Szabadság, ami hallható

Rolla János az ötvenéves Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetője

Szerző: Barabás András
Lapszám: 2012 október
 

              

             Rolla János - Felvégi Andrea felvétele

 

Közeleg a Liszt Ferenc Kamarazenekar fennállásának fél évszázados jubileuma. Hol tartanak az előkészületek?

- Számunkra új helyszínen, az A38-as hajón indult szeptemberben az ünnepi évad, sajtótájékoztatóval, és megnyílt a hajón egy kiállítás is: régi fényképek, zenekari relikviák - kitüntetések, hanglemezdíjak, és más emlékek - kerülnek a közönség elé, továbbá látható lesz egy filmösszeállítás is. A Művészetek Palotájában pedig mi leszünk az Év Zenekara, ebből az alkalomból meghirdetett bérlettel.

- Pontosítsunk: az ötvenedik évet írjuk, vagy már túljutottunk az ötvenedik születésnapon?

- Attól függ, honnan számítjuk a történetet. A tulajdonképpeni első koncert, amelyet nyilvánosan adott a Liszt Ferenc Kamarazenekar, illetve akkor még a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Kamarazenekara, 1963. március 18-án hangzott el. De az előmunkálatok akkor már javában folytak. A zenekar 1962-ben alakult meg, amikor is önállóan adott egy hangversenyt a Kiscelli Múzeum udvarán. Több zeneakadémista társunk lakott Óbudán - a csellista Frank Mária vagy az első bőgősünk, Som László -, és nekik jutott eszükbe, hogy ott milyen pompás kis kert van, ahol nyáron játszhatnánk. Fölmentünk, kicsit kipucoltuk, vittünk föl székeket. Azt hiszem, ez volt az első nyilvános esemény a Kiscelli-kastélyban, amiből aztán fokozatosan a mai napig tartó divat lett, idén nyáron is volt ott egy bérleti sorozata a zenekarnak.

Tehát ha azt nézzük, mikor kezdett el dolgozni az együttes, az bizony 1962 szeptembere. A Zeneakadémián elindult a tanév, és elhatároztuk, hogy megkérjük Sándor Frigyest, foglalkozzon a zenekarral. Frici bácsi azt mondta: rendben van, gyerekek, és meghallgatott bennünket. Játszottunk neki - mert már akkor dédelgetett tervünk volt, hogy karmester nélküli zenekar leszünk. Megjegyzem, azon az első, nyári, kiscelli fellépésünkön karmesterrel álltunk a közönség elé, Takács Miklós vezényelt. (Az 1973 óta Kanadában élő dirigens portréja a Muzsika 2004 januári számában jelent meg. - A szerk.).

Frici bácsi hihetetlenül jó pedagógus volt, kitűnően értette a dolgát. Általában úgy emelte a lécet, hogy át is tudjuk ugrani. Az volt a véleménye, hogy a sikerélmény nagyon fontos dolog, főleg egy fiatal életében. Tudta, ha valakit folyton kioktatnak, hogy édes fiam, ezt így nem lehet - hát az ilyesmi nem hoz eredményt.

Hamarosan külföldre is eljutottunk, az Interkoncert nevű állami hangversenyrendező vállalat elkezdte árulni a zenekart, s az első utunk egy Jeunesses Musicales-turné volt Jugoszláviában, 1963 őszén.

- Sok hangszeres növendék érzi úgy, hogy „én mindenáron kamaramuzsikus szeretnék lenni, lehetőleg kamarazenekarban"? Vagy ez csak később alakul ki?

