Kívül a történelmen

Szerző: Dalos Anna
Lapszám: 2012 szeptember

 

 

 

Dohnányi Ernő

F-dúr szimfónia

Zrínyi nyitány

Suite en valse

Miskolci Szimfonikus Zenekar

Vezényel Kovács László

Hungaroton HCD 32684

 

Ludovit Rajter

Orchestral Works

Divertimento

Suite Symphonique

Pozsonyi majális szvit

Sinfonietta per grande orchestra

Impressioni rapsodiche

Janá≈ek Philharmonic Orchestra, Ostrava

Vezényel David Porcelijn

Két korai művet és egy érett kori alkotást rögzít a Miskolci Szimfonikus Zenekar és Kovács László felvétele. Az F-dúr szimfóniát (1896), a Zrínyi nyitányt (1896) és a Suite en valse-t (1943) hallgatva joggal merül fel a kérdés: vajon milyen átalakuláson ment át Dohnányi személyisége, stílusa, zenéje a kompozíciók keletkezése között eltelt közel ötven évben? A válasz egyszerű: stiláris értelemben szinte semmi sem változott a fél évszázad alatt, mint ahogy a zeneszerzéshez való viszonyban, a technikában sem tűnik fel érdemleges különbség. A két korszak alkotói magatartásformája között mégis megfigyelhető egy lényeges eltérés: a korai művekben minden pillanatban érzékelhetően jelen van a becsvágy, hogy az ifjú szerző jelentőségteljes művet alkosson, hogy nagyformátumú zeneszerzőként mutatkozhasson be. A Suite en valse ugyanakkor a komponista könnyűkezűségéről tanúskodik, mintha Dohnányi célja az lenne, hogy minden erőlködés nélkül, szórakozásként, azaz csak a komponálás kedvéért komponáljon, és nem is igen aggasztja, valóban kvalitásos-e a kisujjából kirázott mű.

Nem mintha a Zrínyi nyitányban vagy az F-dúr szimfóniában bármilyen erőlködést érzékelnénk. Dohnányi 19 évesen is magától értődő természetességgel ír, sőt kifejezetten feltűnő a dallami, harmóniai invenció, a tematikai bőség, a hangszerelési virtuozitás, a hangvételek változatossága, a kontrapunktika iránti vonzalom - mindez elsősorban a szimfóniát jellemzi. E kompozíciókból nem árad semmiféle akadémizmus, mi több, stílusával Dohnányi 1896-ban idősebb kortársaihoz kapcsolódik: Brahms, Wagner mellett még egy harmadik példakép, Csajkovszkij zenéjére is reflektál.

A Zrínyi nyitány másféleképpen is a kortárs zene reprezentánsa: a Zeneakadémia zeneszerzés-tanszaka követelményeinek megfelelően olyan vizsgamű, amely magyar stílusban íródott. Nemcsak a magyar történeti téma, vagy a hangsúlyos nyújtott ritmus-használat biztosítja a kompozíció magyarságát, hanem a dallamosság hátterében megbúvó népies műdal hagyomány, amely itt - minden bizonnyal - nem, vagy nem csak Brahmsra, hanem tényleges dallamokra vezethető vissza. Dohnányi azonban mintha elrejtené-elváltoztatná darabjában a dallamokat, ahogy azt pár évvel később - új stílusú magyar népdalok felhasználásá-val - Kodály is teszi hasonló funkciót betöltő vizsgakompozíciójában, a Nyári estében. Dohnányi nyitányának különlegessége a főtéma visszatérése előtt megszólaltatott janicsárzene, amely természetesen Mozartra hivatkozik, ugyanakkor tartalmi szempontból teljes joggal szerepel egy olyan műben, amely a törökverő Zrínyi Miklós alakját idézi meg.

