Újítási láz

Parasztbecsület-Bajazzók a Dóm téren

Szerző: Márok Tamás
Lapszám: 2012 szeptember
 

Szegedi Szabadtéri Játékok

2012. július 27., 28.

Mascagni

Parasztbecsület

 

Santuzza                 Frankó Tünde

Turiddu                   Dolhai Attila

Lucia                       Bódi Marianna

Alfio                       Perencz Béla

Lola                         Mester Viktória

 

Leoncavallo

Bajazzók

Canio                      Avgust Amonov

Nedda                     Asmik Grigorian

Tonio                      Szegedi Csaba

Beppe                     Kerényi Miklós Máté

Silvio                       Boris Grappe

Karmester               Kesselyák Gergely

Karigazgató             Kovács Kornélia

Díszlet                    Khell Csörsz

Jelmez                     Gyarmathy Ágnes

Koreográfus            Duda Éva

Rendező                  Kerényi Miklós Gábor

 

Megszaporodtak az operaműfaj megújítási kísérletei. A Miskolci   Operafesztiválon Bohém castingot rendeztek, rockosítva és mai nyelvre átigazítva Puccini örökbecsű remekét, a Szegedi Szabadtéri Játékokon pedig musicalsztárokkal próbálták földobni a verizmus két legismertebb alkotását. A többes szám második személy itt nem általános alany, hanem konkrétan Kerényi Miklós Gábort és Kesselyák Gergelyt jelenti. Korábban Kerényinek volt már egy határozott kísérlete, szintén Miskolcon: Vajda János Mario és a varázslójának operai basszusra íródott Cipolláját musicalbaritonra, Szabó P. Szilveszterre bízta, és így játszották a darabot Pécsett és a Budapesti Operettszínházban is.

Maga a kísérletezés rendkívül indokolt. Jövőre ünnepeljük Verdi és Wagner születésének 200. évfordulóját, és a műfaj utolsó igazi klasszikusa, Puccini is csaknem száz éve meghalt. A művek, amelyek ma is a repertoár 80-90 százalékát adják, évszázadosak. Persze más színházi műfajokban is játszanak klasszikusokat, de mellettük a kortárs, valamint 20-40-50 éves művek is tömegével szerepelnek a repertoáron. A legnépszerűbb operáknak világszerte tán ezernél is több, egy nagyobb országban száznál több, de még egy olyan kisebb hazában is, mint a miénk, 20-25 különféle előadása született meg. De ha egyetlen várost vagy egyetlen színházat nézünk, egy operalátogató életében jó eséllyel kifoghat 3-4 új előadást, más rendezésben, (részben) más szereposztással. Ugyanazt többször eladni nem lehet, és főképp nem érdemes. Még a pesti, muzeális, eredetileg Nádasdy-féle Bohéméletet sem. Egy ideig az új énekesek elég újdonságot jelentettek, aztán - úgy a múlt század hatvanas éveitől - egyre inkább a rendezőkre hárult ez a feladat. Most mintha Kerényiék (is) úgy gondolnák, hogy ez már kevés. Persze különös, hogy ezt épp egy rendező, és egy rendszeresen rendezéssel is foglalatoskodó karmester gondolja így.

Magam egyáltalán nem vagyok meggyőződve az alaptétel igazságáról. Arról, hogy a klasszikus operával kell csinálni valamit. A múlt évadban Szegeden a Pillangókisasszony kitűnően dirigált, jól elénekelt, teljesen konvencionális előadására tódultak a nézők. Fiatalok és idősek, elvetemült operarajongók és egyszerű színházbarátok. Sokkal inkább úgy gondolom, hogy az operával lehet csinálni valamit, sőt: szinte bármit meg lehet csinálni. Maga a zene ugyanis olyan erősen definiál, hogy a legmerészebb értelmezési kísérleteket, a legvadabb parafrazeálást is jól tűri. Ha jól, azaz ha tehetségesen csavargatják, alapvető művészi értékei nem sérülnek.

Az, hogy a két egyfelvonásosba bevonunk egy-egy musicalsztárt, bátortalan és elvetélt kísérlet. Adjuk elő a Parasztbecsületet kizárólag musical-énekesekkel! Kicsit hangszereljük át, változtassunk a tempón, s a ritmuson, ha kell, és hajrá! Persze efféle próbálkozásba ne a négyezres Dóm téren fogjunk bele, még akkor sem, ha körben az egyetem kísérleti tanszékei vannak, köztük az is, amelyikben annak idején Szent-Györgyi kikísérletezte a C-vitamint. Ô sem többszáz literes üstökben, hanem kémcsövekben próbálkozott.

