"Mi pedig magyarok - buzduljunk fel az ő példáján..."

Wagner Richárd Pesten (2.rész)

Szerző: Tallián Tibor
Lapszám: 2013 június

Ábrányi Kornél „tulajdonos felelős szerkesztő" optimizmustól duzzadó mondattal indítja a Zenészeti Lapok első számában Tájékoztatásul szolgáló vezércikkét: „Nagyszerű s nevezetes időszakban élünk. [...] az egész világ megindult babérkoszorúkat aratni a tett mezején [...]."[i] Bicentenáriumi elfogultsággal sem tételezhetjük fel, hogy közvetlenül a Wagner-rajongás sugallná a folytatásban kibontakozó fantasztikus tájképet, melyen „minden forr, zajog és hullámzik", noha tónusa sejteni engedi, hogy a mitográfus Wagner igyekvő kortársa vázolta föl, no meg a magyar drámaíróé, aki pár hónappal előbb fejezte be összművészeti alkotását az emberről. Tudjuk, a mitikus távlatokba pillantó vezércikk Wagner és Madách világdrámáinak kötelező pesszimizmusától feltűnően különböző egyetemes derűlátását konkrét politikai körülmény, a solferinói csatavesztés következménye, az önkényuralom várható felfüggesztése váltotta ki. Az első magyar zenei folyóirat augusztus 8-i dátummal kinyomtatott első számával Ábrányi és a lap „homlokzatán megnevezett állandó főmunkatársak", Bartalus István, Rózsavölgyi Gyula és a hatalmas negyedik, Mosonyi Mihály olvasók toborzását célozták meg. Nemzeti vállalathoz illőn a cikkekben megemlékeztek a magyar zenéről (Mosonyi), magyar zenei szerzeményekről (Bartalus) és „egy magyar zene-történelmi mű szükségéről" (Rózsavögyi). Konkrét tartalommal bíró hazai híreket még egyáltalán nem, külföldről is csak néhányat közöltek. Közöttük egy arról szólt, hogy „hazánkfia" Joachim József marad - a hannoveri király szolgálatában. Egy másik arról, hogy Wagner Richárd megy, mert „engedélyt kapott Németországba visszatérhetni". Vagyis az egész világból, mely „megindult babérkoszorúkat aratni a tett mezején", a zenelap tekintete már az ébredés pillanatában egyetlen nem magyar individuumot keresett és talált meg, Wagner Richárdot. Egyébként a hír igaz: tizenkét év száműzetés után, 1860. augusztus 12-én Wagner ismét német földre léphetett.

Ábrányi Kornél - Országos Széchenyi Könyvtár Zeneműtár

Valódi periodikummá csak az október 8-án megjelent második számmal vált a Zenészeti Lapok. Ezután még jó ideig nem számolhatott be arról, hogy Wagnernek megadatott volna Pesten babérkoszorúkat aratni. Nem is Mosonyi Mihálynak adatott meg a legközelebbi hetekben, az új lappal zászlót bontott új nemzeti irány vezérlő szellemének, kinek „Széchenyi halálára magasabb irmodorban s műformában írt magyar zenekölteménye" 1860 decemberében, az évad első filharmóniai hangversenyén hangzott el. Ha az est vezénylő karnagyának tudomására jutott is, hogy a pártatlan kritikus, Á. K. szerint „nemzeti zenénknek [...] magasztos, s művészies eszményesítése által, a nevezett darab volt a hangverseny legérdekesebb s minden figyelmet magára vonzó része", nem pedig az ő Erzsébet operájának részlete Hollósy Kornélia előadásában, flegmatikus természetéhez híven bizonyára csak vállat vont.[ii] Ekkor már aligha lehetett kétsége afelől, hogy a műhelyében befejezéshez közeledő új opera díjaként néhány hét múlva egy egész nemzet fonand babérkoszorút feje köré; nem kivéve a Zenészeti Lapokat, mely a Bánk bán március 9-i bemutatójáról írott kritikája elé a szerző babérkoszorúval övezett nevét illesztette.

