Éljen a Magyar! Kamarazene paprikával

7. Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál Kemptenben

Szerző: Szitha Tünde
Lapszám: 2012 december

 

 

 

 Tihanyi László - Felvégi Andrea felvétele 

Isten áldja Magyarországot és minden országot körülötte, beleértve Bajorországot is!  Remélem, hamarosan újra találkozom veletek, talán valahol egy balkáni heavy metal-fesztiválon, melyet Doráti Antal művészetének ajánlanak... miért is ne? - mindössze két mondat a kiterjedt levelezésből, melyet a 7. Kempteni Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál szólistái és szervezői egymás között folytattak a záróhangverseny utáni napokban. Amióta létezik az e-mail (melyben mindenki egyszerre olvashat és reagálhat minden üzenetre), a kollektív barátságok is nagyobb eséllyel élnek tovább, különösen, ha zenén keresztül köttettek, változó összetételű együttesek próbáin edződtek, közös koncertsikereket megélve erősödtek és későbbi produkciók reménye is bennük van. A levél megértéséhez érdemes tudni, hogy eredetileg angolul írták, szerzője francia, s az utolsó németül fogalmazott fél mondat a német muzsikustársaknak és szervezőknek szólt. A legfontosabb közös nyelv, a zene mellett persze szükség volt az angolra: a 24 zenész között német, finn, magyar, norvég, francia, dán, holland, svéd, orosz egyaránt volt - mindannyian elsősorban szólisták, akik neves kamaraegyüttesekben vagy zenekarokban is játszanak, Európa rangos zenei intézményeiben tanítanak.

Kempten Münchentől 120 kilométerre délnyugatra, az Iller folyó partján fekszik, Németország egyik legrégebbi települése, lakosainak száma szerint magyar testvérvárosához, Sopronhoz hasonlít. Allgäu tájegység fontos közlekedési és kulturális központja, s turisztikai szerepe sem mellékes, a környék csodálatos hegyvidéke számos látogatót vonz ide. A jólét és a nyugalom különleges szigetének tűnik, pedig a gazdasági válság valószínűleg ezt a térséget sem kíméli. Az itt lakók ügyesen őrzik a hagyományaikat, rokonszenves lokálpatriotizmussal vigyáznak értékeikre, templomaikra, múzeumaikra, kastélyukra, színházukra, irigylésre méltó - vidékinek legfeljebb a német nagyvárosokkal való összehasonlításban tűnő - koncert- és színházi életükre.

Kempten szeptemberi fesztiválja nem hasonlít egyik neves európai hangver­seny­sorozathoz sem, bár a szervezők bevallása szerint mintájuk eredetileg a locken­hausi Nyári Kamarazenei Fesztivál volt. Talán régebbi időkben, amikor a kamarazene (általában a komolyzene?) még a polgári műveltség része volt, amikor Európa nagy kultúrával rendelkező országaiban a tehetős polgárság aktívan részt vett a hangversenyélet támogatásában, sőt saját érdeklődése, újdonságok és különlegességek iránti éhsége szerint alakította is, létrejöhettek hasonló tünemények, de ma már kevés példa van az efféle rendezvényekre. Az immár hetedik alkalommal megrendezett egyhetes fesztivál ugyanis a városé - s ezt szó szerint kell értenünk. Bár a műsorfüzetben felsorolt szponzorok sora hosszú, a sorozat életben tartója és szervezője (s népes közönségének törzse is) kezdettől fogva a helyi értelmiség, élén az erre a célra létrehozott Freundeskreis Fürstensaalkonzerte egyesület elnökével, Franz Trögerrel és Ulrich Netzer polgármesterrel, aki a rendezvény hivatalos reprezentációjában is elegáns hozzáértéssel vesz részt évek óta.

A fesztivál költségvetésének egy része még most is magánadományokból származik, az Egyesület tagjai (maga a polgármester is) minden este jó hangulatú közös vacsorát szerveznek a zenészek tiszteletére, s a nyilvános próbákat is sokan és rendszeresen látogatják. Nemcsak ez teszi azonban különlegessé ezt a kamarazenei ünnepet, hanem a műsor is. A kempteni hangversenyek középpontjában szinte kezdettől fogva 20. századi és kortárs zene áll, korábban keletkezett mű akkor szólal meg, ha valamilyen kapcsolat köti az aktuális témához. Fontos a műsorszerkesztés másik alapelve is, mely szerint a műsorok egy részét nem a jól ismert kamararepertoárból választják, hanem különlegességből: a nagy zeneszerzők fiatalkori vagy ritkán megszólaló darabjaiból, kevéssé ismert zeneszerzők méltatlanul nem játszott alkotásaiból, vagy olyan művekből, melyek kiegészítik a kamarazenéről alkotott ismereteinket, az európai zenetörténet fordulópontjainak (vagy egy-egy zeneszerző műhelyének) különleges megvilágítást adnak.