- Mikor főiskolások voltunk, a pálya kezdetén, közel egyforma eséllyel indultunk. A közös elhatározás volt az ügy mozgatórugója. Nem volt köztünk lényeges különbség ambícióban: mindenki szeretett volna jól zenélni. Az a kiválasztódás, aminek révén egyáltalán összejön egy zenekar, természetesen már akkor érvényesült. Látszott, kiben van kamarazenei érzék és olyasfajta, hogy is mondjam, közös zenélési hajlam, amely alkalmassá tesz valakit arra, hogy meghívja a zenekar. Olyan igény, amelynek hatására az ember már a konzervatóriumi éveiben elkezdett vonósnégyesezni, érdekelték a  kamarazene különböző formációi. Vagy ahogy mi csináltuk: annak  idején, amikor még nem volt kötelező a konziban a zenekari játék - a zenekari gyakorlatot Sándor Frigyes vezette -, egyszerűen bekéredkeztünk hozzá, és megkértük, hadd járjunk ezekre az órákra.

Ez azt is jelentette, hogy az ember igényelte ezt a közösséget. Mert a négy fal között lenni, négyszemközt a hangszerrel, és egész nap húzni - bizony ahhoz nagyon elszántnak kell lenni. Minden áldott nap nyolc órán keresztül megszenvedni a szólistakarrierért.

Tehát adva volt egyfelől a társas zenélés szeretete, másfelől pedig az, hogy kerestük a hangszerrel a sikerélményt, amihez abban a periódusban a közös játékkal tudtunk a leghamarabb hozzájutni. Mert az ember nem volt még a hangszerén technikailag annyira perfekt, hogy egyénileg is labdába rúgjon, és kézzelfogható sikert érjen el. Viszont a közös zenélés jóvoltából valamivel felszabadultabbak lettünk - és, mi tagadás, egy kicsit meg lehetett kerülni vele a gyakorlást, hogy ilyen egyszerűen fejezzem ki magam. Én például rengeteget hegedültem az idő tájt, amikor tulajdonképpen gyakorolnom kellett volna. Pedig a gyakorlást is szerettem, hiszen akadtak kihívások a hangszeren jó ideig, és a fiatal hangszereseket, ugye, a technikai bravúrok kötik le.

- Szóval a főiskolás vagy gyakorol, vagy hegedül? Érdekes ellentét.

- Sok-sok órát játszottam zenekarban, vonósnégyeseztem, rengeteget próbáltam - ettől is fejlődik az ember, de ezt nem lehet gyakorlásnak nevezni. Akadt olyan évem a konzervatóriumban, hogy nyolc kamarazenepartim volt, és több tanárhoz is jártam. Kemény Endréhez, aztán Banda Mártonhoz (Macó bácsihoz, Banda Ede testvéréhez). Egyébként ott ismerkedtem meg Simon Alberttel, aki egyszer a megbetegedett Kemény Bandit helyettesítette kamarazene-órán. Azt sem tudtam, ki ül ott, amikor bementem, és szóltam: sajnos beteg a zongoristám, ezért most nem tudok Mozart-szonátát játszani. Azt mondta, nem baj, majd én zongorázom helyette. Leült a zongorához, kamaráztunk - és attól kezdve jött létre a kapcsolatunk. Rögtön meghívott a KISZ Központi Művészegyüttesbe, és 1962-ben már a helsinki Világifjúsági Találkozón húztam velük. Az volt az első VIT, amelyet Nyugaton rendeztek meg. Fantasztikus élmény volt, remek társaság jött össze, körülbelül négyszáz tagú volt a magyar delegáció. Részt vett a Rajkózenekar, és akkor találkoztam először a Pécsi Balett-tel - mi kísértük a Pókháló című előadásukat, meg Maros Rudolftól a Bányászballadát. Emellett persze szimfonikus zenekari koncerteket is adtunk.

Visszakanyarodva a kamarázáshoz és a zenekarhoz: sokan közösségben, egymásért szeretnek dolgozni, emiatt járnak az emberek szívesen kórusba, ez tartja életben a dalegyleteket és más csoportosulásokat.