A felemelő siker láttán joggal kérdezhette maga a koszorús szerző s gondolhatták a rajongó nézők: vajon valóban szükség volt-e rá, hogy megjelenjék Európa operaszínpadán „Wágner Richárd [...] ezen merész reformátora az elsatnyult operának, s a hazug művészi izlésnek"?[iii] - ahogyan Mosonyi még az 1861. év elején írta A zene költő élete s működési tere címet viselő sokrészes sorozatában, melyben végigfuttatta borús pillantását a zenetörténet újító nagyjainak nehéz sorsán. Ha a nagyoknak Bachtól Berliozig meg nem értéssel kellett is találkozniuk, itt és most egy operaszerzőnek végre bőven kijutott az elismerésből. (NB. Mosonyi az elsők között s a legnagyobb szakértelemmel rótta le obulusát a nemzeti opera váratlanul világra jött remeke előtt: sorozatos Bánk bán-elemzésekkel sietett meggyőzni az olvasókat, elsatnyult operákat nem Pesten, legfeljebb Párizsban írnak: a Zenészeti Lapok az első számok egyikében keresztes háborút kezdett a Keresztesek Egyiptomban szerzője ellen, s a merész reformátor irodalmi munkásságának ismerői előtt nem maradhatott rejtve, ki sugalmazta a magyar lap Meyerbeer-kritikáinak ironikus hangját. Az apropót a Dinorah avagy a Ploërmeli búcsú pesti bemutatója szolgáltatta; a breton kísértetoperán legfeljebb az segít, hogy - mint Ábrányi Kornél az opera folytatásokban közölt bírálatában kifejtette - erősen érződik Wagner hatása.[iv] Jelesül a Tannhäuseré, amit Pauline von Metternich franciásabbnak, s ezért a párizsi közönség által fogyaszthatóbbnak ítélt a Lohengrinnél, miért is ennek bemutatását vitte keresztül a Salle Peletierben. A bemutató előzményeiről és az ismert botrányos következményekről a pesti olvasóközönség minden részletre kiterjedő tájékoztatásban részesült, beleértve a párizsi Wagner-hívek legfantasztikusabb tervét a bukás után, egy „Théâtre Wagner" alapítását.[v]

Liszt természetszerű kivételével már az első évfolyam sem juttatott más élő komponistának ilyen széleskörű hírverést, és van olyan név, amely ugyan sok tucatszor bukkan fel, de egyáltalán nem szerepel a hírrovatban: Verdiről szinte kizárólag a Nemzeti Színház operaelőadásainak referádái ejtenek szót, azok persze annál sűrűbben. Önálló címként csak egyetlen külföldi lapból átvett szarkasztikus tárca foglalkozik művével: A trubadúr példáján szemlélteti az olasz opera dramaturgiai irracionalitását.[vi] Igaz, nem bánt éppen kesztyűs kézzel Wagner addig ismert művével, még kevésbé teóriáival Smidt Julián, alias Julian Schmidt sem; de lett légyen bár mégoly bissig a jövő összművészetének jellemzése a Fechtig Károly fordításában közölt szemelvényekben (röviden: Wagner nem más, mint Meyerbeer-epigon); maga az értekező illusztris személye és a komplikált német-bölcsész közelítésmód kellően kiemelhette a reformer-szerző operán-túli jelentőségét: a szövegek a tekintélyes irodalomtörténész Geschichte der deutschen Literatur im neunzehnten Jahrhundert címmel megjelent kompendiumából származtak.[vii]

