Lélek és fenomén

Julija Lezsnyeva - Alleluia

Szerző: Malina János
Lapszám: 2013 november

 

[ALLELUIA]

 

Julia Lezhneva

Il Giardino Armonico │ Giovanni Antonini

© 2013 Decca Music Group Limited

478 5242

 

Már az is jellemző, hogy a kiadó a CD borítójáról és a kísérőfüzet belső címlapjáról is lefelejtette a címet: „Alleluia", s azt csak a negyedik oldalon, kis betűmérettel közli. (Pedig a művésznő honlapján ugyanezt a borító-címlapot nagybetűs ALLELUIA felirattal reprodukálják.) Ám, úgy látszik, a 24. életévét e lapszám megjelenése után egy-két nappal betöltő Julija Lezsnyeva neve máris garanciája annak, hogy a vásárlók már azelőtt megveszik első önálló előadói CD-jét, mielőtt közelebbről megnéznék: pontosan mi is hallható rajta.

Nos: 18. századi szólómotetták, Vivalditól Mozartig, az Il Giardino Armonico  közreműködésével, Giovanni Antonini vezényletével - s persze mindegyik darab mutatós és díszített Alleluiával végződik. A CD idén márciusban jelent meg, és lelkesült kritikai visszhangot váltott ki; elég, ha megemlítem, hogy a Gramophone Editor's Choice-ai közé is bekerült. Az elragadtatott jelzőknek se szeri, se száma - ezekhez Lezsnyevával kapcsolatban persze már hozzászokhattunk az utóbbi néhány évben.

Julija Lezsnyevát Budapesten éppen a CD megjelenésének hónapjában, márciusban hallhattuk, ugyancsak Antoniniék társaságában, Händel Il trionfo del Tempo e del Disinganno című oratóriumának egyik szerepében. Lavinaszerűen növekvő hírneve persze megelőzte őt, s a közönség a koncert előtt, alatt és után is szájról szájra adta a nevét. Jómagam azon kevesekhez tartoztam, akik - elismerve az elvitathatatlant: hogy olyan rendkívüli adottságokkal rendelkezik, amilyenekkel egy nemzedéken belül nagyon kevesen - fenntartásaiknak is hangot adtak. Mégpedig olyan hiányosságokkal kapcsolatban, amelyek az adott előadói környezetből meglehetősen kiríttak: ilyen volt az olasz szövegmondás elmosódottsága, plaszticitásának hiánya, a barokk frazeálásnak, a súlyok és oldások kezelésének, a kötelező díszítéseknek a nem anyanyelvi fokú ismerete, illetve - az előbbiekkel is összefüggő módon - valamifajta személytelenség, az expresszivitás, a melegség feltűnő hiánya. Mintha a technikailag - tehát a pontosság, a tisztaság, a fürgeség szempontjából - makulátlan megszólalás, félve írom le, valamiképpen gépi eredetű lett volna.

Most el kell ismernem, hogy a szólólemezről hallott Lezsnyeva lényegesen kedvezőbb benyomást tett rám, s bár fenntartásaim nem enyésztek el teljesen, alapjában véve érthetőnek, illetve megérdemeltnek kell tartanom a rendkívüli sikert.

A közönségre gyakorolt rendkívüli hatását az ifjú énekesnő ugyanannak köszönheti, mint az utolsó bő négy évszázad minden nagy énekes virtuóza: a hang érzéki varázsának és annak a csodával felérő élménynek, hogy a virtuóz énektechnika kivételes esetekben, a biológiai korlátokat megszégyenítő módon, olyan tökéllyel, precizitással, biztonsággal és sebességgel teszi lehetővé a leggazdagabb hangzuhatagok megszólaltatását, amelyet a legtökéletesebb hangszer legjobb játékosa sem tud túlszárnyalni. Sokféle hang képes arra, hogy e bizonyos érzéki varázst kiváltsa; Lezsnyeváé az a típusú koloratúrszoprán hang, amely minden regiszterben kiegyenlítetten, tisztán zendülő kristálycsengettyűre emlékeztet; ebből következik, hogy a melegség benyomása nem primer adottsága Lezsnyevának, hogy azért meg kell küzdenie. S a mondott tökélyt és a hang éteri tisztaságát együtt, ha nem járul hozzájuk kifejezésbeli többlet, valóban könnyen hallhatjuk valamiféle mechanikus fenoménnek.

