Szavatolt Mozart

A varázsfuvola a Zeneakadémián

Szerző: László Ferenc
Lapszám: 2014 február

Mozart: A varázsfuvola

Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

2013. december 11.

 

Sarastro                  Cser Krisztián

Tamino                   Brickner Szabolcs

Az Éj királynője     Varga Viktória

Pamina                   Hajnóczy Júlia

Papageno                Gaál Csaba

Papagena                Zavaros Eszter

Első dáma               Ambrus Orsolya

Második dáma        Vincze Klára

Harmadik dáma      Ruszó Alexandra

Monostatos
Első pap
Őrtálló                    T. Gippert Béla

Beszélő
Második pap
Őrtálló                    Szécsi Máté

Első fiú                   Kiss Tamás

Második fiú            Szabó Barnabás

Harmadik fiú          Krúdy Bálint

 

Academia Hungarica Kamarazenekar

Karmester               Alpaslan Ertüngealp

Karigazgató            Somos Csaba

Koreográfus           Juronics Tamás

Díszlet                    Lisztopád Krisztina

Jelmez                    Maison Marquise by Tóth Bori

Rendező                 Almási-Tóth András

Művészeti vezető    Marton Éva

 

„Előadásunk arra tesz kísérletet, hogy végre kihántsuk Schikaneder szövegkönyvéből Mozart Varázsfuvoláját, ne összehangoljuk a két, egymástól minőségében is nagyon eltérő művet, hanem újraírjuk azt az operát, melyet Mozart komponált Schikaneder szövegkönyvének ürügyén. Ami a szövegkönyv szerint szóló ária, az nálunk drámai jelenet, melyben történet van, általa belelátunk egy lélek mélységeibe. Tamino és Pamina nálunk hosszú és bonyolult lelki folyamatot járnak be, míg a kezdeti, motiválatlan fellángolásból elmélyült szerelem lesz. Papageno nem madárember, hanem egy egykori világfi, aki eléggé lecsúszott, és szeretné rendezni az életét. Madarakat szállít jobb híján az Éj királynőjének, aki gyűlöli az éjszakát, azért kellenek neki a poszáták, hogy meglegyen az élet illúziója a gyűlölt éjszaka helyett: kisemmizte egy férfi, akivel futó viszonya volt, és megperzselődött belé: Sarastro. A királyné igazi „mérgező szülőként" szeretett lányával, Paminával akarja jóvá tétetni a saját elrontott életét. Sarastro egy egész népet tart leigázva, mint Shakespeare Prosperója, elrabolta egykori szeretőjének lányát, akit Szelim basaként fogva tart, várva, hogy az belészeressen. Monostatost rendeli őrzőjéül, s a boldogtalan szolga állandó provokációja elől menekülő lányt szeretné Sarastro magához ölelni. A „főpap" hosszú utat járt be, meg kell tisztulnia még most is, mikor elhatalmasodik rajta a szenvedély. [...] Mozart ezt az operát írta meg. Csak ki kell csomagolni egy mulandóságra ítélt, mára minden fényét és humorát elveszített, csupán időszakosan érdekes szövegkönyvből. Ehhez át kellett szerkeszteni a zeneszámok sorrendjét, elfelejteni a pátoszt, kibontani az áriákban rejlő drámai/dramatikus lehetőségeket, megnövelni az énekelt szöveg szerepét. [...] Úgy gondolom, ez a Varázsfuvola nagyon hűséges Mozarthoz."

