A magyar népzenekutatás „quattuorvirátusa”

Pávai István rendezte évfordulós kiállítások katalógusai a Hagyományok Háza kiadásában

Szerző: Richter Pál
Lapszám: 2013 április

 

 Szentesi zenészek, 1898

 Néprajzi Múzeum

 

Népzenekutatásunk „aranykorának" négy legfontosabb szereplője - kutatói színrelépésük szerinti időrendben: Vikár Béla, Kodály Zoltán, Bartók Béla és Lajtha László - a magyar népzenei hagyomány feltárásának főbb irányait is kijelölte, amelyek mind a mai napig alapvetően befolyásolják a tudományág arculatát, életét. Vikár a folklórjelenségek komplex módon történő megközelítésével, Kodály a történeti források bevonásával, Bartók a szomszéd népek parasztzenéjének kutatásával, az etnikumok közötti hatások vizsgálatával, míg Lajtha a gazdag hangszeres tradíciók felfedezésével hosszú időre meghatározták a magyar népzenekutatás nagy témáit. Ha összeadjuk teljesítményüket, akkor mennyiségileg, időtartamban nagyjából az elmúlt több mint száz év gyűjtéseinek mintegy ötödét kapjuk, de ha a magyar zenei hagyományról tagoltsága, stílusai, zenei jellemzői tekintetében alkotott képre vagyunk kíváncsiak, akkor munkásságuk jelenlegi ismereteinknek már háromnegyedét tartalmazza. Éppen ezért volt indokolt, szakmailag megalapozott kezdeményezés a Hagyományok Háza részéről, hogy Pávai István, a Lajtha László Folklórdokumentációs Központ vezetőjének rendezésében 2006-tól, Bartók Béla születésének 125. évfordulójától kezdve kiállítás-sorozatot indított el, melyben a négy kutató életútján, legfontosabb kutatási témáin keresztül, fotókkal, dokumentumokkal, rövid tájékoztató szövegek segítségével bemutatták népzenekutatásunk mind a mai napig szilárdan álló tartópilléreit.

Induláskor, a Bartók-kiállítás megnyitásakor a látogató még nem tudhatta (de talán még a rendező Pávai István sem), hogy néhány éven belül a magyar népzenekutatásról olyan átfogó tárlatok, ezeken alapuló kiadványok, megjelenésükben, címadásukban egyértelműen összetartozó sorozatot sugalló katalógusok látnak majd napvilágot, amelyek közérthető, népszerű módon adják tudománytörténeti foglalatát az elmúlt évszázad magyar népzenekutatásának. A Bartók-kiállítás 2006-ban nyílt meg, katalógusa 2007-ben került ki a nyomdából (Bartók Béla, a népzenekutató), a Kodályról szóló kiállítás 2007-ben, katalógusa (A népzenekutató Kodály Zoltán) még abban az évben napvilágot látott. Lajtha halálának 45. évfordulóján, 2008-ban tekinthettük meg a sorozat következő részét, melynek katalógusa 2009-ben jelent meg (Lajtha László, a zenefolklorista), végül a Vikár munkásságát megidéző fotó- és dokumentumtárlatot 2009-ben, a fonográffal való gyűjtés úttörője születésének 150. évfordulóján rendezték meg, az erről szóló szép kiállítású könyv (A folklorista Vikár Béla) pedig 2011 óta olvasható.

Bartók és Kodály esetében azt gondolhatnánk, munkásságuk népzenei vonatkozásában újat nemigen lehet már mondani. Adatokban, tényszerűen már valóban nehezen, de közlésükben, fotókkal, dokumentumokkal való illusztrálásukban, környezetük, kapcsolódási rendszerük viszonylatában viszont igen. A Bartók-kötetben a kezdeteknek szentelt fejezet néhány, még a tényleges népdalgyűjtés megkezdése előtti évekből (1901-1904) származó levélrészlettel egyrészt az ifjú Bartókon keresztül mutatja be a kor általános közvélekedését, ismereteit a magyar népdalnak, népzenének nevezett népies műzenéről, a cigányzenéről, másrészt szembesít a szerzőnket már ekkor megragadó eszmével, a magas művészeti értékek közé sorolható, specifikusan magyar zenével. A közölt képek pedig segítenek megidézni az otthont jelentő családot, a fiatal Bartókot, aki éppen kávéházba hajtat kollégáival cigányzenét hallgatni, aki húgának „népdalrejtvényként" két, még ma is általánosan ismert népies csárdásdallam kezdetét kottázza le. Aki kéri, hogy népdalokat küldjenek neki, többek között Bartalus István: 101 magyar népdal énekre és zongorára című kiadványát, és aki a magyar népdalok legszebbjeit kívánta összeválogatni, és a „lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műdal nívójára emelni", mindehhez például az Egri ménes első és második versszakának szövegét kéri húgától.

