Koncert szünetében az ember ritkán figyel az ilyenkor szokásos monoton nézőtéri morajra. Hacsak a közelében ülők egyike nem mondja azt félreérthetetlenül: „temetésre jöttünk". A meghökkentő vélemény szemmel láthatóan a kijelentés címzettjét is meglepte, így a véleményező nyomban meg is magyarázta sarkos állítását, immár némileg finomítva: itt bizony egy zenei „őrségváltásnak" lehetünk szemtanúi, mondta - az UMZE itt és most átadja hosszú ideje őrzött helyét a Budapesti Fesztiválzenekar újonnan létrehozott kortárs tagozatának.

Akárhogy is, a gyászszertartás mint hasonlat bizonyosan nem illett a Millenáris Teátrum szeptemberi koncertjére. Ha mindenáron megmaradnánk a szertartásnál, akkor annak sokkal inkább valamiféle beavatási vagy beiktatási változata juthat eszünkbe. És semmiképpen sem vizsga vagy védés, noha a pódiumon játszó zenekar a legelső koncertjét adta.  Ám a műsorfüzetből vagy éppen a színpadi látványból már az előadandó darabok előtt ki-ki meggyőződhetett arról, hogy az új együttest zömében tapasztalt és kiváló muzsikusok alkotják, még ha jó részük a fiatalabb generáció tagja is. A karmester neve pedig önmagáért beszélt: Rácz Zoltán régóta a honi kortárs zenei élet egyik legismertebb, és - ami nemkülönben lényeges - legavatottabb interpretátorának számít.

Az ünnepi hangulatot tovább fokozta, hogy a kortárs zenei műsor dacára táblás ház fogadta az előadókat. Márpedig ez valódi ritkaságnak számít; az e koncertre kiválasztott három zeneszerző (Eötvös Péter, Steve Reich, Ligeti György) köré szerveződő hazai események közül ez legfeljebb Steve Reichhel kapcsolatban képzelhető el. (Sajnos, és reméljük, csak egyelőre).

A fokozott érdeklődés mindenesetre azt mutatta: igenis megmozdíthatóak az emberek a legújabb zene érdekében is. S nem csak a szakmabeliek. Örömteli volt látni, hogy a muzikológusok, zeneszerzők, kritikusok és zeneakadémiai hallgatók mellett rengeteg olyan ember jelent meg, akit ritkán látni hasonló műsorok alkalmával. Hogy ez az ügyes szervezésnek köszönhető-e, vagy egy „új" zenekar híre tényleg ily sokakat vonz - nos, ezt nehéz megválaszolni.

Az viszont semmiképp sem tekinthető rossz húzásnak a Fesztiválzenekar részéről, hogy közvetlenül e koncert utánra időzítette Fischer Iván kimondottan a komolyzene népszerűsítésére létrehozott Midnight Music-sorozatának legújabb felvonását, sőt a két programot azzal is sikerült összefésülnie, hogy az éjszakai hangversenyen újból azt a Fejérvári Zoltánt szerepeltette, aki a kortárs est második felében Ligeti György Zongoraversenyének szólistájaként tevékenykedett.

S micsoda sziporkázó teljesítményt nyújt­va! Pedig aki kicsit is ismeri e művet, pontosan tudhatja, hogy karmester, zenekar és szólista elé milyen akadályokat gördít. Az előadói nehézségek egy része a zenei idő speciális felfogásából fakad. Maga a szerző a következőképp foglalta össze a kompozícióval kapcsolatos motivációit: „Jobban szeretem az olyan zenei formákat, amelyek kevésbé folyamat-, mint inkább tárgyszerűek: a zenét mint megfagyott időt, mint tárgyat egy imaginárius, a képzeletünkben megjelenő térben, mint egy alakzatot, amely bár reálisan a múló időben bontakozik ki, imagináriusan minden momentumában egyidejűleg van jelen. Az időt fogva tartani, a múlását megállítani, a pillanat most-jába bezárni, ez az elsődleges zeneszerzői célom." A darabban uralkodó elképesztő polimetriában, az egymásnak feszülő, egymás mellett és felett, szimultán haladó zenei rétegekben olykor igen nehéz akusztikus percepció útján eligazodni, s az e rétegek közötti közlekedés nyilván a muzsikusokat is jelentősen próbára teszi. Fejérvári és Rácz azonban fantasztikus precizitással, már-már gépies pontossággal követték és tartották mindvégig egyben a leírtakat. A karmester ütőhangszeres képzettsége bizonyosan sokat segített a mű megfejtésében és értő előadásában. Fejérvári játékának pedantériája és eleganciája pedig már csak azért sem érte meglepetésként jelen sorok íróját, hiszen félig még fülében volt az az ugyancsak fantasztikus produktum, amit a pannonhalmi Arcus Temporum fesztiválon az ifjú zongorista a Petruska zongoraátiratának előadásakor nyújtott. A sokszorosan visszatapsolt billentyűs (persze az ováció nemcsak neki, hanem az egész együttesnek szólt) végül egy merész, ám a műsor egészéhez annál illőbb ráadással koronázta meg mostani teljesítményét: Kurtág györgy Les Adieux című tételét adta elő a Játékokból.

Utólag kijelenthető, hogy jó döntés volt a Zongoraversenyt és Fejérvárit a koncert második félidejére rakni, s nemcsak azért, mert azt érdemes a végére hagyni, amit a legnagyobb várakozás övez. Hanem azért is, mert a 20. század egyik legnagyobb (magyar) zeneszerzőjének e versenyművében olyan művet tisztelhetünk, amely monumentalitásával, eredeti hangszerelésével és virtuo­zitásával a kortárs zenét ritkábban hallgatóknak is maradandó élményt adhat. (Különösen, ha így játsszák.)

Egészen más okokból persze ugyanez STEVE REICH Double Sextetjére is elmondható, ám EÖTVÖS PÉTER Octetjére már jóval kevésbé igaz: miközben ezzel a sorrenddel mindenki jó eséllyel az új zene „megközelíthetőségére", „hozzáférhetőségére" fog visszaemlékezni, addig az estet nyitó - nyolc hangszerre írott - kamaradarab inkább a tárggyal elmélyültebben foglalkozók számára lehet csemege, de nem tipikus „nyitó mű".

A kis szakaszokra szabdalt, motiviku­­san meglehetősen redukált eszközkészletből épít­kező anyag nem azonnal mutatja meg drámaiságát, mondhatni elő kell csalni belőle azt. Talán az összeszokottság hiányával magyarázható, kissé haloványabb előadói teljesítmény miatt is - ez nem igazán sikerült a koncert első perceiben.

Ahogy várni lehetett, Reich kompozíciója ezután jóval nagyobb figyelmet és tapsot is kapott, pedig itt is megvolt annak a kockázata, hogy nem úgy sikerül, ahogy azt egy bemutatkozó koncerten játszott darabtól várhatjuk. A zenekart segítő két kontrolláda ugyanis túl hangos volt, néha gerjedt is, s félő volt, olyannyira eltorzítja majd a hangzást, hogy az a mű egészére hatással lesz. A zenekarnak és a közreműködő két zongoristának (Oravecz György és Mali Emese) viszont sikerült ezen nagyvonalúan felülemelkednie: minden tekintetben a legtöbbet hozták ki az amerikai mester alkotásából.

Összességében tehát remek koncerttel indult útjára a BFZ kortárs zenei együttesének koncertsorozata, ha pedig legközelebb is ennyien lesznek kíváncsiak az új kezdeményezésre, akkor temetés helyett tényleg születésről lehet majd inkább beszélni. (Szeptember 20. - Millenáris Teátrum. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)