Felszabadító rendetlenség

Cage 100

Szerző: Dalos Anna
Lapszám: 2012 november
 

JOHN CAGE születésének századik  évfordulóját - a zeneszerző habitusát ismerve igen stílusosan - két, szokványosnak a legnagyobb igyekezettel sem mondható hangversennyel ünnepelte a FUGA. A 100. születésnapot (szeptember 5.) egy Wilheim András szerkesztette koncert keretében ülte meg a kortárs zene ügyében elhivatott Építészeti Központ, 14 muzsikus közreműködésével. Az esemény szok­ványostól eltérő jellegét az adta, hogy Wilheim - bevezetésképpen Cage művészetébe - minden mű előtt rövid, a darabot elemző, illetve azt történeti kontextusba helyező ismetetőt mondott, majd vagy ő maga szólaltatta meg a kompozíciót, vagy zenésztársai. A bevezetőt elsősorban az tette szükségessé, hogy a szerkesztő tudatosan nem a Cage-életmű sikerdarabjaiból válogatott, hanem inkább a Magyarországon kevéssé ismert, pályakezdő komponista útját bemutató alkotásokat állította előtérbe. Az antológia-jelleg következményeként különféle apparátusú kompozíciók - zongoramű, dal, klarinét­­- és hegedű-zongoradarab - szólaltak meg, amelyek segítettek megvilágítani az ifjú Cage pályakezdésének legfőbb vonásait.

Wilheim András nyomatékosan említette bevezetőjében, hogy a művek azt sugallják: zsengéiben az amerikai zeneszerző nem követett modelleket, függetlensége már itt is nyilvánvalóan megmutatkozott. Számomra azonban mégis olybá tűnt, a zongorára komponált Három könnyű darab (1932) valamiképpen bachi ellenponttanulmányok emlékeire épít, a Három dal (1933) másodikja pedig mintha Stravinsky-allúziókkal dolgozna. Tagadhatatlan a Szonáta klarinétra (1933) gyors-lassú-gyors tételfelépítésének, valamint a tételekhez kapcsolódó karaktereknek a tradicionalizmusa is. Cage függetlensége inkább abban nyilvánul meg, hogy ezek a hagyományos elemek mintha kényszerzubbonyként lennének ráhúzva a darabokra, mintha maga Cage sem érezné jól magát a maga megalkotta keretek között, és ösztönei eleve egy más irányba tolnák bontakozó zeneszerzői kifejezőeszközeit.

Ezeket az irányokat a negyvenes évek közepéről származó kompozíciók már teljes egyértelműséggel kirajzolják: a zongorára írt, édesanyja és édesapja portréját megfestő Crete and Dad (1945) gyermekdalszerű egyszerűségével, a hegedűre és zongorára komponált Nocturne (1947), a játékzongorára szerzett Szvit (1948), illetve a zongorára komponált Ophelia (1946) vagy a Két darab zongorára (1946) pedig tonalitásközeliségével járja körbe a széphangzás kialakításának kérdéseit. Egyáltalán, ezek a kompozíciók egyértelművé teszik, hogy Cage legfőbb újítása a zenehallgatás újraértelmezésére épült, már ezekben a kisebb, a preparált zongora feltalálását megelőző kompozíciókban is az újszerű hangzások hallgatásának követésére, e hangzások „kifülelésére" sarkallt, miközben fokozatosan lemondott a zene többi, hagyományos elemének alkalmazásáról.

A hangverseny második felében felhangzó kései mű, az énekesekre, recitálókra és hangszeresekre számító Stufen (1988) a zene „kifüleléséből" kiinduló zeneszerzői gondolkodás végállomását mutatta meg. A Stufen Hermann Hesse költeményét dolgozza fel, a szöveget három recitáló (a hangversenyen: Halasi Zoltán, Márton László, Muntag Lőrinc) olvassa fel, illetve két énekes énekli (Darázs Renáta, Rajk Judit), s a szövegkompozícióhoz bizonyos késéssel Cage Zongoraversenyének (1956/57) hangszeres szólói csatlakoznak; a hangszeresek zárják le magát a művet is. Az előadók a terem különböző pontjain helyezkednek el, ami megint csak a zenei folyamat többrétegűségének élményével ajándékoz meg. A hallgató a terem minden pontja felől hangzó információkhoz jut, s ezek váratlansága, kiszámíthatatlansága alapvetően megváltoztatja a hallgatói magatartásformát.

