális, hanem hogy a mi Johannesünk (a szótár szerint, meg egyébként is) a „jóban-rosszban egyaránt kitartó, korrekt ember" típusát testesíti meg. Rábízhatjuk magunkat télen-nyáron - és egy életen át.

Baráti Kristóf és Perényi Miklós

A bérlet nyitóestjének műsorát a nagy könyvben megírtak szerint egy nyitány, egy versenymű és egy szimfónia alkotta. Ez eddig a megtestesült papírforma. Konvenció helyett szenzációt hozott viszont a műsor középpontjába helyezett versenymű előadógárdája: két egymást eddig elkerülő, kivételesen nagy művész találkozását. Kocsis Zoltán Brahms-vezényléséért is bármikor elzarándokolok a Komor Marcell utca 1-be, Baráti Kristóf és Perényi Miklós közös zenélését azonban, gondolom, szintén nagyon sokan várták izgatottan és kíváncsian. Nem véletlenül: két generáció - a hegedűs harmincnégy, a csellista hatvanöt éves -, két világ: a hegedűs maga a nyílt, közlékeny, energiagazdag és határozott zenélés, a csellista muzsikálásában mindig ott van bizonyos szelídség, töprengés, befelé fordulás. Hogyan fognak együttműködni? Melyikük habitusa válik meghatározóvá? Ki lesz a kezdeményező, a vezéregyéniség? Nos, a közös produkció meg is adta a választ ezekre a kérdésekre, de ki is tért a válasz elől. Mert Baráti és Perényi, ez a két páratlan tökéletességgel játszó, ihletett és elhivatott muzsikus valóban más és más zenei világot képvisel, de közös zenélésük nem e kettősségről szólt, hanem egy harmadik tulajdonságról: az egymásra hangolódás finom tapintatáról. Brahms Kettősversenyének (a-moll, op. 102 - 1887) - mert természetesen ezt a művet szólaltatták meg közösen - előadásukban legfőbb tapasztalata az a megindítóan szép érzékenység volt, amellyel a két művész szinte önmagát feladva igyekezett közeledni és idomulni: egyik a másikhoz, másik az egyikhez. Az eredmény egy nagyon kiegyenlített, nagyon harmonikus összhatás lett, olyan versenymű-előadásmód, amelyet leginkább és legtöbb joggal concertáló kamarazenének nevezhetünk - igaz, egy nagy karmester irányításával egy pompás zenekar is ott bábáskodott e kamaramuzsikálás sikere fölött. Tartalmas, magvas hangzás jellemezte a nyitótételt mind a hegedű, mind a cselló részéről - és jelen voltak azok a robusztus energiák is, amelyeket már a néhány hangos szimfonikus bevezető is előlegez. Úgy is mondhatnánk: megszületett a tétel jellegzetes „zord szépsége". Az Andantéban azután Baráti és Perényi jóvoltából a lágyság és a szelídség, a béke és a derű szigetére érkeztünk. Végül feszesen, ám ugyanakkor rugalmasan lüketett és sodort magával a két hangszeren a finálé agilis témájának daktilikus dallama.