A szimfónia - már műfajából adódóan  is - áttételek nélkül készteti Dohnányit arra, hogy megmutassa, mit tud a zeneszerzésről. Ebből fakadóan sokkal inkább érezhető a mű tandarab jellege, még akkor is, ha egy kivételesen kvalitásos, sziporkázó tehetség tollából származik is a kompozíció. A szimfónia egyértelműen azt sugallja, hogy szerzője előtt jelentős zeneszerzői pálya áll. A mű Brahmsot és Wagnert egyszerre megidéző hangvétele, a századfordulóra jellemző nagy szimfonikus koncepció pedig arra utal, Dohnányi ekkor még a kortárs zene kontextusán belül képzelte el pályáját. Éppen ezért olyan nyugtalanító az utókor számára a kérdés, miért nem haladt tovább ezen az úton, mi fordította el a pár éven belül megjelenő 20. századi modernitástól, azaz miért hagyta, hogy az idő elszálljon felette.

A Suite en valse azt a benyomást kelti, hogy Dohnányi számára nem lehetett traumatikus tapasztalat, hogy az idő - másképpen szólva: a történelem - elhaladt mellette. A keringő-szvitben egyszerűen - mindenféle alkotói szándék szükségességét tagadva - hagyta, hogy muzikalitása működjön. A ciklus fő üzenete, hogy keringőt írni jó. Technikailag mindenesetre meglehetősen behatárolt tételek ezek, egyetlen műfogásuk, hogy a négy keringőhöz Dohnányi négy különböző karaktert kapcsol. Azt is egyértelművé teszik, hogy a 66 éves Dohnányiból már réges-rég kiveszett a vágy, hogy megmutassa a világnak zeneszerzői virtuozitását. A Suite en valse esetében tehát nem is ez a technikai szűkösség az igazán meglepő, hanem az a történeti-politikai környezet, amelyben született. A zeneszerző, aki 1896-ban még up to date kívánt lenni, 1943-ban már látványosan nem akar tudomást venni a külvilágról, elzárkózik a valóságtól, politikai értelemben éppúgy, mint zenei szempontból.

A Kovács László irányította Miskolci Szimfonikus Zenekar összeszedetten, kifejezőn, színesen szólaltatja meg az F-dúr szimfóniát. Meglepő, hogy a technikailag lényegesen könnyebb másik két kompozíciót kevésbé kidolgozottan játsszák, és mindkettőt egyfajta szürke hangzás jellemzi. Mind a Zrínyi nyitányban, mind pedig a Suite en valse-ban örültem volna, ha nagyobb hangsúlyt helyeznek a ritmikus játékra, különösen a Zrínyi nyitányban fel-
tűnő a zenekar sleppelése. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a lemez nagy értéke a két korai - másképp nem hozzáférhető - mű hangfelvételen való megörökítése. 

Rajter Lajos (1906-2000) - szlovákul:   Ludovit Rajter - tanítványa és közvetlen munkatársa volt Dohnányi Ernőnek a két világháború között. Habár a zenekari műveiből közreadott CD kísérőfüzetének szerzője, Lubomír Chalupka szlovák identitásúnak mondja, és talán ő maga is szlovákságát hangsúlyozta a II. világháború után, amikor zeneszerzőként, karmesterként és tanárként Pozsony zeneéletének egyik meghatározó alakja lett, a harmincas években keletkezett kompozíciói sokkal inkább magyar komponistának mutatják. A lemezen felcsendülő Divertimento (1932), Suite Symphonique (1933) és a Pozsonyi majális című balettből készült Szvit (1938) egyértelműen a korszak magyar zeneszerzésének követőjeként állítja elénk. Ezekben a művekben stiláris mintaként egyfelől Dohnányi, másfelől Kodály alakja lebegett előtte, annak ellenére, hogy magyarországi évei előtt Bécsben Franz Schmidttől és Joseph Marxtól tanult. 15 évet töltött Magyarországon, 1930 és 1932 között Dohnányi növendékeként, 1934-től pedig a Magyar Rádió karnagyaként.