A Zeneakadémia Solti György Kamaratermét (korábbi nevén: Kisterem) felavató operaprodukció kísérőfüzetéből való a fenti idézet: részlet a rendező, Almási-Tóth András eszmefuttatásából. Ne hagyjuk, hogy az idézet végén elhelyezett „úgy gondolom" bárkit is elbizonytalanítson, itt bizony szavatolt Mozartot ígért a rendező; Karinthy modorában megfogalmazva ez az előadás nem más, mint: A varázsfuvola eredeti csomagolásban, okl. tanárok által megvizsgálva. (Vigyázzon a védjegyre! Ponnelle-, Everding-, Bergman- stb. féle értéktelen kacatokat tessék erélyesen visszautasítani! Megrendelések a kiadóhivatalba!) Ehhez ugyan meg kell változtatni a zeneszámok sorrendjét, meg ugyebár a pátoszt is ki kell ciánozni a műből, de ha ez az ára annak, hogy A varázsfuvola végre valahára arról szóljon, amiről Mozart akarta (illetve amiről Almási-Tóth akarja) hogy szóljon, akkor ezt az áldozatot okvetlenül meg kell hozni a nemes cél érdekében. Felmerülhet persze az emberben, hogy az a csúnya és manapság valóban korszerűtlennek tűnő pátosz a zenében is jelen van, nem csak Schikaneder „mélység nélküli hablaty"-ában, s hogy az ünnepélyességre bizony maga Mozart is hivatkozott A varázsfuvolával kapcsolatban, ám mindez az akadékoskodás csak megzavarhatja a tisztánlátásunkat. Bezzeg a lelkes internetes kritikus világosan rámutatott e közelítés fő érdemére, amelyet szigorúan a guanótermelés képeihez ragaszkodva imigyen értelmezett olvasói elé: „Almási-Tóth magasról tesz a bálványokra, a pátoszt, mint valami galambszart, lesikálja Mozart ércnél maradandóbb emlékművéről."

Persze leghasznosabb talán mégis az lenne, ha kíváncsiságból rákérdeznénk a zeneakadémiai operaprodukció első számú alapfeltevésére, tehát arra, hogy vajon tényleg két Varázsfuvola van-e? S ha igen, úgy szétválasztható-e egymástól Schikaneder és Mozart munkája, hogy azután a mesétől, fantasztikumtól és minden más firlefánctól megszabadított Mozart-mű általánosságban a zeneszerző pszichológiai zsenijét, konkrétabban pedig a rendező által felvázolt sztorit igazolja? E sorok írója sajnos nem lehet olyan biztos a válaszában és egyúttal önmagában, mint Almási-Tóth András, így legfeljebb csak a kételyeinek adhat hangot. Mondjuk, felvetheti azt, hogy A varázsfuvola - Fodor Géza szavaival - „páratlan fesztávolsága" nem Mozart szándékának ellenére, hanem éppenséggel csakis azzal egybevágó módon valósulhatott meg. Vagy azt, hogy A varázsfuvola nem csupán cselekményében és dramaturgiájában áll távol a Da Ponte-operák pszichológiai kidolgozásra valósággal felkínálkozó belvilágától, hanem zeneileg is: ugyan próbáljuk a trilógia bármelyik darabjában elképzelni Sarastro áriáinak zenéjét! S végezetül, újra és immár hosszabban Fodor Gézát idézve: „...A varázsfuvola teljesen kívül esik a 19. század folyamán uralkodóvá vált és az operajátszást a verbális színháznál is tovább meghatározó polgári illúziószínház körén, s rokonabb azzal, ami megelőzi és ami utána következik; egyfelől a realizmus normái szerint ellentmondásoktól hemzsegő, revelatív jelenetek kontrapunktikájában gondolkodó shakespeare-i s főként a barokk színházzal, másfelől az epikusan széttagoló, önálló - Brecht kedves kifejezésével élve - „gesztikus körökben" gondolkodó demonstratív, modern gesztusszínházzal."