A nyitótétellel kapcsolatban imént emlegetett „zord szépség" jószerével az egész Kettősverseny védjegye: a darab komoly-komor alkotásként él a köztudatban, s nem indokolatlanul. Kocsis Zoltán a versenyművet közrefogó két kompozíció kiválasztásakor ügyelt az egyensúlyra: a második részt az összevont szemöldök jegyében az 1. szimfónia (c-moll, op. 68 - 1876) töltötte ki, a koncert élére azonban a kicsattanó derű képviseletében az Akadémiai ünnepi nyitány (C-dúr, op. 80 - 1880) került. Nagy dinamizmus, telivér hangzásigény, mindenekfelett pedig a ritmika folytonosan érvényesülő tartása jellemezte Kocsis pálcája alatt a nyitányt, melyet a zenekar kedvvel és lendülettel szólaltatott meg. Zenekari játék és karmesteri teljesítmény szempontjából azonban megítélésem szerint a szimfónia volt az est fénypontja: Kocsis Zoltán különlegesen koncentrált, szikrázóan pontos, szenvedéllyel teli előadást vezényelt - olyan tömör és intenzív, ugyanakkor részletgazdag olvasatban szólalt meg ez a sokszor hallott s a sok előadástól simára koptatott remekmű, amely az effajta daraboknak az igazán jó előadóktól dukál. Nagy erő, tűz, feszesség, indulatos hangsúlyok a nyitótételben, dús hangzás, puha színek, lágyság és fény az E-dúr Andantéban (a fuvola karcsú hangja itt külön dicséretet érdemel), szelíd derű az Asz-dúr Allegretto életteli fafúvós szólóiban, majd remekül megformált bevezetés után délceg kürt- és emelkedett fuvolaszólóval ékes himnuszdallam a fináléban, sűrű vonóstónusba ágyazva.(December 11. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

Kavakos, BFZ

Régóta rendszeresen visszatérő vendége a magyar hangversenyéletnek a világjáró görög hegedűs, Leonidas Kavakos (1967), és az sem most történt meg először, hogy a hangszerjáték mellett vezényelt is - mint tette december közepén két estén, a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyén. Mozart, Haydn és Muszorgszkij alkotta a műsort: a G-dúr hegedűverseny (K. 216 - 1775) után a Medve-szimfónia (Hob. I:82, C-dúr - 1786) következett, befejezésül pedig Ravel hangszerelésében az orosz zeneszerző zongoraciklusát, az Egy kiállítás képeit (1874/1922) hallottuk.

Leonidas Kavakos - Felvégi Andrea felvétele

Kavakos rendkívüli szólista és kamarazenész, legutóbb például még a mű igazán fényes előadói tradícióján belül is kivételes értékű felvételt készített Brahms Hegedűversenyéből a Lipcsei Gewandhaus Zenekara kíséretével, Riccardo Chailly vezényletével, ezt megelőzőleg Beethoven összes hegedű-zongora-szonátáját vette lemezre a Budapesten sem ismeretlen Enrico Pace társaságában (az olasz zongoraművész április végén Baráti Kristóf partnere lesz a Müpában). Játéka most sem okozott csalódást, sem hangszeres értelemben, sem zenei inspiráció dolgában. A Mozart-versenymű  nyitótételét (Allegro) hallgatva nagyra értékeltem könnyed vonókezelését, tagolt játékát és az értelmező frazeálást - ezen kívül nem lehetett nem felfigyelni arra a hetykeségre, amely e tétel karakterizálásában újra és újra megjelent, jólesőn pikáns fűszerrel járulva hozzá a zene hangulati zamatához. Az Adagióban megszületett az a jellegzetes szerenádhang, amely a Mozart-versenyművek középső tételét gyakorta jellemzi, s amelynek legszebb példáit némely zongoraversenyben találjuk - de mint ezúttal is tapasztalhattuk, a hegedűversenyektől sem idegen ez a hangütés. Meghittség, bensőséges, meleg tónus, puhaság a hangzásban - ezek a tulajdonságok fémjelezték Kavakos olvasatát. És még valami: a szólóhegedű ebben a tételben nem annyira énekelt, mint inkább beszélt, vallomásosan. A finálé (Allegro) legfőbb jellegzetességeként a táncos lejtés, a ritmizálás szabadsága keltett figyelmet. Ráadásként Leonidas Kavakos Bach E-dúr partitájából (BWV 1006) szólaltatta meg élénk hangsúlyokkal, erősen gesztikus értelmezésben a Gavotte en rondeau-t.