Fiatalon, főiskolásként temérdek egyházi szereplést is vállaltunk, hiszen olyan időszakban éltünk, amikor nem nagyon került koncertpódiumra ez a repertoár. Nem nézték jó szemmel, ha az ember zenélt egy misén. Egyszer behívtak a Zeneakadémia személyzeti osztályára, és elém tettek egy stencilezett meghívót (Deák téri evangélikus templom, Bach: h-moll mise). Sándor Judit énekelt, és az én nevem is ki volt írva, mert én játszottam a hegedűszólót. Kérdezték, hogy képzelem ezt... Nem is értettem, miért. Akkoriban Sándor Judit vagy László Margit vagy Barlay Zsuzsa - és még sorolhatnám - rengeteget énekelt templomban. Az Operából jöttek, és nem tudom, őket ki vonta felelősségre. Elmondtam: számomra óriási élmény, hogy Sándor Judittal játszhattam a h-moll misében, és már megbocsássanak, ezt máskor is meg fogom tenni, ha mód nyílik rá. Ugyanígy játszottunk ünnepkor a pesti ferences templomban, aztán jártunk a kispesti Wekerle-telepre vagy a pasaréti templomba és így tovább. Húsvétkor előfordult, hogy három templomot is végigjártunk egy nap. Ahová csak hívtak.

Mindez sokat számított a műismeret szempontjából, azonkívül nagy rutint adott. És már akkor volt válogatás a hangszeresek között, nem volt mindegy, kit hívnak meg játszani. Az alkalmi együttesekben persze profik is felléptek, főleg fúvósok, hiszen ott egy ember is nagy kárt tud okozni.

- A KISZ Központi Művészegyüttes és a Liszt Ferenc Kamarazenekar párhuzamosan létezett az életében?

- Igen, nyolc évet dolgoztam a Művészegyüttessel, amelynek volt szimfonikus zenekara és kamarazenekara is, az úgynevezett „sztár kamarazenekar": Szász József volt a koncertmester, ott brácsázott Székács János, és csellózott Szász Árpád.

- Egy híján az akkori Weiner Vonósnégyes.

- Igen. A hegedűszólamban ült Halász Ferenc tanár úr vagy Sebestyén Ernő. És voltunk páran fiatalok is, akik már egy kicsit ismertebbek voltunk a szakmában. Bevettek bennünket a felnőttek közé. Eredetileg Kovács Dénes volt a hangversenymesterük, de akkoriban csak szólistaként jelent meg. Simon Albert munkálkodása alatt igencsak igényes, nagy odafigyelést követelő munka folyt a szimfonikus zenekarban, nagyon komoly feladatokat kaptunk. És meg kellett tanulnunk bizonyos dolgokat.

- Például?

- A zenekari játékot az ember eleve kétféle füllel hallgatja, mert ott a saját hangszere, továbbá a szólam, amelybe bele kell illeszkedni. Ami mindenképpen kettős kontroll alatt álló játékmódot igényel. Tudnom kell a hangszert oly módon kezelni, ami megfelelő összhangzást eredményez. Tehát nem csak hangképzésben, de vonásnemekben is alkalmazkodni kell. Egyáltalán: más módon történik a hangszer megszólaltatása. Ami persze nem azt jelenti, hogy egy zenekari zenész nem tud kilépni ebből a szerepből. Például amikor egy barokk concertót vezetek, és a tuttik meg a szólók váltogatják egymást, közben egyetlen pillanat alatt ki kell válni az együttesből, és hozni kell a saját szólamot. Utána pedig vissza kell térni - tehát nem visszasüllyedni, hanem váltani - a zenekari hangzásra.

Ez feltételez egyfajta érzékenységet. Mert az embernek, abban a pillanatban, hogy szólistává válik, a zenekaron belül is személyes hangon kell megszólalnia, de mihelyt visszatér a tuttiba - mert ugye folyamatában megy a dolog -, ismét váltania kell. Eléggé nehéz játék, alaposan meg kell tanulni. És olyan személyiség szükségeltetik hozzá, aki bizony képes másodhegedűs is lenni, s onnan egy szempillantás alatt váltani.

- A Liszt Ferenc Kamarazenekarban miért tartották annyira fontosnak a karmester nélküli játékot?

