Az "ismeretlen" kutatója

Vidovszky László hetvenedik születésnapjára

Szerző: Szitha Tünde
Lapszám: 2014 február

 

 

 Keserű Ilona felvétele

Vajon mit jelentenek a lezuhanásukkor megszólaló, majd elhallgató hangszerek az Autokoncertben? A kultúra haláláról szólnak a zongorázó Schroeder keze alatt fokozatosan torzuló majd elnémuló skálák, vagy a darab végén létrejövő csendről, amelyben saját belső hangjainkat vagy környezetünk hangjait kellene meghallanunk? Intellektuális játék vagy paródia Nárcisz és Echo történetében a verbunkos karakterű zongoraszólam és a szalonzenekari kíséret? Van-e még feltáratlan hangzó lehetőség az európai zene hangszereiben és a hozzájuk kapcsolódó műfajokban, mint például a vonósnégyesben, melyet háromszáz éven keresztül a legmagasabb rendű kamarazenének tekintettek? Lehet-e a visszhang oly sok zenetörténeti példa után még mindig használható akusztikus élmény és zenei dramaturgia eszköze? Vidovszky László művei a tisztán hangokban megjelenő mondandó mellett tele vannak zenén messze túlmutató ötletekkel vagy még inkább: kérdésekkel, melyekre a válaszokat gyakran a hallgatónak kell megtalálnia.

Az Autokoncert, a Schroeder halála, a Nárcisz és Echo, a 12 duó, az Etűdök MIDI-zongorára, a Zwölf Streichquartette és a Reverb komponistája hetven éves. Pályája olyan korszakban indult, melyben azok a művészi célkitűzések, amelyek nem feleltek meg a szocialista kultúrpolitika által támogatott zenei hagyománynak vagy a kortárs zenével szemben akkoriban támasztott elvárásoknak, hamar megkapták a „radikális" jelzőt. Más művészeti ágakhoz hasonlóan az 1970-es évek Magyarországának kulturálisan többé-kevésbé zárt környezetében a neoavantgárd zeneszerzők is a koncertélet perifériájára szorultak. Szakmai szempontból persze Vidovszky számára az Új Zenei Stúdióban Simon Alberttel, Sáry Lászlóval, Eötvös Péterrel, Jeney Zoltánnal, Wilheim Andrással és Kocsis Zoltánnal közösen végzett előadói és alkotói munka a legkevésbé sem volt periferikus, hiszen számos olyan kompozíciójának létrejöttét szolgálta, melyeket ma már a korszak emblematikus jelentőségű alkotásainak tekintenek. A '90-es évek elejére (a nagysikerű színházi és filmzenék eredményeként is) művészete a kortársak, de még inkább a fiatalabb zenészgenerációk számára fokozatosan megkerülhetetlen értékké vált, de a személyének kijáró különleges tiszteletet tanárként is kiérdemelte. Szerteágazó műveltségének köszönhetően kultúráról és zenetörténetről beszélgetni vele nemcsak tanulságos, hanem szórakoztató is, emellett pedig ugyanolyan gondolatébresztő, mint a műveit hallgatni.

Vidovszky zenéjében a polifonikus gondolkodás, a tradícióhoz való humoros vagy szkeptikus viszony, a közhelyeket kifigurázó irónia, a hangszerek kifejezési lehetőségeinek állandó újragondolása és az akusztikus térrel való (gyakran meghökkentő eredményekre vezető) játék állandóan visszatérő motívum. Saját hangja minden művében felismerhető, de a változó hazai környezet és az alkotótevékenységét körülvevő lehetőségek - legalábbis a műfaji súlypontokat és az eszközöket tekintve - többszöri is jelentős váltásokra késztették.

Amikor 44 évesen zenéjének művészi alapelveiről kérdezték, ars poeticának is beillő nyíltsággal fogalmazott: „Mindig a zene felfedezése, a zenei jelenségek felismerése volt az indítékom. Ez a világ sokkal tágasabb és hatalmasabb annál, mint amit egy ember képes bejárni. Ha igyekszem elkerülni a veszélyt, hogy a zenén élősködjem, akkor csakis az ismeretlenre bízhatom magam." Az utóbbi években készült darabok tanúsága szerint mindez negyedszázad múltán is érvényes maradt.

Mit is kívánhatnánk mindezek után? Kézenfekvő: egészséget, további szellemi és fizikai erőt a zene még feltáratlan lehetőségeinek, az alkotás ismeretlen útjainak felfedezéséhez - mindannyiunk épülésére és örömére.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.