Mint a produkció jellemzéséből kitűnik, a Mozart-versenymű világszínvonalú, elismerésre méltó hegedülés és ihletett muzsikálás élményével szolgált, a műsor második és harmadik száma, a Haydn-szimfónia és a Muszorgszkij-Ravel ciklus karmesteri teljesítménye azonban úgyszólván zárójelbe tette Kavakos hegedülését. Nem mintha a görög muzsikus minden körülmények között nagy pálcaművész volna - annál is kevésbé, mivel a Medve-szimfónia tolmácsolásakor nem is használt pálcát, utóbbit csak a Muszorgszkij-Ravel sorozathoz vette kezébe. Érdekesnek is találtam, hogy míg Haydnnál, „szabad kézzel" meglehetősen rendhagyó ütéstechnikát használt, addig a romantikus-illusztratív képzenék megszólaltatásakor már profi taktírozónak bizonyult - úgy látszik, a két különböző korszak és stílus két különböző dirigensi gesztusrendszer használatára késztette.

A Medve-szimfónia nyitótételében feltűnt az előadásmód már-már barokkosnak nevezhető hangzáspompája, a sok hangsúly, a vehemencia és nagy energia - a grandezzát a timpani szerepének szertartásos kiemelése is nyomatékosította. A második tételtől kezdve Kavakos figyelme erőteljesen a mű népies vonásai felé fordult. Ezt az Allegrettóban a sok ízes hangsúly, a táncos jelleg, a lépő ritmizálás jelezte - érzelemgazdagság és kedély jellemezte a tétel tolmácsolását -, a menüettben a kifejezetten Ländleres értelmezés vált meghatározóvá, a finálét pedig a brummogó basszus fölött igazi nyers-rusztikus paraszttáncként vezényelte a karmester. A Budapesti Fesztiválzenekar mindvégig nagyszerű formában muzsikált, és nem fukarkodott a vendég iránti rokonszenv kinyilvánításával. Legparádésabb formáját persze a Muszorgszkij-Ravel ciklusban volt módja megmutatni. Ezt a művet hallatlanul intenzív karakterizálással, minden részletre kiterjedő figyelemmel vezényelte Leonidas Kavakos. Csupa kontraszt, csupa élénk szín, csupa szenvedély volt karmester és zenekar közös muzsikálása. És mindenekfelett: csupa láttató szuggesztivitás, tökéletesen megfelelve az alapvetően vizuális fogantatású mű hatásmechanizmusának. December 17. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

MR Zenei Együttesek

Szokás, hogy a Magyar Rádió három zenei együttese, a gyermekkórus, a felnőtt vegyes kar és a szimfonikus zenekar decemberben közös koncertet ad, a közelgő ünnep emelkedettségét előlegező, karácsonyi témájú műsorral. Idén is így történt: a program első felét a vokális zene és a 20. század uralta, s jórészt a szünet után is maradtunk az énekkart alkalmazó komponálásmódnál, de akkor már a szimfonikus zenekar is teljes létszámban részt vett a műsor megszólaltatásában.

