Két szerzői est

Képzenék – Sáry László és Sáry Bánk a Trafóban, Kontrasztok - Szigeti István a Nádor -teremben

Szerző: Malina János, Ignácz Ádám
Lapszám: 2012 december

Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál szerzői estet rendezett SÁRY BÁNK és SÁRY LÁSZLÓ egy-egy művéből. A két darab – két ő sbemutató –, úgy tetszik, eleve annak szem előtt tartásával született, hogy egymás mellett, egyazon helyszínen játsszák el őket, elő-adó-apparátusuk ugyanis – mármint a gyakorlat szintjén – rendkívül hasonló. Mindkettőben négy „élő” előadó csatlakozik a felvételről játszott zenei anyaghoz, s mindkettőhöz mozgó vetített képek tartoznak. A Trafó flexibilis terét ehhez most úgy rendezték be, hogy a közönség két, egymással farkasszemet néző lépcsőzetes lelátón helyezkedhetett el, a lelátók felső részének két szélén – a terem egy-egy sarkához közel – foglalt helyet a négy előadó, s a lelátók fölött-mögött kapott helyet egy-egy vetítővászon, mindegyik a szemben ülők számára láthatóan, és minden pillanatban ugyanazt a képet mutatva.

 Illetve ez így csak az első darabra – Sáry Bánk: Égkő – volt pontosan igaz, amelyben a négy sarokban ülő közreműködők mind hangszeresek voltak: Sáry László és Bánk tangóharmonikán, Ludmány Dénes mélyhegedűn, Völgyesi Barnabás pedig klarinéton és basszusklarinéton játszott. A szünetet követő, második kompozícióban – Sáry László: Kockadobás – azután Ludmány helye üresen maradt, és a negyedik előadó, Bárány Péter (kontratenor) a lelátók közötti keskeny sáv egyik végén, mindenki számára jól láthatóan helyezkedett el. További technikai jellegű különbséget jelentett, hogy Sáry László művében már nem csupán a vetítővásznakra vetítettek. Az est folyamán az elektronikát Bolcsó Bálint kezelte, a vizuális hatások – a műsorfüzet kissé szertartásos szóhasználata szerint: a díszlet és a jelmez – pedig Szilá­gyi Erzsébet nevéhez fűződtek.

Sáry Bánk

Azért hangsúlyoztam ismételten a párhuzamosságok és az eltérések technikai jellegét, mert a két kompozíció zenei tartalmában rendkívül különböző volt – még azon túlmenően is, hogy egyikük hangszeres, a másikuk pedig vokális alkotás. Közülük Sáry Bánk műve – mint az ismertetőben olvashattuk, de időről időre közvetlenül is nyilvánvalóvá vált – a négy őselem ideáját kombinálja hol illusztrációszerű effektusokkal: füttyökkel, mennydörgéssel és zörejekkel; hol redukált zenei eszközökkel, hol meg éppen nagyon is expresszív dallamokkal vagy dallamtöredékekkel. Az egész, mintegy áttűnésekből álló folyamatnak nehéz határozott körvonalakat vagy irányokat tulajdonítani, ugyanakkor úgy érezzük, hogy mégiscsak leköti a figyelmünket – hatásának titka talán a nüanszokban rejlik, mint valamiféle keleti konyha hatásáé; ugyancsak finom árnyalatokat tartalmazó, ám nehezen megfejthető, éles vonalak nélküli képi világot látunk feltűnni a vetítővásznon is.

  Sáry László műve, ha szabad így mondani, sokkal direktebb és hagyományosabb eszközökkel operál. Persze, a közvetlen összehasonlítás képtelenség, hiszen a szólóének folytonossága, illetve mögötte még egy vers tartószerkezete egészen más zeneszerzői lehetőségeket biztosít, mint az előtte hallott, szabad asszociáción alapuló hangszeres mű. A szóban forgó vers pedig igen nevezetes és jelentékeny alkotás, amely több mint egy évszázaddal a megszületése után is heves és izgalmas értelmezési vitákat generál: Stéphane Mallarmé Kockadobás (Un coup de dés jamais n’abolira le hasard, hevenyészett fordításban: Egy kockadobás nem számol le a véletlennel) című költeménye. Ezt képversnek is szokás aposztrofálni, ám valójában inkább egy tipográfiai eszközökkel a hagyományos linearitástól megfosztott, képileg inkább Majakovszkijra mint Apollinaire-re emlékeztető, és a véletlen, a meghatározatlan, sőt az aleatória jelenségével viaskodó gondolati költemény.

