"Quest'é il mo regno"

Verdi:Falstaff - Élő közvetítés a New York-i Metropolitanből

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2014 február

Verdi: Falstaff

Metropolitan Opera, New York

2013. december 14

Sir John Falstaff   Ambrogio Maestri

Ford                     Franco Vassallo

Fenton                  Paolo Fanale

Dr. Cajus              Carlo Bosi

Bardolfo              Keith Jameson

Pistola                  Christian Van Horn

Alice Ford            Angela Meade

Nannetta              Lisette Oropesa

Mrs. Quickly        Stephanie Blythe

Meg Page             Jennifer Johnson Cano

 

Karmester            James Levine

Díszlet                  Paul Steinberg

Jelmez                  Brigitte Reiffenstuel

Világítás               Robert Carsen
Peter Van Praet

Rendező               Robert Carsen

 

A külföldi média jóvoltából ma már a provincián is értesülni lehet a világszínház jelentősebb operaeseményeiről. A Falstaffból legalább két revelatív, a kulturális tévécsatornákon is sugárzott előadás született az elmúlt négy évben. A 2009-es glyndebourne-i Richard Jones rendezésében, és a tavalyi salzburgi, amelyet a Regietheater új csillaga, az ifjú Damiano Michieletto állított színpadra. Az utóbbi, elbűvölő produkció a milánói Verdi Házban, a nyugdíjas énekesek otthonában játszódott, és a bentlakó egykori basszbariton álmodta vissza magát a szerepbe. A címszereplő Ambrogio Maestrihez fogható Falstaffot - ő lett az új Metropolitan-bemutató koronája is - én meg életemben nem láttam-hallottam (bár volt szerencsém fénykorában a Nagy Magyar Énekeshez). Abban viszont a glyndebourne-i változatra hajaz Robert Carsen (a londoni Royal Opera House-ból kivásárolt) rendezése, hogy ugyanúgy a múlt század ötvenes éveiben játszódik, mint amaz, csak talán pár évvel később, valamivel távolabb a közvetlenül a háború utáni múltnosztalgiától.

A fontolva haladó Met - a konzervatív ízlésű publikum és az őt kiszolgáló szponzorok kettős szorításában - módjával igyekszik megszabadulni az ásatag operajátszástól. Az igazgató Peter Gelb időnként mintha rájönne, hogy blöffrendezők helyett (lásd Michael Mayer katasztrofális Las Vegas-i Rigolettóját) művészeket kell hívnia, ha el akarja kerülni a blamázst. És ha nem akar lemaradni a megrekedt operakultúráját szisztematikusan revideáló aggok háza, a milánói Scala mögött. Utóbbi évadnyitó Traviatája a markáns Dmitrij Csernyakov rendezésében radikálisan szakított a tüdőbeteg-gondozóval, és minden fakszni nélkül, a műre és az énekesekre koncentrálva varázsolt kegyetlenül mély életdrámát egy idült szexmunkás-létéből kétszer kikapaszkodó, kétszer bitangul visszarugdosott fölényes, okos nő elszánt végelszámolásából. (A Duna TV élőben közvetítette: enyhe gyógyír egy olyan országban, amelynek a meglevők mellé egy negyedik, múltba felejtkező gagyi nosztalgiakanálisra van igénye művészcsatorna helyett, s ahol a pénzhajhász Telecom laza cinizmussal szünteti meg az előfizetőinek egy százalékát sem érdeklő Mezzo csatornát.)

Maestri, aki eddig már több mint kétszázszor játszotta a szerepet, és „alapkarakterként" adja protézisek nélküli önmagát - se póthas, se borvörös orr, se cérnabajusz, se paróka kunkori, rőt tincsekkel -, zsigerből Falstaff. Nem tohonya idióta, nem mórikáló puffancs, nem pipiskedő, vén bájgúnár. Egy alkatának kiszolgáltatott, nagydarab, löttyeteg férfi, életereje teljében - Maestri negyvenhárom éves, s nem akar öregebbnek vagy fiatalabbnak látszani -, aki nem érzi hendikepjét kompenzáló ürügynek a széptevést, a rátartiságot vagy a nyomulást, hanem kellő önismeret, humor, szarkazmus és életöröm birtokában folytat hedonista gyakorlatot. Az énekesnek határozott játékintelligenciája, bársonyosan lágy, hajlékony, ugyanakkor hatalmas volumenű, technikai akadályt nem ismerő hangja van, átható zengéssel bődül el a magas F-en („Quest'è il mio regno"), ez a korlátlanság a birodalma, amely a pisszenéstől a bestiális elánig, az ázott kipukkadástól a megcsúfolás utáni kaján diadalig minden árnyalatot fölényesen képes kifejezni.