- Ha a tanítványok a mesterükkel lépnek fel, annak növendékzenekar légköre van (hát még akkor, ha a nevük is hangsúlyozza, hogy az együttes egy Főiskola kamarazenekara). De ez csupán „eladhatósági" szempont. Fontosabb, hogy az önállóságunkat is így teremthettük meg.

- Ismertek együttest, amelyik így dolgozott?

- Egy nevet mondok: I Musici di Roma. Éppen az idő tájt léptek fel Budapesten, még az „igazi" csapat. Több helyen hallottuk őket, emlékszem, a 6-os stúdióban volt egy rádiós koncertjük, ott lehetett testközelből megismerkedni velük. Nagyon rokonszenves házaspár volt a bőgős és a csembalista, akik a legtovább tartottak ki az együttesben. Som Lászlót, a mi bőgősünket barátság is fűzte a római kollégához. Nem csupán ismertük őket, hanem, mi tagadás, ők voltak a példaképeink, ez vitathatatlan. No mármost a karmester nélküli játék kezdettől fogva benne volt a pakliban. Frici bácsi persze közvetlen instrukciókkal szolgált a zenekarnak, és az első időben természetesen ő dirigálta a hangversenyeinket. A Máté-passiót vele játszottuk, a Haydn-operák felvételeit is az ő vezényletével készítettük. De a zenekar alaprepertoárját igyekeztünk karmester nélkül megtanulni, illetve ő is úgy tanította meg.

- Hordoz-e valamiféle „veszélyt" a karmester nélküli játék?

- Talán azt, hogy az együttes belterjessé válik, és egy kicsit bezáródik a külvilággal szemben. Ezért mindig hasznot húztunk abból, ha jött egy kitűnő szólista, aki, ha csak közvetve is, de különböző zenei instrukciókat adott, amiket aztán az ember elraktároz magának. Ugyanúgy, mint a jó növendék, aki a tanárától veszi át az információt. Nem kell mindent megcsinálni, a muzsikus megérzi, mi az, ami a hasznára válik.

- Sándor Frigyes után jutott a zenekarnak karmester a legendás nagyok közül? Dolgoztak például Ferencsik Jánossal?

- Vele már ki volt tűzve a hangverseny dátuma, amikor egy zeneakadémiai ünnepségen - amelyen az egymilliomodik lemezünk után járó, dögnehéz plakettet vettük át -, Ferencsik odajött hozzám: „Tudja, én nem vagyok az az aprólékos fajta." Nem mondom, hogy tartott az együttműködéstől, de érezte, hogy valami más vár rá, mint a saját együttesével, az Állami Hangversenyzenekarral. Akkor már olyan hírünk volt, hogy bizony megtanuljuk az anyagot a próba előtt, és van saját stílusunk, elképzelésünk, meg hogy utánanézünk a dolgoknak. Ferencsiktől azt vártuk, hogy ehhez átfogó koncepciót nyújt, olyan aurát, amelyben kivirágozhat a tudományunk. Mondtam neki, hogy az aprólékosság a mi dolgunk, ő csak dirigáljon. A h-moll misét játszottunk volna, de a koncertre végül a betegsége és a halála miatt nem kerülhetett sor.

Persze sokszor léptünk fel karmesterrel - árulkodó jel, hogy a zenekar szabadnak érzi-e magát közben, hagyja-e dolgozni a vendéget. Ha igen, akkor a karmester is „megveszi" azt, amit készen kap, nem firkálja tele a próbán a partitúrát. Emlékszem például Doráti Antalra, akivel egyszer összehozott bennünket a sors egy televíziós Haydn-sorozatban. Odaállt a zenekar elé, mi pedig eljátszottunk egy Haydn-szimfóniatételt. Előzőleg alaposan megnéztük magunknak, megtanultuk, beírtuk a vonásnemeket, rendben volt a dolog. Körülbelül tizenöt perc elteltével azt mondta: „köszönöm szépen, én ehhez semmit nem tudok hozzátenni, tekintsük hát a próbát befejezettnek". Ez komoly sikerélmény volt, különösen azok után, hogy korábban ott ültem a Rádiózenekarban a Doráti-produkciók alatt, ő pedig gyakran morgott: „kérem, én idejövök magukhoz Washingtonból, most szálltam le a repülőről, maguk pedig meg se nézik azt, amit lemezre fognak venni". És ő volt az első, aki felvétel közben becsukta az ablakot a Mátyás-templomban, mert behallatszott a gerlice búgása.