Sáry László

 De ha a vers nem igazán képvers, annál inkább kép-zene Sáry László kompozíciója. Ez szó szerint is érthető, hiszen itt a vizuális hatás további elemekkel bővül: a mennyezetről lelógatott fehér kockákkal, és a rájuk és a terem oldalfalaira vetített, lassan mozgó verssorokkal: ezúttal nem csupán a hang, de a látvány is teljesen körülvesz bennünket. Ám a hallható élmény az, ami elsősorban képekre tagolódik. Mallarmé a vers címét amolyan kiemelt alcímekké darabolja, ezekkel választva el egymástól a költemény szakaszait. Ezek a versszakaszok azután hangulat, textúra, szövegkezelés tekintetében egészen eltérő formai szakaszokban, hallatlanul tág és fantáziadús zenei teret kifeszítve válnak hangzó valósággá a skandáló énekléstől a nagyívű dallamosságig, a beszédszerű deklamációtól a prózáig, a „dalszerű” formálástól a teljes lebomlásig, egyes hangzók különálló hangoztatásáig (melynek során átmenetileg a három hangszeres is vokális előadóvá válik). Mallarmé verse – legalábbis a felszínen – nem összefüggő, koherens szöveg; Sáry zenéje viszont annál biztosabb kézzel megformált, szuggesztív és ihletett értelmezés.

 Míg a hangszeres előadók mindkét darabban meggyőzően és nyilvánvalóan erős kontrollal és reszponzivitással játszottak, Bárány Péter teljesítménye egészen rendkívülinek nevezhető. Már pusztán a hang szépsége és kiegyenlítettsége figyelemreméltó volt, a szöveg maximális birtoklása, a technikai biztonság és a kifejezőeszközök változatossága azonban egyenesen ritka élményben részesítette a közönséget. Hálásak lehetünk Sáry Lászlónak, hogy Báránynak ezt az oldalát is megismerhettük. (Október 8. – Trafó Kortárs Művészetek Háza. Rendező: Budapesti Fesztiválközpont)

  MALINA JÁNOS

 

 Kontrasztok – Szigeti István a Nádor-teremben

Elektroakusztikus kompozíciók hallgatása közben alighanem újra és újra olyan kérdések, problémafelvetések fogalmazódnak meg bennünk, amelyek tágabb értelemben gép és ember viszonyára vonatkoznak. Érdekes és hasznos lehet például a gépi és az előadói pontosság fogalmai­nak különbségeit szemügyre venni, vagy azt vizsgálni, hogy válhat-e egyáltalán, s ha igen, miként válhat a hangszóró a színpadon lévő muzsikusokkal egyenrangúvá. Az utóbbi kérdés persze fordítva is feltehető: képes lehet-e az ember (esetünkben: az előadóművész) olyan technikák, mechanizmusok kifejlesztésére, hogy játéka csaknem megkülönböztethetetlen lesz a gépétől? Az elektroakusztikus kompozíciókat alkotó zeneszerzőket ezen túl egyéb fontos dilemmák is foglalkoztathatják. Miként lehet és kell egy elvben mindig ugyanolyan és egy előadásonként változó réteget egymáshoz idomítani? Tartalmi és esztétikai szempontból hol vannak az akusztikus és az elektronikus „világok” határai, illetve tudnak-e ezek a dimenziók találkozni egymással, s nem csak valamiféle ellentmondás vagy kibékíthetetlen ellentét megjelenítésére képesek? S egyáltalán: miféle nyereséggel, illetve veszteséggel jár egy zeneszerző és egy zenemű számára, ha csak egyetlen szólam is kikerül az alól a teljes kontroll alól, amely a hangszalagra (vagy újabban: komputerre) rögzített részeket jellemzi?