Talán Schmidt virulens Wagner-ellenessége volt sok ifj. Bertha Sándor érző keblének, ki 1861 őszén, tizennyolc évesen ragadott zeneírói tollat, hogy egy időre a Zenészeti Lapok egyik legszorgalmasabb esztéta-publicistájává lépjen elő. Műveltségét ifjonti módon fitogtató s ezért nem mindig világos dolgozatait váltakozva szentelte a legkülönbözőbb tárgyaknak. Írt a dalmű szövegéről (A bolygó hollandi ismertetése, számos részlet fordításával) és a beszéd dallamáról (a nyelv sugallta magyar melodika elmélete az Opera és dráma nyomán); eszmét futtatott a zenei kozmopolitizmusról és művészeti nyomozásokat folytatott (óvatos elhatárolódás Mendelssohntól, szarkasztikus elfordulás Meyerbeertől); ezenközben lelkesen értekezett a magyar zene történetéről, illetve hazánk zenészeti pártjairól. Látszatra összeegyeztethetetlen témák, a valóságban azonban egységes törekvés táplálja őket. Bertha cikksorozata az érdemi Wagner-recepció kezdetét jelzi a magyar zenei művelődésben. Harmadfél évvel azelőtt, hogy testi valójában Pestre látogatott volna, Wagner szelleme váratlanul, ám évtizedekre szólóan eltávolíthatatlanul felverte sátrát a Duna mellett. Mégpedig korántsem holmi nemzetietlen zeneirány bálványaként, hanem fároszként, irányjelzőként, mely a jövő nemzeti zenéjéhez mutatja az utat. Wagner nyelvzenéjének elemzéséből indul ki Berthának az a cikke, mely az alábbi felhívással ér véget:

 

Mi pedig magyarok, buzduljunk fel az ő példáján, s habár egyenként nem is birunk páratlan zenénknek kellő lendületet adni: azonban a haladás oltárára mindenikünk csak egy porszemet hozván, hamarabb felfog (!) az mégis emelkedni méltó nagyságára, mint rosszakaróink szeretnék, s mi hittük volna. Csak haladjunk folyvást; mert maradni: süllyedés.[viii]

 

Ha a fiatalember naiv lelkesedését közvetlenül nem is „a magyar zenében fordulópontot képező mű", Mosonyi bemutatásra váró lírai operája váltotta ki, a wagnerizmus 1861 őszén kibontakozó első, zenepolitikailag harcos fázisát nem lehet elválasztani Mosonyi Mihály elhatározásától, hogy tiszteletet érdemlő szimfonikus kezdemények után a nemzeti zene nagy műfajában, az operában is csatasorba áll. Mondhatánk úgy is, Erkel nyomdokába lép, ha első kísérletéről, a december 19-én bemutatott nemzeti lírai operáról szólva a szócsövéül szolgáló lap nem tenné világossá: Mosonyi az Erkelével homlokegyenest ellenkező irányba lépett:

[...] elvileg s szándékosan kerülvén minden vakító s lényegben mit sem jelentő chablonszerü üres színházzenei hatásokat, művének belbecsét kizárólagosan a szöveg szavai s a jelenetek lélektani jelentőségéből elvont s a zene által érvényre emelt kifejezési igazságokra építette [...].[ix]

Ábrányi nem ejt szót wagneri mintáról (nem lenne elegáns, ha kimondatlanul epigonnak minősítené a komponistát); szófordulatai azonban egybecsengenek Bertha Wagner-elemzésével. Ám ahol a tollforgató tartózkodóan nyilatkozik, ott a zeneszerzőt nem tartják vissza gátlások. Másfél évvel később az Álmosról kialakult sajtópolémiában Mosonyi nem habozott kijelenteni: „Dalművem zenei kidolgozásánál, igyekeztem a Wagner R. által felállított s dalműveiben követett drámai zene elvei s kívánalmainak megfelelni a magyar zenészet s a magyar színház előnyére s érdekében."[x] Mint később Mihalovichéban, Mosonyi szemében is becsület és tisztesség dolga volt Wagner-epigonnak lenni. Wagner megnyilvánulásainak megváltói-prófétai hatását jellemzi, hogy követői körülbelül annyira látták magukat az ő epigonjának, amennyire Szent Pál a Názáreti epigonjának tartotta magát. Személye talán első ízben váltotta ki a vallás és politika szféráján kívül a tudatos, euforikus követés ambivalens szimptómáját. Wagner programzenéjével és programírásaival voltaképpen csapdát állított muzsikus-apostolainak, akik áhították, de maguk erejéből nem találták az újat. Nem vették észre, hogy őt követve csak őt találhatják meg, önmagukat nem. Wagner csak évtizedekkel később, a szecesszió izgalommal telt légkörében fog újat sugallni néhány kivételes, érzékeny és öntudatos géniusznak, akik tudatosan másnak tételezik magukat: Debussy, Strauss, Bartók.