A Kodályt bemutató kötetben külön kis fejezet foglalkozik a táncemlékek, a tánckutatás kérdésével. Bár a köztudatban nem igazán terjedt el, hogy Kodály ezen a téren is meghatározó észrevételeket tett, és felhívta a figyelmet a későbbi tánckutatás legfontosabb kérdéseire. 1951-ben így nyilatkozott erről:

A néptáncgyűjtés legeredményesebb formáját úgy képzelem el, hogy zeneszerzőkből, tánckutatókból, folkloristákból és filmesekből álló csoport megy ki a falvakba, gyűjti az összetartozó táncdallamokat és táncokat, s mindezt hangosfilmre veszi.

Szabolcsi Bence visszaemlékezéséből pedig azt is megtudhatjuk, hogy Kodály, bár saját bevallása szerint nem volt valami jó táncos, mégis „csodálatosan délceg verbunkost járt" 1924-ben, Salzburgban, a Dóm téren. Még egy fotón is láthatjuk Kodályt, amint Csomádon, falusi lakodalomban éppen járja a csárdást a menyecskével. Gyimesi emlékei kapcsán pedig Martin Györgytől olvashatjuk, hogy Kodályt korábbi bukovinai tapasztalatai alapján érdekelte, szoktak-e a prímások saját hegedűjátékuk mellett énekelni. Amikor Antal Zoltán, a vak gyimesi paraszthegedűs édesanyjával, Erzsi nénivel Pesten járt, Kodály felvételeket készített a hegedűvel kísért keservesekről. Ugyanakkor Kodályt érdekelte a tánc is, és amit előtte Martinnak addig sohasem sikerült elérnie, Kodálynak igen: unszolására Erzsi néni felállt, és táncolt fia muzsikájára. Martin vele mutatta be a lassú és sebes magyarost valamint a kettőst. Lényegbelátóak és elevenbevágóak a folklorizmus fejezet dokumentumai és fényképei az Állami Népi Együttes kritikával illetett munkájáról, az iskolai néptáncoktatás fontosságáról, valamint egy hátrahagyott kéziratos feljegyzésében a Bartók nyomában megjelenő, s Bartókra hivatkozó irányzatokról, Bartók utánzóiról.

Összességében kiváló arányérzékkel közöl Pávai szakmai körökben jól ismert, de megkerülhetetlen tényeket, eseményeket, és kevésbé tudott, a szakmai figyelem fókuszába általában nem kerülő adatokat, amelyek egyes kérdéseket, vélekedéseket esetenként teljesen más megvilágításba helyeznek. Közismert tény, hogy népzenekutató és egyben zeneszerző nagyjaink úgy érezték és vélték, hogy a sajátosan magyar zenei jelenségek, amelyek a dallamtól kezdve az előadásig felmutathatók, önmagukban nem állnák meg helyüket az úgymond európai zenén művelődött közönség előtt. Ezért készítették zongorakíséretes feldolgozásaikat, és vetettek be különböző zeneszerzői ötleteket a magyar, Bartók kifejezésével élve a parasztzene pódiumképessé tételére. Még Lajtha is, akire egyébként a magyar táncházmozgalom alapítói gyakran hivatkoznak. Főként egy 1933-ból származó nyilatkozatát idézik tőle:

A régi magyar népzenei stílus már halódik; mi, gyűjtők romok között járunk [...] Egy módja van, hogy ez a népzene tovább éljen: divatba kell jönnie. A magyar népzene megmentésének egyetlen módja az, hogy a művelt magyar osztály ne csak előadásokban szeresse a magyar népdalt, hanem maga is magyar népdalt énekeljen.

Pávai a Lajtháról szóló kötetben azonban nem csak ezt, hanem a szerző halála előtt egy évvel, 1962-ben adott nyilatkozatát is közreadja:

Mint a legtöbb népdalgyűjtő Európa legkülönbözőbb országaiban, mi is szerettük volna a nép kincsét a nemzet kincsévé tenni. Pásztoremberek, idős parasztemberek és parasztasszonyok éneke, öregjének és fiataljának képzetlen hangja, sajátos előadásmodora azonban lehetetlenné tette, hogy az eredeti folklór a nagyváros hangversenypódiumára kerülhessen. Az ilyen előadás néprajzi kuriózum maradna, de a kívánt célt nem érné el. Annak, hogy tanult énekesek vagy énekkarok énekeljék el kíséret nélkül e dallamokat, nem sok értelme volna, hiszen éppen a legszebb néprajzi sajátosságok sikkadnának el, s az előadásba idegen esztétikai elvek jutnának. Oda jutunk tehát, hogy minden népi dallamhoz valamilyen kíséretet, valamilyen feldolgozást kell írnia a zeneszerzőnek, ha a nagyközönségnek akarja előadni őket.