Mindehhez persze hozzájárult, hogy a Stufen igen színvonalas-élvezetes előadásban szólalt meg, ami legalább annyira a művészien-humorral recitáló-éneklő öt szólistának volt köszönhető, mint a hangszeresek érzékeny együttműködésének. A hangverseny első felében fellépő művészek közül Borbély László emelkedett ki zongorázásával (különösen a Két darab zongorára expresszív előadásával), illetve maga a szerkesztő, Wilheim András, aki a kezdeti művek zongoraszólama többségének nem éppen könnyű interpretációját vállalta magára. Különösképpen megható volt hallgatni előadásában a játékzongorára komponált Szvitet. (Szeptember 5. - FUGA Budapesti Építészeti Központ. Rendező: FUGA)

Másféle koncepciót követett a második   emlékhangverseny, amelyen a 25 éves Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar lépett fel, Cage műveit nagy igyekezettel és odaadással, a hitelesség benyomását maga után hagyó interpretációban szólaltatva meg. A szokványostól eltérő jelleget a műsorválasztásban elsősorban az adta, hogy a zenekar e hangversenyen művészeti vezetője, Gémesi Géza nélkül játszott, bár a karmester az együttes felkészítésében természetesen részt vett. A műsor azonban nemcsak Cage-kompozíciókat tartalmazott, hanem JENEY ZOLTÁN, illetve SÁRY LÁSZLÓ egy-egy, az amerikai zeneszerző előtt tisztelgő darabját is: Jeney Fungi - Epitaphium John Cage (1992) című altfuvola-művét Rákóczy Anna, Sáry Ha(ra)ngok az esti szélben - Hommage à John Cage című darabját (2008) pedig három hegedűművész, Borsos Kata, Inoue Naoko és G. Horváth László szólaltatta meg. A meditatív emlékeket keltő kompozíciók tudatosan reflektáltak a cage-i zenehallgatás-koncepcióra, amennyiben mindkettő előterében a széphangzás, és ezzel egyidejűleg a hagyományos időérzékelés feladása állt. De míg Jeney műve elsősorban gyászdarab-hangulatával, a zenei struktúra tisztaságával, a megszólaltatott hangok hangerősségének differenciálásával ragadott meg, addig Sáry kompozíciójában különleges szerepre tett szert a három szólam ellenpontja, amelyből időről időre váratlan módon ismerősnek tűnő dallamok bukkantak elő.

A két hommage-kompozíció több szálon is kapcsolódott a koncerten felcsendülő Cage-darabokhoz. A magyarországi bemutatóként felhangzó Twenty-three, amelynek címe a művet előadó 23 vonósjátékosra utal, erőteljesen ösztönzött arra, hogy a megszokottól eltérő módon hallgassuk a zenét: az ellenpontozó szólamok disszonáns összhatása ellenére a befogadó öntudatlanul is a konszonanciákat kereste, mivel - az időtlenné vált zenei folyamatban - csak ezek nyújtottak kapaszkodót a mű követéséhez. A befogadás szempontjából meghatározó jelentőséggel bírt a kompozíció térhatása is: a 23 önálló szólamot játszó, félkörben elhelyezkedő muzsikus inter­pretációjában hol a szólamok egybeolvadására, hol a homogén közegből kiemelkedő szólókra volt érdemes figyelni.

A bensőséges ismerősség érzete kapcsolta össze Sáry László kompozícióját a hangversenyt záró Cheap imitation Cage-féle koncepciójával. E mű Satie Socrate-jának parafrázisaként született, és a kitágult időérzékelésnek köszönhetően itt még inkább érzékelhetővé vált a zeneszerző számára oly fontos végtelenség. A kompozíciót elsősorban tonalitásközeli széphangzása és egyszerűsége tette vonzóvá, a felkínált szépségben történő elmélyedést azonban - az inter­pretáció részeként - tudatosan zavarta meg a közönség soraiban kézről kézre adott tál, amelyben talán az előadók számára lehetett felajánlani honoráriumot. A zavaró pénzcsörgés számomra valamiképpen a művészet halálát reprezentálta, már amennyiben Cage esetében efféle poétikai-tartalmi üzenetekről egyáltalán lehetséges-érdemes beszélni. Ám a zaj arra is figyelmeztetett: Cage felfogásában a zene nem áhítatos-formális rituálé, amelyet illedelmes módon, de gyakran feszengve kell végighallgatni, hanem olyan folyamat, amely - épp felszabadító rendetlensége révén - a megtisztuláshoz vezethet el minket. (Szeptember 16. - FUGA Budapesti Építészeti Központ. Rendező: Fuga)

 

Wilheim András, Zétényi Tamás,
Rajk Judit, Balogh Máté és Tornyai Péter

Gémesi Géza  és a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar  

Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.