Ezek az elvek a fesztivál művészeti vezetőjétől, Oliver Triendltől származnak, de ő egyedül aligha erőltethetné, ha Kempten közönsége nem lenne rá nyitott. A 48 éves zongoraművész maga is elkötelezett előadója a háttérbe szorult, de felfedezésre méltó szóló- és zongorás kamaraműveknek. Zenetörténészeket is megszégyenítő kutatókedvvel keresi az érdekességeket (ezek egy részét hanglemezen is megörökítette már), koncertműsoraiban pedig előszeretettel játszik ritkaságokat. Ez a küldetés persze sokoldalú stílusismeretet és perfekt technikát kíván tőle, hiszen meggyőzően kell tolmácsolnia olyan műveket, melyek olykor csak a zeneszerző későbbi életművének ismeretében vagy a kortársak zenéjének tükrében érthetőek, hitelessé kell tennie olyan darabokat, melyek a hallgató részéről is zenetörténeti tájékozottságot igényelnek. Az idei fesztivál tanúsága szerint Oliver Triendl bőségesen rendelkezik ezekkel az adottságokkal. A próbák összehangolása és a napi szervezési feladatok mellett imponáló szellemi és fizikai készenléttel játszott a legkülönbözőbb feladatokat jelentő művekben, legyen szó Haydn-zongoratrióról, Lisztről (Romance oubliée), Brahmsról (g-moll zongoranégyes), Joachim Józsefről (Románc hegedűre és zongorára), Weinerről (Két tétel klarinétra és zongorára), Bartókról (Kontrasztok), Dohnányiról (C-dúr szextett), Széll Györgyről (Zongoraötös), Orbán Györgyről (Szonáta fagottra és zongorára) vagy Tihanyi Lászlóról (Rundherum).

A fesztivál arculata fokozatosan alakult ki, s kapott benne egyre nagyobb szerepet a kortárs zene. 2007-től minden alkalommal meghívnak egy-egy zeneszerzőt is, ami nemcsak a rezidens három-négy művének előadását jelenti, hanem egy új műre szóló megrendelést és a darab ősbemutatóját is. Az évek során a lengyel Krzysztof Meyer, a francia Nicolas Bacri, a norvég Ragnar Sµderlind, az orosz Jelena Firszova és az angol David Matthews járt itt. 2008 óta a zeneszerző személye körül országának művészete is hangsúlyozottan megjelent, az utóbbi három évben pedig már a teljes műsor az adott ország kamarazenéjén alapult.

Idén TIHANYI LÁSZLÓ volt a rezidens zeneszerző, a hangversenyek műsorát pedig 20. századi és kortárs magyar művekből állították össze, kiegészítve Haydn, Brahms egy-két magyar vonatkozású művével és Liszt Ferenc ritkán hallható kamaradarabjaival.

Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner zenéje mellett megszólaltak az őket követő nemzedék - Seiber Mátyás, Farkas Ferenc, Takács Jenő, Veress Sándor, Ránki György - alkotásai és az 1945 utáni magyar zene is, LIGETI GYÖRGY, KURTÁG GYÖRGY, KOCSÁR MIKLÓS, ORBÁN GYÖRGY, SÁRY LÁSZLÓ, EÖTVÖS PÉTER, JENEY ZOLTÁN és Tihanyi László művein keresztül. Ezt a kínálatot egészítették ki olyan ritkaságok, mint a Richard Strauss-kortárs Moór Emánuel fúvós- és vonósötösre írt Szvitje, a zeneszerző-csodagyerekként (is) számon tartott, de később karmesterként világhírű Széll György 14 évesen komponált zongoraötöse, Doráti Antal két kamaraműve és Ligeti 1949-ben komponált szvitje, a Lavotta-, Bihari-, Csermák- és Rózsavölgyi-dallamokból írt Régi magyar társas táncok.