Szigeti István 

 Felvégi Andrea felvételei

A SZIGETI ISTVÁN 60. születésnapjának tiszteletére rendezett koncert nem hagyott kétséget afelől, hogy ilyen és ehhez hasonló kérdések az ünnepeltet is folyamatosan foglalkoztatják. Kár, hogy az egyes műveket felkonferáló kis bevezetőiben Szigeti nem tárt ezek közül többet a hallgatóság elé. Nemcsak a széksorokban helyet foglaló kollégákat, muzsikus-barátokat láthatta volna el így hasznos információkkal; egy ilyen ünnepi esemény, mint a mostani, amelyen jó eséllyel nemcsak az EAR együttes avatott ismerői vannak jelen, kiváló alkalom lehetett volna ahhoz, hogy népszerűsítse, illetve a közönséghez verbális eszközökkel is közelebb hozza e Magyarországon eddig viszonylag kevesebb figyelmet keltett „műfajt” (kompozíciós módszert). Amelynek Szigeti kétségtelenül az egyik jelentős hazai képviselője. A jubiláló komponista egész életművében központi szerepet játszik az elektronika. A mostani hangversenyt, amely ugyan nem törekedett arra, hogy képet adjon munkássága egészéről, s csak az utóbbi évek termésére koncentrált, ugyancsak olyan szerzemények uralták, amelyeknek alapvető eleme a gépi hang. Mindössze két „hagyományos” instrumentális opuszt hallhattunk az est során: a szóló gordonkára íródott ZSU-t, és egy koncerten első ízben előadott cselló-zongora darabot, a Mozaikokat. A kettő közül egyértelműen az előbbi az érettebb és sikerültebb: az egyetlen hatalmas – hangszeres – recitativóra emlékeztető második tétel lírai lezárása még Sindel Zsuzsanna kissé visszafogott játéka ellenére is a koncert legemelkedettebb pillanata volt.

De a ZSU-t nemcsak ezért volt érdemes beválogatni. E hangszerelésében és karakterében a két addig felcsendülő műtől (s mint kiderült, az utána következőktől is) élesen különböző kompozíció ugyanis egyszerre engedte megsejteni a műsor összetételére vonatkozó válogatási, s Szigetit foglalkoztató egyik legfőbb kompozíciós elvet. Ha ezt az elvet egyetlen fogalomban szeretnénk megragadni, akkor bizonyosan a kontrasztok kifejezés lenne erre a legalkalmasabb. Kontrasztok nemcsak az egymást követő művek között voltak észlelhetőek, de az egyes darabokon belül is, s ez csak részben tudható be az elektronikus és akusztikus eszközök együttes használatának. Hiszen hogyan ne keltene feszültséget, ha egy – Gulyás Nagy György által megformált – drámai hangvételű brácsaszólót rajzfilmzenékre emlékeztető effektusokkal keverünk össze, mint az a Tücsök úrfiban történt, vagy ha madarak énekére és rovarok zümmögésére leszünk figyelmesek egy leginkább a Bolerót eszünkbe juttató táncos karakterű betét előtt és után (F.Otto AG)? És ki ne érezné idegennek például egy world musicban használatos hangszer, a didgeridoo megjelenését egy komolyzenei koncerten, még ha a szerzőt vállaltan vonzzák is az egzotikus kultúrák és hangzásvilágok?

Avantgárd gesztusok ezek? Vagy polgárpukkasztás? Semmi esetre sem. Inkább amolyan (örök) gyermeki vonzalom a játék és a játékosság iránt. Szigeti zenéjét technikai szempontból nem annyira a disszonancia lehetőségeinek kiaknázása és az újszerű hangzások kutatása, tartalmilag pedig nem annyira az elmélyültség, a ZSU-ban pillanatokra ugyan felbukkanó líraiság és a súlyos mondanivaló jellemzi, inkább a hangokkal való felszabadult játék öröme. Ebben partnerei előadó-barátai is, akik láthatóan-hallhatóan izgalmas kihívásnak tekintik, hogy rendhagyó játszótársuk – a gép – másféle játékmódot és koncentrációt követel meg tőlük. Ki több, ki kevesebb sikerrel tesz persze eleget e kihívásnak. A Nádor-terembe meghívott művészek többsége szerencsére többel.

„Előadó-függő vagyok”– jegyezte meg magáról az ünnepelt. S valóban: az igazi játékhoz megfelelő partnerek kellenek. Olyanok, akik alkalmasint maguk sarkallják a játékmestert új szabályok megalkotására. (Október 18. – Nádor-terem. Rendező: Filharmónia Budapest)

 

 Sáry Bánk Sáry László Szigeti István Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.