Elsőként a gyermekek töltötték meg a pódiumot. Kíséret nélküli előadásban egyetlen hosszabb ciklust szólaltatott meg az MR Gyermekkórusa, Kabdebó Sándor vezényletével: Kocsár Miklós Ó gyönyörűszép, titokzatos éjcímű sorozatát hallottuk. A gyermekajkakon otthonos, de az ünnepen nemcsak általuk énekelt legnépszerűbb karácsonyi dallamok közül olyanok sorakoznak itt, mint a Kirje, Kirje, kisdedecske (Karácsonynak éjszakáján),a Mennyből az angyal, a Csordapásztorok, a Kiskarácsony, nagykarácsony, és még több más, hasonlóan kedvelt ének. Különböző forrásokból származó, különböző stílusú és művészi értékű (de a szívnek minden esetben egyformán kedves) melódiák, melyek ebben a szép ciklusban, csodák csodája, erős és megkérdőjelezhetetlen egységbe rendeződnek. A hallgató firtatja magában, hogyan történik ez, s arra a következtetésre jut, hogy a kulcs Kocsár kompozíciós módszere: az a rafinált egyszerűség, amely Arvo Pärt-i minimalizmussal a legkevesebbet adja hozzá a dallamhoz, egy-egy színt, harmóniát, egy-egy váratlan alterációt csupán, és az összhatás titokzatos módon megemelkedik, a zene ártatlansága képes lesz megidézni a betlehemi hercegecske ártatlanságát - és az őt mindig, mindenütt képviselő gyermekekét. Soha nem voltam nagy híve Kocsár kórusművészetének, mindig úgy éreztem, túlságosan áttétel nélkül kodályi, ahogy a műfajjal bánik, és nem titkolom, utánérzésnek tartottam, amit csinál. Most azonban megrendített, amit hallottam, ráéreztem az egyszerre archaikus és modern zene tisztaságára és meggyőző erejére, a részben hallgatni-, részben énekelnivaló, „használati műfajok" pedagógiai nagyságára, és megértettem azok rajongását, akik Kocsár énekkari termését Nyíregyházától Japánig folyamatosan műsoron tartják. A megrendülésben a gyermekkarnak is fontos része volt: az ő üde és tiszta, a szó szokásos bájolgó-édeskés tartalma helyett szigorú szakszerűséggel angyalinaknevezhető énekük is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Kocsár ciklusa a maga hegyes nyilával ilyen tökéletesen beletaláljon az érzelmekkel asszociált szerv lüktető közepébe (Szilágyi Benedikta harangjátékon, Vass Leventetriangulumon működött közre).

Az első részben ezen kívül még két vokális kompozíció gyönyörködtette a közönséget: Respighi 1928-30-ban komponált naiv pásztorjátéka, a Lauda per la Natività del Signore a zeneszerzőre jellemző régizenei (barokkos, reneszánsz, máskor a gregoriánra hivatkozó) stiláris vonzalmaival, illetve Stravinskyra emlékeztető módon különleges hangszerelésével hatott (az Angyalt, Máriát és a Pásztort megszemélyesítő három szólistához és a vegyes karhoz kis fúvós ensemble és zongora csatlakozik). Ezt a művet Vajda Gergely vezényelte a darab ízeire-színeire mindvégig fogékonyan, a bensőséges-archaikus hangulatot hitelesen megidézve, a három szólista, Kolonits Klára, Németh Judit és László Boldizsár pedig éppoly magas színvonalon teljesített ebben a tartózkodó bájú, meghatóan tudós darabban, mint az MR Énekkara az MR Szimfonikusok néhány tagjával társulva. Megható fegyelmet, tudós múltba révedést éppenséggel Britten opusza, a Ceremony of Carols (1942) is felmutat: ebben a tizenegy tételből álló, csupán látszatra egyszerű, valójában gyakran rendkívül nehéz ciklusban (melyet a szerző eredetileg fiúhangokra írt) ismét visszatért a gyermekkórus, ezúttal Matos László vezényletével. Bár az intonációsan kényes részletek olykor kissé halványabban sikerültek, az előadás egésze híven sugározta a mű különleges, Respighihez hasonlóan a múltat - csak ezúttal régebbit - idéző hangulatát, lefojtott áhítatát. Az összhatáshoz nagyban hozzájárult a mű színvilágát kiegészítő hárfa virtuóz játékosa, Bábel Klára, valamint a két szólista,Mogyorósi Tímea és Tóth Sára fényesen, csengő hangú éneke.

