Berliner Luft

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2014 február

Párás szem és nosztalgia: egy hónap a Literarisches Colloquium Berlinben. Az LCB Wannsee-parti Gründerzeit-villaépületénél elképzelni sem lehet jobb helyszínt egy hosszabb berlini tartózkodásra. A kitűnő intézmény 2013 nyarán ünnepelte alapításának ötvenedik évfordulóját, jóllehet irodalmi célú hasznosítása korábbra datálódik: itt tartották többek között a Gruppe 47 üléseit. A hely kis apartmanjaival ideális körülményeket nyújt íróknak, költőknek, fordítóknak, akiket abban a tisztességben részeltetnek, hogy meghívják őket ide dolgozni. És akkor még nem szóltam a város elképesztő kulturális kínálatáról, kiállításairól, színházairól, operaházairól és koncerttermeiről. Rövid berlini beszámolómban az utóbbiakban, a Filharmóniában és két operaházban (a Komische Oper sajnos ezúttal kimaradt a programomból) tett látogatásaimra szorítkozom:

Amikor a hangverseny előtt interjút készítettem a Berlini Filharmonikusok intendánsával (lásd a Muzsika januári számában - a szerk.), Martin Hoffman elmondta, hogy előző nap beült Reinhard Goebel próbáira, és ott ragyogóan szórakozott a karmester rögtönzött, sziporkázó zenetörténeti előadásain. Goebel Berlinben ugyanazt tette, amit két évvel ezelőtt a Fesztiválzenekarral Budapesten: historikus előadási gyakorlatra tanította a zenekart. A struktúra persze más: a BFZ saját régi hangszeres együttest alapított, a berlini filharmonikusok régizenei hangversenyeit modern hangszeren adja és nem célja külön historikus együttes létrehozása. Goebel most debütált a filharmonikusokkal. A műsor mindenekelőtt látványos volt: Rebel már-már klasszikus-számba menő Les Eléments című darabja után Mozart négy zenekarra írott Notturnója és Christian Cannabich két zenekarra komponált C-dúr szimfóniája kapcsán Goebel a pódium ellentétes szögleteibe, egymástól távoli pontjaira és a kulisszán kívül elhelyezett hangszercsoportok segítségével szemléltető oktatást tartott a „hogyan játszottak a zeneszerzők a visszhanggal" témakörben. A hangverseny végén a zenekar egy szenzációs művel hozta lázba a kicsit csalódott hallgatót: Johann Christian Bach 1778-79-ben keletkezett Amadis de Gaule című operájának nyitányával és balettzenéjével.

Hangversenyén Goebel kihasználta a Berlini Filharmónia pódiumának akusztikus lehetőségeit, ebbe a kivételesen jó térbe helyezve a zenekart. Az október közepi három Bach-koncerten a Máté-passió Peter Sellars által - ahogy a műsorfüzetben áll - „ritualizált", Simon Rattle dirigálta előadásán az egész terem „játszott", Sellars bevonta a közönséget is a történésbe. Jézust, a főpapokat a nézőtér különböző pontjairól halljuk, Pilátust az első emeleti karzatról, a kórus tagjaiból álló kisebb csoportok a teremben, kisebb csoportokra szétszóródva szólalnak meg. A „ritualizálás" nem rendezés, nem színrevitel, Sellars nem egyszerűen elmondani akarja a történetet, hanem egy összetett mozdulatnyelv segítségével nyomatékosítani a mű tartalmát. A szólisták interakcióban állnak egymással, megfogják egymás kezét, Magdalena Kožena a koncertmester lába elé térdelve, neki énekli az Erbarme dich-et, Kamilla Tilling táncra perdül és tánclépésekben hagyja el a termet. A turbákban a kórustagok izgatott sokadalomként egymásnak énekelnek. Hogy Mark Padmore fantasztikus evangélista, azt már Budapesten is megtapasztalhattuk. Itt azonban nem csupán recitálja, meg is eleveníti a szöveget, mozdulatokkal, gesztusokkal érzékelteti Jézus szenvedéseit. Jézus szólamát Christian Gerhaher énekli. A tenoráriákat Topi Lehtipuutól, a basszusáriákat pedig Eric Owenstől hallottuk. Rattle ingázik a pódiumon a két zenekar és kórus között. Középen a continuo. Áttetsző, világos, már-már kamarazeneszerű volt, ahogy megszólalt a mű. Mint arról a filharmonikusok intendánsával készült interjúban olvashattak, a 2010-es előadás felvételét a zenekar kiadta DVD-n. Ez itt nem a reklám helye, úgyhogy csak annyit mondhatok, hiba kihagyni!

A 2013-as Verdi év alkalmából szeptemberben új Nabucco-produkcióval indította az évadot a Deutsche Oper Berlin.  Az előadás nagy siker. Keith Warner új színrevitele Hans Neuenfels provokatív korábbi rendezését váltja és nem ad fel különösebb megfejtenivalót a nézőnek. A zsidók a darab keletkezésének idejét felidéző ruhát viselnek és nyomdagépet tartanak templomukban, végtére is ők a könyv népe; a babilóniaiak alabárdokkal jönnek: régi és új, különböző világok, értékek konfliktusa. Lenyűgöz a címszerepben Johan Reuter, Abigél szerepében pedig a vamp-szerű Anna Szmirnova. A legnagyobb csoda pedig - a kórus szerepében - a kórus. Nyilvánvalóan szemfényvesztés, ilyen énekkar egyszerűen nincs is. Kitűnő a dirigens, a mindössze huszonhat éves fiatalember, Andrea Battistoni.