A hanglemezen felhangzó motetták - Vivaldi: In furore iustissimae irae, RV 626; Händel: Saeviat tellus inter rigores, HWV 240; Porpora: In coelo stelle care; Mozart: Exsultate, jubilate, K 165 - a maguk erőteljes, karakteres érzelmeivel, illetve az Il Giardino Armonico a szokásos módon robbanékony és temperamentumos előadásával, mindezeken felül pedig a stúdiómunka a maga alaposságával és önkorrekciós lehetőségeivel minden bizonnyal sokat segített a művésznőnek abban, hogy ezen a lemezen számos pillanat akad, amelyben felenged, átmelegszik a hang, és a légkör személyessé, líraivá válik.

A Vivaldi-motetta esetében a zenei kezdeményezés mindenestre inkább a zenekar kezében maradt - ennek fő oka persze a zeneszerző és a zenekar közötti különleges stiláris affinitásban rejlik -, ami leglátványosabban éppen az efféle furioso-zenékben mutatkozik meg. Ám még itt, a rövidke recitativóban is föltűnt a könyörgés expresszivitása, az énekszólam érzékenyen megformált vonala. A megvigasztalódás hangjait zenébe öntő második áriában pedig ugyancsak megfigyelhettük a kifejezés dinamikai és artikulációs eszközökkel történő finom differenciálását.

A Händel-motetta földindulásos, ijesztő természeti képét az alapvetően karcsú hangnak a fortékban megvalósuló testesebbé válása, felizzása segített emlékezetesen felidézni. A mű középpontja és egyben ékköve, az O nox dulcis kezdetű ária azonban, Händel nagyszabású fantáziájának tanújaként, a lehető legellentétesebb karaktert képviseli: megbékélt és derűs hangulatú éjszakai idillt. Lezsnyeva itt is megtalálja a módját, hogy egy-egy érzékeny hangindítással személyesebbé tegye az atmoszférát, s tartott hangjainak is rugalmassága, „története" van. A diadalmas második recitativo örömkitörése is hiteles és szenvedélyes, az Alleluiában pedig az oboákkal együtt futó, hosszú párhuzamos menetekben hatalmas nyereség Lezsnyeva hangjának karcsúsága, ezáltal válik ugyanis lehetségessé az énekelt és a hangszeres szólam tökéletes, eksztatikus hatású összefonódása.

A nemes zenei formálású Porpora-motetta nyitó áriájában megint új minőség: a vidámság, a fölös energiát levezető fickándozás jelenik meg Lezsnyeva éneklésében. A csinos, operás cadenzát, ha nem is maga rögtönözte, az énekesnő mindenestre merevségtől mentesen, a spontaneitás érzetét keltve énekelte. A nagy, operás accompagnatóban - Exsulta o cor! - a hang nem csupán lírai, egyéni színt, hanem helyenként már-már acélos karaktert nyert, s mindebből igen hatásos tétel formálódott. A Care Deus kezdetű ária valamelyest ismét személytelenebbnek hatott, míg ez a záró Alleluia talán a legboszorkányosabb teljesítményre sarkallta az énekesnőt - nem hiába volt a négy zeneszerző közül éppen Porpora a messze földön híres énekmester.

Számomra azonban a jól ismert Mozart-motetta a lemez tetőpontja. Bizonnyal a Mozart-operák világából szűrődött be a hang itt megszakítatlanul jelenlévő lírai, lüktető élettelisége, egyszersmind az énekes ezúttal nem steril, hanem pihegően evilági szűziessége. Itt a kristályos tisztaság sem hideg, s ami a legérdekesebb, Lezsnyeva itt még a trillájára is rátalált, amelyet eddig jobbára az egy hangon történő repetíció-félével, afféle trillóval helyettesített. Végül is lehetséges, hogy ennek a párját ritkító, különös tehetségnek és egyéniségnek, aki bármennyire is nem kezdő már 24 évesen, még rengeteg hatást magába fogadhat, éppen ez a kulcsa: az operai alaprepertoár felől indulva, Mozarton keresztül fedezi fel a barokk zene, a barokk éneklés lehetőségeit. Nos, további izgalmas felfedezéseket kívánhatunk neki, mindannyiunk örömére.  

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.