Ős, nem ős

Rossini Mózese a Zsidó Nyári Fesztiválon

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2013 október

Mikor egy éve azzal fejeztem be a Zsidó Nyári Fesztivál aktuális operaelőadásáról, Verdi Nabuccójáról szóló kritikámat, hogy a rendezvénysorozat tematikájához illő operák közül eddig feltűnően hiányzott a hazánkban már hagyományokkal rendelkező Rossini-opera, a Mózes, magam sem hittem volna, hogy így beletrafálok a következő évi darabválasztásba. A pesarói mester talán legkomolyabb hangvételű operája persze szinte kínálja magát, hogy általa folytatódjék a Dohány utcai zsinagógában eddig előadásra került, többnyire ószövetségi témákat feldolgozó (vagy, mint Halévy Zsidónője esetében, a zsidóság történetéhez és kultúrájához más módon kapcsolódó) dalművek sora. Kétségeim tehát nem a mű elhangzásának jogosultságával szemben voltak; sokkal inkább a megvalósíthatóság okozott fejtörést. Van-e 2013 Magyarországán annyi avatott Rossini-énekes, akikkel méltó módon szólaltatható meg a Mózes? A válasz nem egyértelmű, a mérleg valamelyest billeg, de összességében mégis a pozitív irányba dől.

Ez mindenekelőtt a szerelmespárt alakító Fodor Beatrix és Horváth István érdeme: szerepeik terjedelme, nehézségi foka és vokális produkciójuk minősége okán nem túlzás az előadás hőseinek nevezni őket. Fodor Beatrix különös énekesnő: figyelve az elmúlt egy-másfél évtizedben kibontakozó pályafutását, sokszor van az a benyomásunk, mintha még mindig nem talált volna rá az igazi szerepkörére. Nem egy kritika kapcsán van itt a helye és ideje annak, hogy azon gondolkodjunk, ez mennyire a művész és mennyire a pályafutását meghatározó döntéshozók hibája (ha ez az útkeresés egyáltalán hiba); mindenesetre itt és most rögzítenünk kell, hogy amit Fodor Beatrix 2013. szeptember 1-jén a Dohány utcában nyújtott, az nem pusztán a belcanto-éneklés magasiskolája, de a vokális figurateremtés mesteri példája is. Elciáját hallgatva percig sem gondolkodtunk azon, hogy a fáraó fiába szerelmes zsidó lány vajon lírai vagy drámai alkat-e, s hogy ennek megfelelően milyen hang illik hozzá jobban - hiszen tanúi lehettünk a tökéletes azonosulásnak. Horváth István fellépéseikor mindig az adottságok kihasználásának optimális voltát kell elsőként regisztrálnunk: az alapjában véve nem különleges adottságokkal rendelkező tenorista hangjának könnyedségét idehaza csak ritkán felbukkanó elszántsággal állította a belcanto-éneklés szolgálatába - sikerrel. Négy évvel ezelőtti, Miskolcon hallott Almaviva grófja óta Horváth István mind nagyobb magabiztossággal van jelen a színpadon - ennek jele, hogy immár a koncertpódiumon is képes a szép éneklés mellett figurát teremteni, jellemet formálni. S noha a hazai interpretációs hagyomány jóvoltából eddig hősiesebb hangú, s ezzel összefüggésben harcosabb kiállású fáraófikkal találkozhattunk, magam cseppet sem bánom, hogy ezúttal olyan Osiridét hallhattam, aki elsősorban a vokális stílusosság felől közelítette meg szerepét, s érett férfiúi erély helyett tinédzseres bájt kölcsönzött a szerelmes fiúnak.

Ovációt váltott ki az izraeli Ira Bertman egyetlen szólójelenete: Amaltea, a fáraó felesége tulajdonképpen elhanyagolt karaktere az operának - a vendégművész azonban lefegyverző hangi adottságaival uralni tudta azt az egy jelenetet, ami lehetőséget biztosított neki a kibontakozásra. Még kevesebb esélye van emlékezetessé válni Mózes két testvérének, Amenofinak és Áronnak. Előbbit (aki a Bibliai Mirjam megfelelője - az opera ismertebb francia változatában majd vissza is kapja a nevét) Kálnay Zsófia énekelte, s rövid megszólalásainak igényes kidolgozása arra engedett következtetni, hogy terjedelmesebb szerepben is képes lenne helytállni. Áronként Balczó Péter könnyű hangja és könnyed hangadása (a kettő nem ugyanaz!) fölveti a kérdést: nem lehet, hogy e nagyon tehetséges tenorista igazi felségterülete inkább Rossini, mintsem Verdi vagy Puccini világa? A Mambrét éneklő Yotem Cohen korrektül végszavazott a főszereplőknek.