Az ünnep hangulatára a korábbiaktól merőben eltérő stílus, hangzásvilág és hangvétel irányából világított a második részben egy 19. századi mű, Bruckner Te Deuma (1884). Mindenekelőtt jeleznünk kell: az oratorikus mű az 1. szimfónia Scherzo-tételével tisztán hangszeres „nyitányt" kapott, amely jól funkcionált, kétféle értelemben is: egyrészt a Művészetek Palotája tágas Bartók-termében „megágyazott" a Te Deum hatalmas hangzásának, másrészt méltóképp előlegezte azt a jellegzetes tömbszerűséget is, amely a Te Deum fogalmazásmódjára oly jellemző. Utóbbi műben gazdag hangzással énekelt az MR Énekkara. Kolonits Klára, Németh Judit és László Boldizsár korábban már méltatott, kiváló tercettje Cser Krisztián érces basszusával teljesedett ki magas színvonalon teljesítő kvartetté, Vajda Gergely pedig a felkészülten és igényesen játszó MR Szimfonikusok élén érvényesítette a Te Deum jellegzetes, hangoszlopokban gondolkodó szimfonizmusát, vezénylésével felhívva a hallgató figyelmét a mű hatásmechanizmusában döntő szerepet játszó mágikus repetícióra. No meg a legfontosabbra: arra a tántoríthatatlan, elszánt emelkedettségre, amely a Te Deum hangszeres-vokális tömbjeinek zengéséből sugárzik, eszünkbe juttatva Mahlert, aki saját partitúrapéldányában áthúzta a „kórusra, szólistákra, zenekarra és ad libitum orgonára" apparátus-megjelölést, fölé írva: „angyalok nyelvére, a mennyek áldását bíró, megzabolázott szívekre és tűzben megtisztult lelkekre". (December 19. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: MR Zenei Együttesek }

 

{ MALINA JÁNOS

Jacobs, Purcell Kórus,

Orfeo Zenekar

Ahogyan öt éven keresztül a Teremtés, majd - idén második alkalommal - az Évszakok szólal meg sorozatban a Müpa újévi hangversenyén, a kritikus egyre inkább úgy érezheti, hogy feladata nem annyira a produkciók részletes és átfogó jellemzése, hanem inkább az éppen aktuális előadás sajátos ízeinek és színeinek érzékeltetése. Annál is inkább, mert a Teremtés esetében a karmester, az Évszakok jelenleg futó sorozatában pedig a zenekar és - legalábbis eddig - a kórus évről évre azonos (volt).

A historikus és a „hagyományos" előadói kultúra lassú konvergenciájának folyamata, vagyis az, hogy a mainstream hangversenyélet sokféle módon integrálni tudta a historizmus számos tanulságát és attitűdjét, oda vezetett, hogy tavaly úgyszólván fel sem figyeltünk arra a tényre, hogy a korhű hangszereken játszó Orfeo Zenekart a „régi" oratórium-iskola nagy öregje, Helmuth Rilling vezényelte. Idén viszont a barokk és a 18. század nagy vokális alkotásainak egyik elismert historikus karmester-specialistájával, René Jacobsszal találkozott Vashegyi György Purcell Kórusa és Orfeo Zenekara; ez a találkozás eleve izgalmasnak ígérkezett, és valóban annak is bizonyult.

Jacobs már nem tartozik az 1950-es és '60-as évek régi zenei „hőskorának" nemzedékéhez, ám zeneileg így is a flamand régi zene boszorkánykonyhájában szocializálódott. Olyan honfitársaitól eltérően azonban, mint Sigiswald Kuijken, Philippe Herreweghe, Jos van Immerseel vagy Paul Dombrecht, akik kóruskarnagyként vagy hangszerszólistaként kezdték pályafutásukat, Jacobs, a karmester zenei egyéniségét szólóénekesi indulása határozza meg. Ez elsősorban a szöveg iránti odaadó és értő figyelemben, általában pedig a kifejezés árnyalatos érzékenységében nyilatkozik meg. S bár ez az előadás korántsem szűkölködött - különösen az Ősz és a Tél szakaszban - nagyszabású és szuggesztív képekben, elsősorban mégis a karakterek finom játékának, a megkapóan lírai pillanatoknak a révén marad emlékezetes a hallgató számára. Jegyezzük meg mindjárt: ennyireemlékezetessé csakis azáltal válhatott, hogy mindhárom szólista, Sophie Karthauser (szoprán), Brickner Szabolcs (tenor) és Konstantin Wolff (basszus) sajátos egyéniségével, de egyaránt a karmesteréhez hasonló érzékenységgel és precíz tudatossággal járult hozzá az előadás szerves és kiegyensúlyozott összképéhez.