Lajtha egyébként a dokumentumok tanúsága szerint kényes volt a népművészet tisztaságának megőrzésére, ellenezte a Gyön­gyösbokréta típusú mozgalmakat, és roppant mérges volt a különböző színpadi folklórhamisításokra, ahogyan erre Var­gyas Lajos Lajthával való első találkozása kapcsán emlékezett:

Egyszer csak Lajtha dühösen fölkiáltott, és hevesen szidni kezdte a Gyöngyösbokréta „disznóságait": a papíron, amit kezében tartott, „gyűjteményem" leghitványabb darabja volt, a német O Tannenbaum karácsonyi ének motívumaiból akkor elterjedt, slágerszerű műnépdal. „És ezt adják le a rádióban mint magyar népdalt!" - mérgelődött.

Lajthának e kifakadása nem volt egyszeri és véletlen. Mint alkotó zenész a népdalban a spontaneitást, a tiszta és ösztönös zenei megnyilatkozást találta meg, ami áthatotta zenéjét is, amelyben a folklórelemek folklore imaginaire-ként szervesültek, és amitől a pusztán külsőséges elemeket felmutató folklorisztikus hatások távol álltak. Lajtha Bartókhoz hasonlóan vallotta, hogy a népdal, a népies elemek önmagukban nem pótolják a tehetséget és az invenciót.

Minden kötetben találunk a népzenegyűjtés módszertanára vonatkozó részeket,
de a gyűjtést leginkább kutatási cselekményként tárgyaló fejezeteket a Vikár Bélát bemutató könyvben olvashatunk. Vikár népzenekutatói munkásságáról néhány évvel ezelőtt jelent meg önálló kötet (Sebő Ferenc: Vikár Béla népzenei gyűjteménye. Budapest: Hagyományok Háza, Néprajzi Múzeum, 2007), így a kiállítás és a belőle készült katalógus természetes módon támaszkodhatott ennek adataira, kutatási eredményeire. Megismerhetjük a népzenei gyűjtéseknél Vikár úttörőnek számító gyorsírásos módszerét, a fonográf használatának előnyeit és a hivatalos levelezések sajátos nyelvezetét. Mindemellett hangsúlyosan jelenik meg Vikár mint finnugor nyelvész és irodalmár, a Kalevala zseniális fordítója, valamint a népköltészet és néprajz mutatványos előadója. Az utóbbi címet viselő fejezetben Vikár felolvasó- és előadói estjeiről olvashatunk, amelyeken szöveg- és népdalgyűjtéseit mutatta be a fonográf és saját éneklése segítségével:

Előadását phonograph segítségével mutatványokkal is iparkodott kísérni, mely utóbbi azonban inkább csak a dallamok felvételére s megörökítésére szolgál, nem pedig arra, hogy azokat oly erősen visszaadhassa, hogy a nagyterem közönsége tisztán hallhatta s élvezhette volna; élvezte azokat azonban Vikár úrnak természetes, szépen sikerült énekelőadásában. (Herczeg János leírása 1897-ből)

Vikár előadásaival rendre nagy sikert aratott, a közönség érdeklődéssel és figyelemmel hallgatta végig. A könyv lezárásaként a Kodály, Bartók és Vikár fejezetben Pávai felsorakoztatja az összes dokumentumot, amelyekben Vikár határozott és ellentétes véleménnyel él a kodály-bartóki népdal-összkiadás pusztán zenei alapokon nyugvó koncepciójával szemben. Gyűjtőmunkájának azonban felbecsülhetetlen értékét népzenekutató nagy zeneszerzőink is rendre elismerték, ahogy a legméltóbban Kodály fogalmazta meg 1959-ben:

Népdalkincsünk igen értékes része az, ami csak Vikár gyűjtésében maradt fenn. Azóta nem hallható, mert kihaltak, akik tudták. Ezért úttörő érdemeit mindig elismeri és emlékét kegyelettel őrzi minden magyar folklorista.

 

Furulyázó katona, 1915 - Kodály Archívum

 

 

A Vikár-kötet címlapja

 

 

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.