Carsen számára az ötvenes évek az átmenetet jelenti, a shakespeare-i szüzsének megfelelően, amelyben a túlhaladott lovagkori múltnosztalgia kerül szembe a windsori masszív polgári léttel. Falstaff nem a Térdszalagrend fogadóban múlatja az időt, hanem egy előkelő szálloda lakója, szobainasok hada szolgálja ki (és tűnteti el reggel az előző éjszakai dorbézolás látható nyomait, miközben ő maga a hatalmas ágyban terpeszkedik), a tölgyfalambériás férfiklubban sziesztázik (a falakon lovakról készült olajfestmények), ahová igazság szerint nem volna szabad Mrs. Quicklyt beengedni. Az ellentét: Fordék óriási, kanárisárga, a kor modernista, lapos stílusában berendezett konyhája (a sütőben Falstaff látogatása alatt megsül a pulyka), amelyben az Alice által bekapcsolt táskarádió szolgáltatja a címszereplő belépőjének mandolinkíséretét. Az újgazdag polgári jólét öltözködési kódját magukon viselő, pompásan terebélyes hölgyek (részükről azt állítani, hogy a parlament betilthatná a túlsúlyt, egészséges önirónia) az összeesküvéshez egy elegáns étteremben telepednek le (szemben velük egy hasonló nagy, kerek asztalnál a férfiak fondorkodnak), ahol Fenton a pincér. (Talán ezért sem neki akarja kiházasítani a lányát az inkognitójában gazdag texasi borkereskedő jelmezét és krőzusi gesztusait utánzó Ford.) A széptevéshez magát kicsípő Falstaff a rókavadászok hagyományosan exkluzív viseletét ölti föl (Alice-nak rókafarkat visz ajándékba), s ugyanebbe az öltözékbe vetkőznek át a windsori erdő - fejükön agancsrengeteget hordó - Falstaff-bolondítókként összegyűlt statisztái, hogy az alkalmi büféasztalokból összetolt esküvői vacsorára szempillantás alatt újra szálloda-hallá váló helyszínen (ezúttal nem volt szükség a megelőző jelenetek közötti, nyilvánossá tett, kínos díszletezésre) az újarisztokrácia közös ünnepébe álmodják magukat. A fölszabadult finálét megelőzően, bánatos kontrasztként, egy sivár pajtában találkoztunk a Temzéből kimászott Falstaffal, amint a bűnös világról kesereg a rekeszéből békésen bekukkantó, zabot majszoló lovacska társaságában.

Minden klappol az előadásban, a gondosan kidolgozott részletek gördülékeny egésszé állnak össze, és telnek meg folyamatos zenei tartalommal a vaskos realizmustól az ironikus tündérjátékig James Levine varázspálcája alatt. (De miért fosztanak meg minduntalan a színház csodájába vetett illúziótól a „tételszünetek" műszaki szakmunkájának ipari logisztikájával?) Levine kétéves szünet és több operáció (továbbá a Così fan tutte elvezénylése) után tért vissza elektronikusan vezérelt tolószékben a Met pulpitusára, és fizikai rögzítettségét szellemi virgoncsággal ellenpontozta. Szokatlan tempókat vett, hol belesietett egy-egy nekilendült futamba, hol ünnepélyesen lelassított, ahol nem számítottunk rá, és mindvégig csillogtatta játszi kedélyét. Az öreg Verdi életigenlő, csúfondáros-szarkasztikus-megbocsátó remeke diadalt ül ezen az estén (odaát délutánon).

Maestriről el kell sütni a közhelyet, miszerint eggyé válik a szereppel, tökéletes adottságai és gazdaságosan használt eszközei vannak hozzá, szinte természetes lételeme, hogy Falstaff legyen, ha megkérdeznék, „ki vagy?", azt felelhetné, amit az ibseni Nagy Görbe: „Önmagam." Mellette excellálnak a többiek is, elsősorban az édesen olvadékony, lírai szoprán Angela Meade mint Alice, akinek vokális vivőereje is igen jelentős (nem csoda, hogy nemrég Normaként triumfált), és talán még nála is úgyabbul Stephanie Blythe mint Mrs. Quickly, akinek elbűvölő termetessége és mezzoszopránjának megrendítő mélysége énekes és szerep kivételes találkozása. A hölgykoszorú maradék tagjai közül Jennifer Johnson Cano szerényebb lehetőségeinek megfelelően szekundál, kiragyog viszont Lisette Oropesa mint sokfogúan vigyori Nannetta: végre nem édeskés naiva, hanem papucscipős-lófarkas fejletlen csitri, akinek áriájában bájoló lágy trillák hagyják el az ajkát. Párjának a szép hangú Met-debütáns ifjú tenor, Paolo Fanale van bedobva Fentonként a mélyvízbe; szeretnek ketten két jelenetben is az asztal alá bújni, a rendező az egyikben kimerevíti körülöttük az éttermi környezetet, a másikban tolvajlépésben közelíti hozzájuk a felsülő leleplezőket. Fordként Franco Vassallo kissé présel a magasságokban, különben meggyőző. Bardolf és Pistol (Keith  Jameson és Christian Van Horn) ügyesen használják ki a köztük levő (hang)magasságkülönbséget.

A Metropolitan közönsége gyermeki örömmel, igen élénken reagált a komikumra, viszont nem tapsolt bele a zárófúga generálpauzájába, mint tuggyukhol.

Keith Jameson, Ambrogio Maesri és Christian Van Horn  Fotó Ken Howard /Metropolitan Opera

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.