A lemezen hallható két kései kompozíciót - Sinfonietta per grande orchestra (1993) és Impressioni rapsodiche (1995) - megismerve mégis meglehetősen zavarba ejtő, hogy ennyire hermetikusan zárt lehet egy hosszú életű zeneszerző œuvre-je. Az évtizedek során a kísérletezésnek a legcsekélyebb jele sem mutatkozik a művekben. A kompozíciós eszmények mindvégig ugyanazok maradnak: kisimított formák, problémamentesség, a dallamosság középpontba helyezése, a tonalitáshoz való ragaszkodás, virtuozitás és színesség a hangszerelésben, a jellegzetes - 18-19. századi - zenei karakterekre való támaszkodás, valamint a modernitás határozott és feltétel nélküli elutasítása.

A harmincas évek zenekari alkotásai paradigmatikusan mutatják be Rajter zeneszerzői álláspontját. Mind a Divertimentóban, mind pedig a szimfonikus szvitben klasszicizáló attitűd nyilvánul meg, azaz Rajter egyértelműen elhatárolódik a 19. századtól. A klasszicizálásra utal az is, hogy Rajter formái igen egyszerűek, a hangszerelés és a tematika szempontjából sokszor a Dohnányi számára is oly fontos Csajkovszkij szolgálhatott számára modellként. Ezzel párhuzamosan alkotásai alapjául magyar népdalokat, illetve hangszeres népzenei formulákat használ fel, igaz, a szimfonikus szvit II. tételének spanyolos koloritja meglehetősen meglepő ebben a kontextusban. Mintha Rajter Dohnányi és Kodály művészetét kívánná összeegyeztetni darabjaiban, és a két irány kibékítése - miként azt a Pozsonyi majális szvit egyértelművé teszi - nem is sikertelen.

A Pozsonyi majális szvit ugyanis olyan, mintha a Szimfonikus percek és a Háry-szvit ötvözete lenne. Ráadásul a szvit egyértelműen rámutat Rajter nemzeti színek és stílusok iránti érzékenységére is: magyaros elemek jelennek meg a Verbunk, a Csárdás tételekben, illetve a Finaléban, amelynek basszusa dűvőt idéz, míg a Menüett és a Szerenád 18. századi emlékekből táplálkozik. Igaz, a Szerenád zárlati formulája megint csak a verbunkosra hivatkozik. Mindehhez könnyed kezű virtuozitás társul a hangszerelésben. A Pozsonyi majális szvit kétségtelenül a lemez legelevenebb zenéje, már önmagában véve ezért is érdemes volt elkészíteni e szerzői CD-t. 

A kései művekben már nem jelenik meg a magyar szín, bár a Sinfonietta 4. tételének dallama mintha magyarosabban lejtene, mint a többi. Új elemként jelenik meg ugyanakkor ezekben a darabokban a kromatika, amely - az 1990-es évek közepén - a századfordulós Richard Strauss hangvételéhez közelíti Rajter Lajos művészetét. A Sinfonietta Scherzója ugyanakkor megint csak a Szimfonikus percek Dohnányiját idézi meg. Mi több, a Sinfonietta azt a benyomást hagyja maga után, mintha benne saját ifjúságára, saját múltjára utalna vissza a zeneszerző. Az Impressioni rapsodiche pedig kontrapunktikus megoldásaival, barokkos formuláival, dohnányis hangszerelésével megint csak a 19. század végére utal vissza. A száz évet késett stílus még a kilencvenes évek zenei kontextusában is meglepően hat, Rajter Lajos művei esetében ugyanis nem beszélhetünk posztmodern játékról, az ő esetében sokkal inkább egy zenei gondolkodásmódról van szó, amely kívül rekedt a történelmen.

David Porcelijn vezetésével a Janá≈ek Philharmonic Orchestra igen színvonalas előadást nyújt. Játékuk - különösképpen a korai kompozíciókban - lendületes, érzékeny és áttetsző. Látványosan virtuóz a Pozsonyi majális szvit megszólaltatása. A Sinfonietta színárnyalatokban gazdag, a harmóniai kidolgozást előtérbe állító interpretációja is emlékezetes.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.