Bár a darab dramaturgiai szerkezetét tekintve világos, hogy a Mózes előadása nem kizárólag a címszereplőn áll vagy bukik, a hiteles megszólaltatás mégis elképzelhetetlen olyan basszista nélkül, aki amellett, hogy rendelkezik a kellő hangi adottságokkal, személyiségének formátumával is hozzá tud járulni a figura grandiózussá tételéhez. Ha elfogadjuk Francis Toye népszerű Rossini-könyvének azon megállapítását, mely szerint „Mózes itt inkább derűs, nyugodt jelenség, mintsem szigorú, kissé már túl egyhangúan méltóságteljes, de (...) igazi nagyságot sugároz", akkor azt kell mondanunk: Rácz István nem volt ideális választás a címszerepre. Nem elsősorban muzikális okokból, még akkor sem, ha tény, hogy a művésztől idegen a belcanto-stílus: nyersebben, darabosabban énekel az ideálisnál, ráadásul nem is mindig intonál tisztán. De a hanganyag súlyosságát aligha érheti bírálat: Rácz minden megszólalásából érződik, hogy akit hallunk, az valaki, csak éppen e személyiségből hiányzik a Mózes-karakter legfontosabb vonása: a humanitás - az, amiz Toye talán nem a legszerencsésebben derűnek nevez. Rácz István megformálásában mindig is a nyerseségükben egyszerű figurák hatottak a legmeggyőzőbben - s e darabban is volna számára megfelelő szerep: a fáraóé. Az érem másik oldala: Bretz Gábor fáraóként mindent bevet, hogy hitelesen képviselje az elnyomó hatalom nagyságát és félelmetességét, s tekintettel művészi eszközeinek gazdagságára, ezt sikerrel is teszi. Ám előadás közben sokszor kell arra gondolnunk: Bretz nem egy és nem két alkalommal tett már róla tanúbizonyságot, hogy egyrészt bírja tüdővel a nagy basszusszerepeket is, másrészt hogy hiteles megszólaltatója a humánumnak. Sarastrója és Zakariása ékesen bizonyította mindkettőt; talán Mózesével sem lett volna másként.

Opera-oratórium - mondják gyakran a Mózesre; s bő harminc éve, a Hungaroton Mózes-felvételének megjelenésekor egyenesen ideális hanglemezoperaként hirdették a darabot. Való igaz, a Mózes dramaturgiájában felismerhetők az oratórium műfaji vonásai is: a cselekmény statikussága, az epikus részek terjedelmének megnövekedése mellett ide sorolhatjuk a leíró, illusztratív jellegű zenék hangsúlyos jelenlétét, no meg az énekkar megnövekedett szerepét. A kórustételek megszólaltatására nem lehetett panaszunk: a Gyüdi Sándor vezette Vaszy Viktor Kórus több mint tisztességesen állt helyt. A Szegedi Szimfonikusok minden várakozást felülmúló nívón szolgáltattak szilárd alapot a produkciónak, pedig egyáltalán nem volt könnyű dolguk. A zsinagóga zavaróan visszhangos akusztikája miatt általában véve is már-már alkalmatlan koncerthelyszínnek; a Rossini-partitúrák megkövetelte kompakt zenekari hangzás, melyben különösen fontos szerepe van a ropogós vonósfutamoknak és a ritmus elegáns, ám határozott pregnanciájának, azonban teljesen összemosódik e kusza hangtérben. Hatalmas köszönet illeti hát Pál Tamás karmestert, hogy ilyen körülmények között is több mint figyelemreméltó zenekari játékot csiholt ki együtteséből - mi több: emellett még a betanítás elmélyült munkájára, illetve az előadáson az Egész kézbentartására is láthatóan nagy gondot fordított.

Mindennek persze csak akkor van értelme, ha a leíró jellegű részek esetében a hallgató tudja, mit is fest le az éppen hallott muzsika; a koncert szervezői azonban nem gondoskodtak feliratról, magára hagyva így a közönséget egy szűkszavú cselekményismertetővel, aminek következtében a többség csak találgathatott, hol is tartunk a történetben. Nagy valószínűséggel még azok is így jártak, akiknek volt hazai előadás-élményük a Mózessel kapcsolatban, ezúttal ugyanis nem a korábban Lamberto Gardelli által favorizált második, párizsi változat hangzott fel (mifelénk mindig olaszra visszafordítva), hanem a darab eredeti, nápolyi verziója (pontosabban a nápolyi változat egy évvel az ősbemutató után véglegesített, 1819-es megfogalmazása, mely már magában foglalja a később a párizsi változatba is átmentett, legendás imát). Mindez örvendetes, hiszen nem pusztán Rossini alkotóműhelyébe enged bepillantást, de a 19. század elejének olasz és francia operája közötti műfaj- és stíluskülönbségekre is ráirányította figyelmünket; legfőbb tanulságként éppen arra, hogy a Mózes nápolyi változata nem csak a párizsi verzió csírájaként értelmezhető, de önmagában is megálló, kerek alkotás - mindössze más a szabályrendszere, mint „ikertestvérének".

S még egy apróság. A koncert felkonferálása során többször is magyarországi ősbemutatóról esett szó. A Muzsika olvasóinak aligha kell elsorolnom, hogy Gardelli hányszor és hányféleképpen szólaltatta meg hazánkban a darabot 1977 és 1992 között, de a szóban forgó állítás még akkor sem igaz, ha némi megszorítással csak a nápolyi változatra vonatkoztatjuk: 1820-ban épp a Pesti Német Színházban csendültek fel először a Mózes dallamai Itálián kívül. Kár a szenzációhajhászásért: volt ez olyan jó koncert, hogy valós értékei miatt emlékezzünk rá jó szívvel.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.