Mutatis mutandis ugyanez mondható a kórusról és a zenekarról is; ez pedig azért különösen nagy dolog, mert ők eddig ritkán szerepeltek vendégkarmesterrel, s lám, Rilling után Jacobs esetében is - sőt ezúttal talán még nagyobb mértékben - azt érzékelhettük, hogy a két együttes kifejezetten nyitott módon, rokonszenvvel hangolódott rá a dirigensre, zenei kapcsolatuk jól érezhetően inspiráló és intenzív volt - ami természetesen Jacobs kvalitásait is dicséri. Mindezzel kapcsolatban végül fontos megemlíteni azt is, hogy a Purcell Kórus beugróként vett részt a produkcióban, miután a meghirdetett osztrák kórus három nappal a koncert előtt lemondta a szereplést.

René Jacobs vezényléséből a közönség felől nézve eleinte nemigen érzékelhettünk többet precíz ütemezésnél; igen hamar meghallhattuk azonban, hogy akár a kórustömbök agogikai megmozgatásában, akár az áriák és különösen a recitativók megformálásában hallatlan kontrolláltság és tudatos részletmunka nyilvánul meg, amiből azután adott pillanatban humoros vagy szívbemarkolóan lírai pillanatok, festői színek és képek bontakoznak ki. A karakterek plasztikus megragadásában inspiráló partnere volt Jacobsnak a continuó-szekció, élén az önmagát felülmúló Gyöngyösi Levente vibrálóan eleven fortepiano-játékával és a csellista, Vályi Csilla megkapóan szép pillanataival. Emlékezetesek voltak a két fuvola festői hatású felvillanásai, az expresszív klarinétszólók, vagy éppen a timpani rendkívül szuggesztív megmozdulásai is - de felsorolhatnám itt szinte az egész zenekart. A kórusról a legkevesebb, ami elmondható, hogy teljesítményében nyomát sem lehetett érezni a beugrással járó stressznek - viszont, s ez bizonyára Jacobsnak is köszönhető, a jó szövegmondáson túl nem egyszer úgy éreztem, hogy a szöveg intenzitása is jóval meghaladta azt, amihez az átlagkoncerteken hozzászoktunk.

Az énekszólistákról pedig, az egész előadás fényében, megállapíthattuk: Sophie Karthauser napsugaras, susannás-cserfes-szubrettes alapkarakteréről az előadás során kiderült, hogy szinte végtelenül bővíthető, egészen a Tél szakasz elején énekelt, depresszív hangulatú kavatina megragadóan szép sötét színeiig és mesteri vonalvezetéséig, úgy, hogy minden karakterben megőrzi tisztaságát és hajlékonyságát. Hangilag talán Brickner Szabolcs bizonyult a legtartalmasabbnak, ám ez semmiképp nem jelentette a lírai hitelesség vagy a biztos zenei formálás háttérbe szorulását, nem beszélve az énekes bámulatosan virtuóz és könnyed fioritúráiról. Az előadás vezérfonala, a szöveg pedig Konstantin Wolff énekléséből bontakozott ki a legteljesebb intenzitással és plaszticitással; ez az erénye azonban semmiség volt ahhoz az előadóművészi teljesítményhez képest, amellyel Simon és a darab utolsó áriájának („Erblicke hier, betörter Mensch") fenséges szépségét érvényre juttatta. Január 1. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.