Az erő belülről jön

A Zeneakadémia új rektora: dr. Vigh Andrea

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2014 február

Marjai Judit felvétele

A Wesselényi-utcai új épületben az új rektorral találkozom. A tekintélyt sugárzó, nagy tárgyaló ajtajában dr. Vigh Andrea hárfaművész, egyetemi tanár, az Akadémia korábbi oktatási, majd általános rektorhelyettese fogad, aki 2013. november 1-jétől öt évre szóló megbízatással látja el a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektori feladatait.

Egy ilyen, teljes fennállása alatt kizárólag nagy tekintélyű férfiak által vezetett intézmény élére vajon hogy került most, és most először, egy nő, ráadásul egy halk szavú, szőke, csupa mosoly hárfaművész? Mindazokat, akik korábban csak a közönség számára láthatóbb-hallhatóbb oldaláról, a pódiumról ismerték, meglephette a kinevezés. Szűkebb környezete azonban egyáltalán nem csodálkozott. Ők nagyon jól tudták, nem volt véletlen a szenátus egyhangú döntése. Azt igazolta, amit az előző, rektorhelyettesi funkcióban töltött évei a kollégák számára nyilvánvalóvá tettek: hogy át tud látni helyzeteket, képes nagy vonalakban gondolkodni, szervezni és megoldani az intézmény számára létfontosságú feladatokat. Mindezt egy muzsikus alkatával és hozzáállásával. Határozott és kiforrott elképzelései vannak a zenei felsőoktatás feladatairól és a muzsikuspályáról, miután az egész korábbi élete e körül zajlott és erről szólt. Nyilván eszébe jut, hogy kiknek a nyomdokaiba lép. Hiszen elődei közül az első Liszt Ferenc volt. Belegondolt ebbe úgy igazán? „Ha belegondolnék, biztos nagyon megijednék, de nincs rá nagyon időm, annyi a tennivalóm."

A rektor helyetteseként, legfőbb munkatársaként az oktatásért, azért a területért volt felelős, amelyen éppen az ő idejében nagyon sok volt a változás. Ekkor hajtották végre a bolognai átállás első revízióját, számos akkreditációs folyamatot, nyitást indítottak el. Ekkor, az elmúlt két évben jött létre a tanárképzés új, országosan egységes rendszere, mégpedig úgy, mondja az új rektor, hogy a minisztériummal egyeztetve sikerült elfogadtatni az Akadémia elképzeléseit és kiküzdeni a lehető legjobb megoldást. „Ezek igen nagy lépések voltak egy vadonatúj rendszeren belül. És a visszajelzések szerint a kollégák elégedetten fogadták a megvívott csatákat és főleg az elért eredményeket."

Azt lehet tehát mondani, hogy korábbi munkájának elismerése, hogy a szenátus száz százalékban mellette szavazott. Ajándék az eddigiekért? „Ha az, hát súlyos ajándék - mondja nevetve. - Aminek nagyon is érzi az ember a súlyát." De ambíciója volt-e, hogy rektor legyen? „Soha. Tényleg soha. Engem a pozíció, rang vagy titulus soha nem motivált. Mindig csak az volt a fontos, hogy ennek a nagy egésznek én is része vagyok. Ha rosszul döntünk, akkor az elszenvedője, ha jól, akkor a nyertese. A hatalom soha nem vonzott. Csak az érdekel, hogy ez az iskola a nagy elődök szellemében épüljön tovább, és ugyanaz a hírneve legyen a világban, mint amit ők megteremtettek."

Arra a kérdésre, hogy hol áll ma a nemzetközi rangsorban, ha ilyen létezik, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, azt feleli, hogy a felső kategória tetején. Vajon mások vagyunk-e valamiben, mint a többi hasonló, nagyhírű intézmény? Vigh Andrea tapasztalatból tudja, hogy a mi erősségünk, hogy magasan képzettek a muzsikusaink. Az elméleti tárgyakból, mondja, a mi fiataljaink már tizennyolc évesen tudnak annyit, mint egy kinti egyetem BA fokozattal bíró diplomásai. Szerinte tehát tényszerűen mérhető, hogy még mindig milyen fantasztikus, amit a magyar zeneoktatás nyújt. Az Akadémia legfontosabb feladata ezt nem egyszerűen őrizni, hanem tovább is fejleszteni.

Feladata és kötelessége. Az uniós projekt, miközben lehetővé tette, hogy az intézmény megújult infrastruktúrával, a mindentudó oktatási központban, illetve az újjá varázsolt, csodálatos szecessziós épületben működhessen, tartalmi megújulást is előírt. Az új vezetésnek a megváltozott világ körülményeire kell megadnia a megfelelő válaszokat. Például arra, hogy mire kell felkészíteni a fiatalokat, amikor kilépnek a nagybetűs Életbe. Hogy mit jelent a muzsikus lét. Mit jelent az, hogy életpálya.