Mindezek előrebocsátása azonban akár feleslegesnek is bizonyulhat, merthogy csodálatosképp a december 11-i előadás legerősebb, működőképes vonulatának éppenséggel az a regiszter bizonyult, amelyet jobb híján schikanederinek nevezhetünk. Varró Dániel egyszerre szellemes, vicces és vicceskedő új magyarítása („Elképesztően szép e kép, / kép nem fogott meg még ekképp!" - indult például a Képária) folytatólagos szórakozást kínált a közönségnek. A Három dáma és Papageno diszkótáncos mozgássorai (koreográfia: Juronics Tamás) is e hígan, ám kitartóan mulatságos vonulatot erősítették, s mi tagadás, a Három fiú zabálnivaló bájosságának sokszori elénk kínálása is rokoníthatónak tetszett a külvárosi Schikaneder eszközeivel.

Ehhez képest a rendező által szorgalmazott pszichologizálás és vele az újraértelmezett-átszabott sztori nem látszott igazolni Almási-Tóth elégedettségét („mintha valami különleges kódot fejtettem volna meg"). Kiderült, hogy a történethez semmit nem ad hozzá az, ha Tamino nem képről szeret bele Paminába, ha Sarastro alakítója labilis és indulatos viselkedésre (sőt olykor hiszteroid éneklésre) van késztetve, s ha a zenei számokat össze-vissza rakosgatják az alkotók. A varázsfuvola mindettől nem lett valószerűbb, s a rendező által nyomatékosan emlegetett harmónia sem vált érzékletesebbé e machinációk által - csupán kétirányú zavar keletkezett. Zavart keltett azokban, akik tudták, hogy hol is vannak az egyes számok eredetileg (mondjuk Sarastro E-dúr áriája eredetileg nem előzi meg az F-dúr áriát), s alkalmasint tartósabb zavart kelthetett azokban, akik a művel most először találkozva ezt az újszerűen összekuszált operát vélik azonosnak A varázsfuvolával.

A teremavató, helyesebben újraavató produkciónak még egy, jó előre beharangozott és figyelemreméltó vonása akadt: a díszlet, amely magát a Zeneakadémia épületét tette meg a cselekmény színhelyéül és kvázi főszereplője gyanánt. Az ötlet persze nem falrengetően eredeti, elvégre az Ascanio Albában operaházi bemutatóján már éppúgy megjelent az Operaház átnézeti tervrajza, mint a vígszínházi Rómeó és Júliában a Vígszínház és tágabb környéke. Nem falrengető tehát, de igen gusztusos: Almási-Tóth koncepciója és ennek nyomán Lisztopád Krisztina díszlettervei kellemesen keretezték a csekély méretű színpadi játékteret, ahonnan időnként a nézőtérre is átcsapott a cselekmény.

A tér korlátozottsága, amely nyilvánvalóan a terem jövőbeli használhatóságának is kényes pontja lesz, a zenekari árokba csak csökkentett létszámú együttest engedett, a kórust pedig a karzatra kényszerítette. Az előbbi ténynek nem látta érdemben kárát a produkció: az Alpaslan Ertüngealp által vezényelt zenekar, a helyi erőket felvonultató Academia Hungarica Kamarazenekar lendületesen és igen szépen formálva játszott. A műsorfüzetben megnevezetlenül hagyott kórus feltelepítése már jóval problematikusabbnak bizonyult, minthogy belépéseik többször is pontatlannak hallatszottak: hol elébe szaladtak a karmesteri beintésnek, hol lemaradtak arról. A szereplők sorából Cser Krisztián (Sarastro) jó értelemben vett énekes színészi rutinja és hangadásának emberi hitele révén emelkedett ki, míg Brickner Szabolcs (Tamino) és Hajnóczy Júlia (Pamina) kettősének hamvassága és emberi-énekesi vonzereje vált élményszerűvé. A nagytehetségű Brickner esetében a lelkesen felmondott és énekelt magyar szöveg olykor szólamformálási döccenőket eredményezett. Varga Viktória nem tökéletes, de igen imponáló Éj királynője, Gaál Csabából pedig életerős Papageno fog válni nem is oly sokára. Talán majd egy kevésbé valódi Varázsfuvolában.

Hajnóczy Júlia és Cser Krisztián  - Fejér Gábor felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.