Pest lázadó wagneriánusainak eszük ágában sem volt kiáltani: aki utánam jő, erősebb nálamnál. Több okból hihették, és hitték is megingathatatlanul az 1861/1863-as évkör ígéretes hónapjaiban, hogy ők azok, akik utána jönnek - nem Wagner után, hanem Wagner kezét fogva Erkel után, hogy ők azok, akik nálánál erősebbek, hogy a jövő zenéje az ő zenéjük lesz. A magabiztosság egyik oka lehetett, hogy a jövő valódi zenéje egyre több helyen fel is harsant. Wagner ugyan azt állította, s talán úgy is érezte, hogy gyötrelmes számára szerzői hangversenyek rendezése és vezénylése, de tény, hogy az 1850-es évek közepétől Európa-szerte adott koncertjei a puszta financiális eredményeken túl hatalmas propagandisztikus haszonnal is jártak. Tannhäuser-nyitányok és Lohengrin-imák mellett a közönség végre részleteket hallhatott még be nem mutatott, sőt teljességükben el sem készült műveiből, és a walkür-lovaglások, kovácsdalok és szerelmi halálok a fogékonyak szemében és fülében lenyűgözően demonstrálták az előzetesen kiadott elméleti írások és operaszövegek igazát. Bebizonyosodott, hogy az Opera és dráma, A jövő műalkotása, a Művészet és forradalom több volt fantáziadús üveggyöngyjátéknál. Az elméleti ige zenei testté lőn, s ha egyelőre csak töredékekben volt is látható-hallható, annál erősebb vágyat ébresztett az egész megismerésére.

E vágy táplálta a Trisztán bécsi bemutatásának előkészületeit majd meghiúsulását kísérő szorongó figyelmet a zenelap szerkesztőségében, 1865 tavaszán pedig a leghívebb hívek - Mosonyi Mihály és R[osty] P[ál] - sajnálatosan hiábavaló zarándoklatát az ősbemutatóra. Május 15-ének ominózus estéjén a Münchenbe érkezett vendégek hiába öltötték magukra az „ünnepi magyar ruhát", a szállodából kilépve „Hiob-postát" kellett venniük: a premiert lefújták.[xi] Mosonyi csalódottan hazautazott, és nem tért vissza a június 10-én végre valóban megtartott premierre. (Erről a Zenészeti Lapok csupán külföldi sajtóhíradásokat szemlézve adott hírt, s fogalmazásmódja bizonyos fokú zavarról tanúskodott.)

A wagneri zene európai diadalútját látva Mosonyi és köre hamar feldolgozta a maguk wagnerizmusának első bukását, a Szép Ilonkáét, hiszen azért a színházat tehették felelőssé. Nem kell túlságosan nagy malícia a feltételezéshez, hogy az évad második magyar vígoperája sorsáról viszont úgy érezték: nekik bukott meg. A Bánk bán kairosza hirtelen-váratlan véget ért, a Sarolta fiaskójával a nemzeti opera alapítója húsz év után először szenvedett súlyos vereséget. Bár Erkel a vígoperában - Mosonyi példájától valószínűleg nem függetlenül - a tiszta magyar stíllel kísérletezett, a vígopera műfajához azonban nem Mosonyi, hanem Meyerbeer példája nyomán fordult. Nem csoda, hogy a wagneriánus szemlélők és szemlézők a kísérlet bukását az egész avítt eklektikus irány csődjeként értelmezték, és elérkezettnek látták az időt a stiláris, majd a személyes hatalomátvételre a nemzeti operai királyságban. Mosonyi minden energiájával belevetette magát az 1862 májusában beharangozott nemzeti-mitologikus nagyoperája, a tudatosan wagneri elvekre épülő Álmos partitúrájának kidolgozásába, abban a biztos tudatban, hogy a Szigligeti alkotta szövege „az irodalom e terén egy új iránynak lesz kiindulópontja".[xii]