A Macbethet 2011 óta Robert Carsen rendezésében játssza a Deutsche Oper. A színhely valamelyik szezonvégi, kelet-európai kommunista diktatúra, talán az NDK vagy Románia, nyomasztó, szűk tér, betonfalak, a boszorkák takarítónők, akik miközben egy nagy bankett romjait takarítják és zörögnek a tányérokkal, poharakkal, mellékesen jövendőt mondanak. A szemeteskuka az üst. Az előadás legmegrendítőbb jelenete a skót menekülteké, akik egymás után ragasztják meggyilkolt rokonaik képét a szürke betonfalra, és roppant hatásos a Lady őrülési jelenete, aki nem kezéről mossa le a vért, hanem az áldozatok vérét próbálja eltávolítani a falról. Miután Macduff lelövi Macbethet, Malcolm lépdel végig a vörös szőnyegen és beöltözik, magára ölti az uralkodót jelképező tiszti zubbonyt, rajta a sok érdemrenddel. Macduff kitüntetést kap, új korszak kezdődik, amely semmiben sem különbözik a régitől. Erről mi itt, Európa e vidékén ugyancsak mesélhetnénk. A karmester Paolo Arrivabeni, a címszerepben Thomas Johannes Mayer, a Lady szólamát Marianne Cornetti adja. Kisszerű, szürke, elhízásnak indult, dauerolt frizurás funkcionárius-feleség. Kitűnő előadás, méltán ünnepel a közönség.

Katharina Thalbach nagy színész- és rendeződinasztia sarja, a Berliner Ensemble-ban kezdte a pályáját, majd emigrációja után (Wolf Biermann kiutasítását követően) a város nyugati felében dolgozott. Számtalan prózai színházi rendezése után operarendezőként is egyre keresettebb.  Sevillai borbély-rendezését 2009-ben mutatták be. Hatalmas gegparádét vonultat fel a színpadon: amit látunk, annak vajmi kevés köze van magához a darabhoz, de hatásos. A közönség már a nyitány alatt a hasát fogja a nevetéstől, amikor a nagyvárosi utcára begördülő sportkocsi szembetalálja magát egy traktorral, nem férnek el, vitatkoznak, a kocsi tolatni kényszerül, a traktor pedig behúz egy utánfutót, amelynek oldalát lenyitják, belül mutatványosbódé, vagy inkább egy commedia dell"arte társulat színpada. Az utca benépesül: szerzetes igazi csacsival, kíváncsi apácák, gyerekek, hajléktalanok, csavargók, nyaralók, gumimatracos strandolók, kiülős utcai kávéház pincérekkel, vendégekkel. Látjuk Figaro fodrászüzletét, a búrák alatt ülő kuncsaftokkal és a hangsúlyozottan meleg személyzettel. Ahol Thalbach nem érzi elég mozgalmasnak a cselekményt, ott beindítja az ötletgyárat. Amely viszont tagadhatatlanul termelékeny. A zeneileg elsőrendű előadásban Rosina, Figaro és Almaviva szerepében három fiatal művész, Annalisa Stroppa, Etienne Dupuis és Taylor Stayton excellált Guillermo Garcia Calvo pálcája alatt.

Amíg az Unter den Lindenen folynak a felújítási munkálatok, a Schilletheater ad otthont a Staatsopernek. III. Gusztáv svéd király vagy Riccardo kormányzó meggyilkolásának története is vendégszerepel: egy az ötvenes-hatvanas éveket idéző szállodában, egész pontosan, mint a műsorfüzetben olvasom, az Arvedson Palace Hotel báltermében játszódik. Az Álarcosbál című Verdi-opera zenéjének és a darab motívumainak felhasználásával készült politikai thrillert Jossi Wieler és Sergio Morabito írta és rendezte. A szállodában reggelire találkozik a pártvezetés. Ulrika takarítónő a szállodában, tudja, mi játszódik le a szobákban, jövendölései nem kizárólag jóstehetségén alapulnak.  A darabban néma szereplőként megjelenik Riccardo csinos, szőke és jobb sorsra érdemes felesége, Renato és Amelia kisfia, (aki emeli a tétet a történetben). A személyzet afroamerikai, a politikusok fehérek. A zene még mindig nagyon jó, csak hát a többi...

„Nahát, hogy megváltozott ez a mese!" - mint a viccbeli farkas, aki alaposan meglepődik a Piroskától kapott goromba válaszon, az egyszeri operanéző is álmélkodik jól ismert, kedves operái változásán. S míg az Álarcosbálhoz nem leltem a kulcsot (Ulrika takarítónő köpenyének zsebében maradt volna?), addig Claus Guth Don Giovannija logikus és okos. Guth eredetileg Salzburgban megrendezett Da Ponte-trilógiája - és benne a Don Giovanni - 2008-ban meglehetős visszhangot keltett. Ezt vette át 2012-ben a Staatsoper. Piroska és a farkas ugyan nincs a színen, de az erdő ott van: a forgószínpadra fenyőerdőt telepítenek, az elhajigált szemét arra utal, hogy város közeli kirándulóhelyről van szó, buszmegálló is van benne. Itt öli meg Don Giovanni a kormányzót: jókora husánggal fejbe veri, őt magát pedig - halálos - lövés éri. Ami pedig utána következik, egy kábítószeres trip és egy agónia története. A Daniel Barenboim dirigálta előadáson a címszerepet Christopher Maltman, Annát Christine Schäfer, Elvirát Dorothea Röschmann, Ottaviót Rolando Villazón, Zerlinát pedig az ismét elbűvölő, de sajnálatosan influenzás Anna Prohaska énekelte. Nagy este volt, azzal a plusz tanulsággal, hogy vannak a világon csinos, fiatal, tehetséges nők, akiken a vírus sem fog ki.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.