Jaj de nehéz kérdés! És egyre nehezebb. A rektorasszony szerint igazán jó válasz rá csak akkor születik, ha a világban, és persze az országban, a zenének olyan élettere van, amelyben egy muzsikus életpálya kiteljesedhet. Ha ilyen nincs, akkor nyilván nem tud kibontakozni az életpálya sem. De az egyetem fel tudja készíteni a fiatalokat arra, hogy minden eshetőségre készen álljanak. Egy muzsikus akkor jól képzett, ha egyszerre több területen tudja érvényesíteni a tehetségét. Hiába határozza el, hogy belőle lesz a világ legjobb szólistája, vagy kizárólag kamaraegyüttesben, vagy éppen nagyzenekarban játszik majd, vagy akár tanítani akar, ha az iskolából kilépve erre nincs lehetősége. Viszont arra is fel kell készülni, hogy várhatja más feladat. Tehát nem elég egy dolgot tudni, sok mindent meg kell tanulni. „Ez a pálya arról szól, hogy az ember abban a helyzetben tudja megállni a helyét, amit az élet felkínál. Nekünk ezért olyan diplomával kell elindítani a pályakezdő muzsikusokat, amely nem egyféleképpen, hanem sok irányban piacképes. A Zeneakadémia erre egyedülálló módon alkalmas, miután minden szinten és minden területen folytat képzést. Egy fantasztikus, nagy hajó, amelynek rengeteg vitorlája van, és mi megpróbáljuk úgy felvonni a vitorlákat, hogy mindig jó széllel haladhasson a hajó."

A fő vitorlarendszer: a képzés új struktúrája. Kulcskérdés a tanárképzés is, amelyben az Zeneakadémia nem törekszik tömegtermelésre. Az elméleti szakokon kétszakos, osztatlan képzést alakítottak ki, ami piacképesebbé teszi a tanári diplomát. Egyszakosként ugyanis nagyon nehéz elhelyezkedni, miközben a kétszakos tanár egy teljes állást betölthet, nem kell két helyen is tanítania. A tudományos és művészeti szakokon megmaradt a bolognai rendszer, vagyis a 3+2 éves osztott képzés. De erre is ráépülhet egy egyéves tanári modul. A rektor azt mondja, „a hároméves alapdiploma mágneskártyaként működik", tulajdonosa folytathatja itthon, vagy ha úgy akarja, a mesterfokozat eléréséhez nyitva áll előtte a világ.

Vannak aztán vadonatúj segédvitorlák. A legújabb az a pályázat, amellyel az egyetem néhány nagyon tehetséges fiatal szólistát három-négy-öt év alatt megpróbál nemzetközi pályán elindítani. Egy másik a ma már egyre szerteágazóbb nemzetközi kapcsolatrendszer erősítése, és annak biztosítása, hogy a külföldi oktatási projektek egyre jobb körülmények között valósulhassanak meg. És egyre több együttműködés, közös muzsikálás lehetősége szülessen meg. Február elején várják Budapestre azokat a fiatal izraeli muzsikusokat, akik magyar hallgatók és oktatók tavalyi izraeli látogatását viszonozzák. Az izraeli-magyar kamarazenei együttműködés ifjú közreműködői a Solti-teremben (az egykori kisteremben) és a pécsi Kodály Központban muzsikálnak majd együtt. Sokat vár az Akadémia a rezidens zenekarával megkötött hosszú távú együttműködési programtól is. Erről azonban ma még mindig csak feltételes módban lehet beszélni, mert bár a Concerto Budapesttel való együttműködés réges-rég megvalósult és remekül működik, a jogi és pénzügyi háttér bizonyos pontjai még mindig tisztázatlanok. Lassan őrölnek a hivatal malmai. Kivárjuk a papírt, mondja az egyetem új rektora.