 Mosonyi Mihály - Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtár

Időközben Wagner szellemén túl pestközelbe került személye is. Az immár nem hontalan, de hajléktalan zeneköltő 1862 nyarától többé-kevésbé állandóan Bécsben, majd 1863 tavaszától a Bécs melletti Penzingben lakott. Itt reménykedett a Trisztán bemutatásában, innen indult hangversenyútjaira - 1863 júliusában váratlanul Pestre -, és itt fogadott látogatókat - június végén vagy július elején Pestről a Nemzeti Színház „Direction"-ját, augusztus 3-án pedig Reményi Edét, ki a látogatásról érzékletes beszámolót közölt a Zenészeti Lapokban.[xiii] Úgy látszik, Reményi azért utazott Bécsbe, hogy megismételje Pesten egyszer már előadott fantazmagóráját, miszerint kiváló mágnás kapcsolatai révén Pesten könnyedén biztosíthatna Wagner számára hasonló feltételekkel olyan járadékot, aminőt Pétervártól remélt. Szorongató pénzhiányában Wagner némi hitelt adott Reményi bizonykodásának, és a „geniálisnak nevezhető" hegedűs látogatását követő néma csend okáról október 12-én Mosonyihoz írott levélben kért felvilágosítást.[xiv] A Mein Leben állításával ellentétben tehát nem látta át oly hamar, „hogy a nagymellényű ígérgetéssel Reményi csak pillanatnyi benyomást, nem pedig tartós hatást akar kelteni."[xv] A magyar mágnásoknak eszük ágában sem volt éves járadékot biztosítani a mégoly zseniális német zeneszerzőnek, és arra álmában vagy rémálmában sem gondolt senki, hogy a magyar Nemzeti Színházat afféle Kerepesi úti „Théâtre Wagner"-ré alakítsa a kedvéért. Haraszti tisztában volt Reményi ígéretének megalapozatlanságával, de az esetről lelkiismeretesen beszámolt krónikájában. Az ő publikációjából lépett aztán elő az anekdota Zsigray Júlia regényének főmotívumává.[xvi]



[i] Zenészeti Lapok 1/1 (1860), 1. A továbbiakban a folyóiratra csak évfolyam, év, lapszám feltüntetésével hivatkozunk. Az adatok kigyűjtéséhez hálásan használtuk a Zenészeti Lapok kereshető digitális változatát, amely az ilyen jellegű kutatómunkát nagyban megkönnyíti: http://fidelio.hu/zeneszetilapok/kereses.asp.

[ii] 1/12 (1860), 95-6.

[iii] 1/17 (1861), 132.

[iv] 1/9 (1860), 71.

[v] 1/30 (1861), 240. Vö. Richard Wagner, Mein Leben, hrsg. von Martin Gregor-Dellin (München: List, 1963), 654.

[vi] G....f., „Il Trovatore", 3/10 (1862), 74-77.

[vii] Smidt [Schmidt] Julián, „A XIX-ik század zenéje", 1/50-51 (1860), 404-5, 413-4.

[viii] ifj. Bertha Sándor, „A beszéd dallama", 2/3 (1861), 21.

[ix] Ábrányi Kornél, „Szép Ilon", 2/15 (1861), 109-10.

[x] 3/34 (1863), 273.

[xi] Mosonyi Mihály, „Müncheni élményeim", 5/35 (1865), 273.

[xii] 2/46 (1862), 368.

[xiii] Reményi Ede, „Egy látogatás Wagner Richárd-nál", 3/47 (1836), 371-4.

[xiv] Richard Wagner, Sämtliche Briefe: Briefe des Jahres 1863 (Wiesbaden-Leipzig-Paris: Breitkopf und Härtel, 2005), 283-4.

[xv] „[...] Réményi [erklärte mir], daß es gewiß nichts Großes sei, mir eine solche Pension mit ähnlichen Verpflichtungen, wie ich sie für Petersburg im Auge hätte, für Pest zu erwirken. [...] mußte ich jedoch bald anmerken, daß er mit seinen großartigen Versprechungen es mehr auf einen augenblicklichen Eindruck auf mich als auf eine dauernde Wirkung abgesehen hatte." Wagner, Mein Leben, 741.

[xvi] Haraszti Emil, Wagner Richárd és Magyarország (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1916), 287-90.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.