- A partitúrák tanulmányozása mellett mi jelentette a felkészülést a hatvanas-hetvenes években?

- Bújtuk az angol nagykövetség könyvtárát, mert ott hozzá lehetett jutni új, jobb fajta felvételekhez. Simon Alberttel gyakran mentünk oda, például amikor a Händel-concertókat tanultuk. Mit nem adtam volna azért, hogy végigülhessek egy pár próbát valamelyik angol zenekarnál! Később csalódások is értek, amikor sikerült hozzájutnom egy pár kottához meg kijelöléshez, és bizony kiderült, hogy ez részben könyökvédős, irodista munka. Az sem jó, ha minden egyes hangon ott van, hogy ez most off vagy on. Azután tudomásomra jutott, hogy a St-Martin-in-the-Fields-i Kamarazenekar milyen vágási trükkökkel készítette a lemezeit... Amikor az ember élőben találkozik evvel a zenéléssel, akkor azt mondja: igen, ezt a rendet szeretném, de nem így. Hanem egy olyan fajta zenei szabadsággal, ami, remélem, még hallható a zenekarunkban.

- Hogyan valósult meg ez a szabadság az LFKZ-ban?

- Én vezetem a próbát, és általában van koncepcióm, amit magammal viszek - de nem mindig válik be. Ennek több oka is lehet. Figyelembe kell venni, hogy a zenekar tagjai éppen milyen technikai szinten vannak - ez különösen fontos volt régen, amikor viszonylag nagy volt a szóródás a hangszeres tudás szempontjából. Idomulnunk kellett egymáshoz, úgy kellett azt a bizonyos lécet magasabbra tenni, hogy mindenki átvigye, illetve mindenkinek olyan volt a feladata, hogy ne rontsa le a közös teljesítményt. Mert az a helyzet, hogy ha valaki görcsösen kapaszkodik, mondván: én ezt így is tudom - arra senki nem kíváncsi. Az számít, hogy együtt hogyan tudjuk. Sokszor kell ahhoz alkalmazkodni, hogy valaki szeretne egy részt ilyen vagy olyan vonással eljátszani, de kisül: nem szól jól, mert nem mindenki tudja azt a vonást. Olyankor változtatni kell.

Azon kívül ott vannak a zenei szempontok. Annak idején a szólamvezetők mind komoly egyéniségek voltak, Kostyál Kálmán a szekundban, Frank Mária a csellóban, vagy Som László, a nagybőgős. Mindannyian valamilyen zenei elképzeléssel jöttek a próbára, tehát közös nevezőre kellett jutnunk. Az számított sikernek, ha be tudtam bizonyítani: nekem van igazam. Ha valaki hozott egy ötletet, azt minden esetben kipróbáltuk. Nem fordult elő, hogy azt mondtuk: á, ez butaság, vidd haza. Hanem azt: hallgassuk meg, hátha igazad van. Ebből a szempontból abszolút demokrácia uralkodik. Hiszen ha valaki nem százszázalékos meggyőződésből teszi a közösbe a sajátját, akkor nem lesz jó a produkció. Megmondta Isaac Stern: a zenész a legjobb politikus a világon. Nekünk mindig előre meg kell egyeznünk, különben anarchia lesz a koncerten.

Az előadás közös munka eredménye - mindig el kell jutnunk oda, hogy az összes zenész pontosan tudja, minek az érdekében húzza a vonót, mekkorát húz és hova, hiszen nincs karmester, tehát nincs vizuális irányítás. Emiatt olyan szintre kell hozni gyakorlással a produkciót, hogy abszolút egységessé váljon, mindenki ugyanazzal a közérzettel vegyen részt benne.