A fesztivál címét idén ifj. Johann Strauss  híres polkájából kölcsönözték, az alcímben szereplő „paprika" pedig csak első látásra tűnik meglepőnek (és a magyar hallgató számára talán kicsit sablonosnak is): valójában arra a nyugat-európai zenészek számára még mindig egzotikusnak tűnő felhangra utalt, melyet a nemzetközi komolyzenei világ elsősorban Liszt, Bartók, Kodály, Ligeti és Kurtág művészetében vél ma is felfedezni. Akár örülünk neki, akár nem, a külföldi hallgató minden magyar zeneszerző, még a kortársak műveiben is a velük való közösséget keresi. Nem véletlenül volt a Tihanyi Lászlóval készített nyilvános (szívmelengetően népes közönség előtti) rádióbeszélgetés egyik legfontosabb kérdése, hogy mit jelent a magyar zenei tradíció, mitől válik magyarrá egy zene, milyen mértékben fontos ma Európa kultúrájában ezeket a hagyományokat hangsúlyozni, s ő maga mennyire tekinti saját zenéjét magyarnak. Tihanyi válaszai bölcsek és diplomatikusak voltak, amikor kifejtette, hogy a népzenei hatások és az iskolaévekben megtanult minták, a legfontosabb zenei alapélmények valóban szellemi közösséget teremtenek, de hangsúlyozta a magyar zenetörténet utolsó három évszázadának egyik fő tanulságát is: hosszú távon nem életképes az a zenekultúra, mely elszigeteli magát a nemzetközi hatásoktól, s a történelmi események szerencsétlen összejátszása miatt, sovinizmusból vagy kétes kimenetelű politikai befolyástól vezérelve nem tart lépést a külvilág változásaival.

Amikor saját zenéjéről kérdezték, elmondta, hogy a zeneszerző egyéni hangja mindig sokféle hatásból jön létre, s számára bizonyosan nem a magyar hagyomány volt az elsődleges, de tudat alatt számos olyan formálási, retorikai és hangzásbeli elem került a műveibe, melyek letagadhatatlanná teszik szellemi és nemzeti gyökereit. Talán nemcsak a mai magyar, hanem a nemzetközi kortárs zene egyik általános problémájáról is beszélt akkor, amikor elmondta, hogy számára manapság nem a nemzeti hang vállalása vagy nem vállalása az elsődleges kérdés, hanem általában a klasszikus műfajokhoz és a tradícióhoz való viszony. Ô maga ezt aligha bizonyíthatta volna jobban, mint éppen a fesztivál felkérésére írt új művel. Eredetileg arra kérték, hogy a ma már szinte általános, szabad összetételű „ensemble" helyett valamilyen klasszikus kamarazenei együttesre komponáljon, s ennek megfelelve ő zongorás kvintettet írt. A végeredmény, a Rundherum mégsem lett klasszikus szerkezetű és műfajú zongoraötös. Hét részből álló, egytételes darab, melynek csak a zongora és a cselló a két rögzített pontja, a vonósnégyes másik három játékosa minden szakaszban változtatja a helyét (lényegében körbejárja a zongorát), amikor pedig a zongora mögött elhelyezett pultok mellől játszanak, kiegészítő hangszereket (szájharmonikákat és kis ütőhangszereket) is használnak. Mindennek persze megvannak a hangzásbeli és tartalmi konzekvenciái is. A zongora mögötti hangzás szándékosan elüt a színpad első részében megszólalótól, s végső soron egy külső (racionális) és egy belső (irracionális) világ zenei megfogalmazásáról van benne szó.