Vajon mi változik az új vezetés alatt? Más lesz-e bármiben is Vigh Andrea rektorsága idején a Zeneakadémia? Azt mondja, ő alapvetően hagyománytisztelő ember. És olyan értelemben konzervatív, hogy maga is a hagyományokat szeretné folytatni és megmutatni. „Amiről úgy érzem, hogy esetleg hozzám kötődhet, vagy egy kicsit az én arcom is, az is egyfajta folytatás. A Zeneakadémia ugyanis mindig törekedett rá, hogy a magyar zenei élet szíve legyen. Szíve és lelke. Ahol minden kezdődik és végződik. Hiszen itt válunk professzionális muzsikusokká, innen indulunk el az életben, és ide is térünk vissza: kész művészként, esetleg ünnepelt sztárként itt, a Zeneakadémia pódiumán állunk a közönség elé egy-egy nagyzenekari, kamara- vagy szólistaprodukcióval. Ennek a háznak tehát olyannak kell lennie, ahová mindenki jó érzéssel lép be. Nem csak azért, mert szép. Hanem azért is, mert barátságos, otthonos és professzionális. Ahol mindenki azonnal megkap minden információt, a jegypénztárában minden jegy kapható, minden szórólap, minden plakát megtalálható, és a koncertlátogató közönséget mindig kedvesen és türelmesen látják el útbaigazítással. Ez is a magyar zenei élet gazdagítása. Az oktatásban is erre szeretnék törekedni. Hogy az a fiatal művészpalánta a legkisebb faluba is eljusson, és mutassa meg, mire képes. Segíteni szeretném a vidéki zenész- és tanárkollégáinkat azzal, hogy együttműködünk velük és hirdetjük, bemutatjuk az ő kiváló munkájukat is. Nekem talán ez a legfontosabb."

Ars poeticának ez gyönyörű. Kérdés, hogy megvalósítható-e. Azt mondja, magától biztosan nem. Az új tanárképzés bevezetése is nagy küzdelemmel járt, de lám, pozitív eredményt hozott, mert mindannyian teljes energiával és odaadással dolgoztak érte. „Csak így megy, együtt, közös akarattal - de így megy."

Ha ez a múltra vonatkozóan ténymegállapítás, a jövőt illetően remény. Szó sincs ugyanis arról, hogy az új rektor elégedetten dőlhetne hátra. „Nehéz napokat élünk, amikor nap mint nap kell olyan döntéseket hozni, amelyektől az Akadémia jövője függ. Az elképzeléseink megalapozottak, megvalósításukért nekünk most kell mindent megtenni, és mi mindent meg is teszünk."

Sokat dolgozik. Napközben értekezik, tárgyal, tervez, döntéseket hoz („megoldom ezeket a kis villámtréfákat"), majd otthon este gyakorol. Muzsikus énje másik feléhez, hárfaművészi mivoltához ugyanúgy ragaszkodik. Továbbra is vállal fellépéseket és viszi Gödöllőn az általa alapított nemzetközi hárfafesztivált, amely idén volt tizenöt éves. És van egy családja: férje és két nagy fia, akik - teszi hozzá mosolyogva - egyelőre elégedettek a főztjével. Rendszeres kikapcsolódása és egyben sportja a séta: az autót letette, mindenhova gyalog megy. Nem úgy, hogy elmegy a megállóig és felszáll a villamosra. Jó, ez is előfordul, de a legtöbbször ténylegesen gyalogol, ha teheti, akár a Zeneakadémiától hazáig sétálva teszi meg a majd' egyórás utat.

Azon a másik úton, az életúton, valószínűleg pályájának csúcsára érkezett. Mosolyogva cipel nehéz terhet. Hogy mondta? A rektorsággal súlyos ajándékot kapott. Mégis boldognak tűnik. Azt mondja, nem csak annak tűnik, az is. De boldog volt korábban is, mert az életét akkor is az tette kiegyensúlyozottá, hogy a szakmai boldogulás mellett, mögött mindig ott volt a családi háttér. És még valami. Az, hogy úgy gondolja, ki tudott békülni egy-egy új helyzettel. Nem siratta azt, ami elveszett, inkább építkezni próbált abból, ami megmaradt.

„Én boldog voltam akkor is, amikor a Zeneakadémiáról kikerülve szolfézst tanítottam Dunaújvárosban. Szerettem a gyerekeket, és nagyon jó eredményeket értem el velük. Aztán amikor férjhez mentem és terhes lettem, nem vállalhattam az utazást. Így váltam meg Dunaújvárostól. Boldog voltam akkor is, amikor a konziban, majd az egyetemen kezdhettem tanítani. De akkor is, amikor úgy hozta az élet, hogy a zenei életben hangszeresként elindultam. Amikor a MÁV Zenekarban, vagy a Fesztiválzenekarban játszottam. De otthonra leltem a Rádiózenekarban is, és ott is ugyanazt a boldogságot éreztem, mint amikor az első szólóestjeimen a Zeneakadémia színpadán álltam. Tanszékvezetőként, majd rektor-helyettesként is jól éreztem magam. Soha nem éltem meg veszteségként, ha valami elmúlt. És azt gondolom, hogy erre éppen a zenei neveltetésem predesztinált. Ezt adta örökségül ez az alma mater, ahol megtanították nekünk, hogy az itt kapott tudást sokféleképpen lehet továbbadni. Csak meg kell találni a módját, hogyan. És hogy ez a tudás hatalmas szellemi tőke és örömforrás, olyan erő, ami belülről jön. Az erő mindig belülről jön."

És egyáltalán nem kell hozzá férfinak lenni.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.