- A zenekar belecsöppent a hanglemezkiadás virágkorába, fekete PVC-lemezen és CD-n több száz felvétele jelent meg. Gyászolhatjuk ezt a korszakot, bár az sincs kizárva, hogy az interneten még nagyobb közönséget lehet elérni. Melyik felvételt emelné ki a sok közül?

- Talán Bartók Divertimentóját. Többször is felvettük. Úgy tartom - és remélem, senki sem veszi nagyképűségnek -, hogy a Divertimentót a Liszt Ferenc Kamarazenekar játssza a legjobban. Nem csak azért, mert rengeteget játszottuk, és mert mégiscsak magyarok vagyunk. Annak idején Frici bácsi mutatta be Budapesten, Bartók jelenlétében. Tehát jó helyről kaptuk az első instrukciókat... És jelenleg is abból a kottából játszik a Liszt Ferenc Kamarazenekar, amelyet akkor a kiadó, illetve Bartók adott oda Frici bácsinak. Jó ideig Tátrai Vilmos Magyar Kamarazenekaránál állomásozott ez a kotta, aztán visszakértük, és bár borzalmas állapotban van, ezt használjuk, engedélyünk van rá a Boosey and Hawkestól. A miénk, egyenesen Bartóktól.

Természetszerűleg ismerem az összes létező, számításba jövő Divertimento-felvételt Bouleztől Kocsis Zoltánig bezárólag. És büszke vagyok rá, hogy a miénk nem egészen olyan. Eljött dirigálni bennünket a Reimsi Fesztiválon Yehudi Menuhin, aki tudvalevőleg sokat dolgozott együtt Bartókkal. Nagyon örült, hogy nem kellett elmagyaráznia, mi fán terem a Divertimento, csak elkezdte vezényelni - és akadt három-négy olyan instrukciója, ami egész egyszerűen megdöbbentő volt. Ámultunk: hogy értheti valaki ennyire a magyar zenét? Olyan módon tudta inspirálni az együttest, olyan produkciót hozott létre, amiért fáj a szívem, mert az az előadás nem került lemezre.

- Ahogy múlt az idő, kis túlzással szólva másodszor is meg kellett alapítania az együttest.

- Ez bizony nagy dilemma volt, hiszen több mint negyven évig dolgozott együtt szinte ugyanaz a társaság. Egy idő után természetszerűleg merült fel a kérdés, hogy egyszerre tegyük le a lantot, vagy próbáljuk meg mindezt valahogy továbbadni: a tapasztalatainkat és ezt az egész életmódot (mert ez már az volt). Az idősebb tagok, Frank Mária vagy Kostyál Kálmán kijelentették, hogy igenis, finoman el kell kezdeni, ki kell választani azokat a fiatalokat, akik képesek folytatni. Addigra már a zenekarban is ültek tagok, akiknek a gyerekei zeneakadémisták voltak... Nem titok: nálunk nem próbajáték van a zenekarban, hanem több hónapon át próbáljuk ki az zenészeket, akiknek a személyisége, a hozzáállása legalább annyit nyom a latban, mint a hangszeres tudás. Néha egy év múlva derül csak ki valakiről, alkalmas-e zenekari tagnak vagy sem. Bízom benne, hogy az utódom a százéves jubileum alkalmából hasonló folytatásról nyilatkozhat a Muzsikának.

Próba Sándor Frigyes vezetésével a Fekete sas utcában, 1970-es évek

 

Próbaszünet. Elöl Isaac Stern, Fischer Annie és Yefim Bronfman, 1991

Szerepcsere: Jean-Pierre Rampal fuvolaművész
és Marielle Nordmann hárfaművész, 1990 körül

 

Maurice Andréval a Zeneakadémián

 

Rolla János, Weisz Zsuzsa, Gazda Péter és Som László, 1970-es évek

Shlomo Mintz, Hamar Péter, Rolla János és Lovas György,
1990-es évek

Darvas Iván vezényli a zenekart, Lovas György énekel Rolla János 50. születésnapján

 

A zenekar ma

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.