A Kemptenben fellépő zenészek nem a   szó felszínes értelmében vett sztárok, hanem a legjobb iskolákban tanult elsőrangú művészek, akik az európai zenei tradíciót (a kortárs zenét is) az egész világon sikerrel képviselik. A műsorfüzet életrajzai szerint életkoruk és karrierjük is sokféle. A fiatalabbak előkelő versenygyőzelmek után élnek a minden újdonságra éhes nemzetközi hangversenyélet lehetőségeivel, az idősebbek némelyikének impozáns diszkográfiája, világjáró szólista koncertmúltja, saját fesztiválja vagy együttese is van. Ha a külföldiek neve nálunk ismeretlen, nem az ő hibájuk. A kultúránkat egyre súlyosabban érintő gazdasági válság egyik jellemző tünete, hogy a kamarazenei repertoár, s annak nemzetközi előadóművészi élvonala egyre ritkábban jelenik meg a magyarországi hangversenyéletben. A fafúvóskvintettnyi fúvósszólista (Janne Thomsen - fuvola, Olivier Doise - oboa, Christoffer Sundquist - klarinét, Jaakko Luoma - fagott, Hervé Joulain - kürt), a hét hegedűs (Alena Baeva, Geneviève Laurencau, David Grimal, Sµlve Sigerland, Antti Tikkanen, Elina Vähälä, Christian Altenburger) a három brácsás (Lise Berthaud, Hariolf Schlichtig, Magyar Enikő), a négy csellista (Peter Bruns, Marc Coppey, Fenyő László, Jakob Korányi), a nagybőgős (Niek de Groot), a cimbalmos (Szalai András), a három zongorista (Simon Izabella, Várjon Dénes, Oliver Triendl) nagy együttesként persze egyszer sem játszott együtt, a műsor legnagyobb apparátusú kompozíciója tíz előadót kívánt. Műfaji értelemben viszont ez a gárda szinte kimeríthetetlennek bizonyult, s lehetőséget adott arra, hogy párhuzamosan több művet is próbáljanak. Erre szükség is volt, mert - bár mindenki felkészülten érkezett - a vonós, a fúvós, és a zongorás kamarazene számos változata megjelent a műsorban, másfelől a nyilvános próbák majdnem olyan fontos részét képezték a programnak, mint a hangversenyek. Voltak, akik a koncertekkel együtt több mint tíz órát is játszottak naponta, de panasz sohasem hangzott el, pedig a művek jelentős részét erre az alkalomra tanulták meg a zenészek. Úgy tűnt, az ismeretlen repertoár kaland és kihívás volt mindenki számára, beleértve a közönséget is.

Antti Tikkanen és Oliver Triendl - Christine Tröger felvétele

A nemzetközi zenészgárda jelenléte felvetett még egy érdekes kérdést: vajon mennyire érthetők a külföldi zenészek számára a magyar zenei hagyomány jellegzetes idiómái Rózsavölgyitől Kurtágig, Liszttől Tihanyi műveiig? A 20. századi és kortárs magyar zene nemzetközileg is ismert szerzői természetesen már megteremtették saját külföldi előadóbázisukat, részben azoknak a nagy művészeknek a segítségével, akik az elmúlt évszázad alatt külföldön éltek és a nemzetközi koncertélet állandó szereplői voltak. Kemptenben erre a kérdésre is csak pozitív válaszokat kaphattunk, de ezt a tehetség és az ízlés mellett az is magyarázta, hogy a fellépő művészek életrajzaiban rendszeresen felbukkantak a híres magyar zenészek és tanárok nevei, olykor még a budapesti Zeneakadémia is. Egyetlen példa csak: Oliver Triendl egyik legjelentősebb zenei élményének és legfontosabb példaképének Végh Sándort nevezi meg a műsorfüzetben. És persze a fesztivál magyar szólistáinak is kulcsszerepe volt hagyományaink képviseletében. Triendl arra is ügyelt, hogy azokban a művekben (mint például Ligeti Kürttriója és Kurtág művei), melyek autentikus előadása a zeneszerző stílusát valóban belülről ismerő zenészt igényeltek, magyarok is játsszanak. Megkülönböztetett szerepe volt a műsorban Szalai Andrásnak, aki Kurtág, Kocsár, Eötvös, Sáry és Jeney művein keresztül a kortárs magyar cimbalomzene sokoldalúságát is megmutatta.

Ha azt az ötvenperces programot, amely Kurtág Játékok-sorozatából és Bach-átiratai­ból szólalt meg Simon Izabella és Várjon Dénes előadásában, egyetlen nagy kompozíciónak tekintjük, a szeptember 16. és 23. közötti hét folyamán tíz hangversenyen majdnem negyven magyar mű szólalt meg Kemptenben, megtisztelő gondossággal övezve, ihletett  tolmácsolásban. A siker mellett mindez talán azt is üzeni az itthoniak számára: kicsi és manapság újra nagyon sok gonddal küszködő ország a miénk, de zenekultúránkra és zenészeinkre a világ még mindig odafigyel.

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.