Mascagni és Leoncavallo műveinek Dóm téri előadása a musicalkérdés nélkül is épp elég érdekes művészi problémát vet föl. Kerényi a két operát egy díszletben, egy helyszínen játszatja: egy szicíliai bányászfaluban. Kollégám szíves közlése szerint az 1950-es évekig ként bányásztak Szicíliában. Így már érthető a sok robbantás, görögtűz, láng, amit Kerényi mindkét darabban alkalmaz. A közös helyszín gyakori ötlet, a Dóm téren különösen kényelmes, mert nem kell átdíszíteni. Láttam már belőle unalmas, kényszeredett változatot (legutóbb Miskolcon, Halasi Imrétől), és izgalmasat is. Pozsonyban Jozef Bednáriknál a Bajazzók esti előadásának díszvendége Alfio, és felesége, Lola volt; a falucska Turiddu megölése után tovább élte az életét. Alfio ott is helyi maffiafőnök, de csak kicsi maffiózó, aki rossz ízléssel öltözött, és csak néhány gorillával dolgozott. Kerényi is bandavezérre veszi a fuvarost. Mintha kicsit magát mintázná, hisz ő is padroneként adott munkát darabjaiban feleségének, fiának, operettszínházi sztárjának, anyaszínháza néhány más tagjának, sőt még arról az énekesnőről is gondoskodott egy középszerep erejéig, aki három éve a Carmenben az elhibázott címszereplő-választás után beugrásával kisegítette.

Persze ebben még nincs semmi rossz, nézzük, ki hogy válik be!

Dov'è Turiddu?

A Parasztbecsület első húsz percében mindenki Turiddut keresi. Dov'è Turiddu? - Hol van Turiddu? - kérdezgetik. Mi, nézők, ekkorra már jól tudjuk: nem sikerült megtalálni. Dol-
hai Attila
a kényes Sicilianát, Turiddu szerenádját kínosan énekli. Képtelen dallamíveket formálni, hangokat megtartani. Éppen az hiányzik belőle, ami egy operai hőst legerősebben definiál: a hangi varázs. A mikroport csak a hangerőben segít. Persze nincs könnyű helyzetben, mert két olyan, nagy kultúrájú énekesnő van mellette, mint Frankó Tünde (Santuzza) és Mester Viktória (Lola). Frankó eredetileg lírai szoprán, akinek azonban erős drámai vénája van. (Nem véletlenül Cso-cso-szán az egyik leghíresebb szerepe). Neki hatékony segítség a mikroport, mert nem kell erőlködnie az időnként harsogó zenekarral szemben, viszont színei jól érvényesülnek. A szerepet általában drámai szopránok, vagy drámai mezzók szokták énekelni - de miért ne lehetne egyszer máshogy? Különösen, ha valaki olyan megrendítően mutatja meg a szerencsétlen lány sorsát, mint Frankó. Santuzza voltaképpen gyenge nő. Semmi nem sikerül neki, csak árulkodással ér el némi eredményt, s ez az eredmény szörnyű: szerelmesének halála. De azért ez a „kis" lírai szoprán olyan erővel átkozza meg Turiddut, hogy az embernek a hideg futkos a hátán. Sajnos, a darab első részében Kerényi a néma Santuzzát föl-alá szaladgáltatja. Vajon miért nem hisz eléggé mozdulatlanságának szuggesztív erejében?

E lírai, zaklatott Santuzza mellé jól illik Mester Viktória könnyedén magabiztos Lolája. Igazi női probléma: nincs benne semmi végzetes, semmi kihívó, egyáltalán nem csábít, csak épp van, létezik, s ettől minden férfi az eszét veszti. A negyvenes Frankó (hang- és művészi) ereje megfeszítésével küzd, a harmincas Mester csak dalolgat: s a szólamformálás technikai kérdései egycsapásra művészi erővé válnak. A Parasztbecsület egyfajta női Don Giovanni: a három női szerep alakítói tetszés szerint cserélgethetők. Viszont egy előadásnak a saját csillagrendszerén belül következetesnek kellene lennie. Ha Santuzza szoprán, Lola pedig könnyebb mezzo, akkor Lucia mamát igazi altnak és idősebb énekesnőnek kellene alakítania. Bódi Marianna viszont a barna parókával még fiatalabbnak tűnik, mint civil szőke hajával, orgánuma pedig világos mezzo, nem illeszkedik a sorba. Persze nehéz ma egy fajsúlyos, korosabb altot találni Magyarhonban. Talán Mészöly Katalint hiányoltuk...

A Parasztbecsület első kétharmadát Santuzza cipeli a hátán, és Frankó Tünde kicsi
vállai bírják a terhelést. Utána viszont Turiddura hárulna a teher, ám Dolhai Attila sem énektechnikai, sem művészi szempontból nem képes vinni. Hiába fiatal férfi, arca kifejezetten kisfiús, mozgása is kamaszos. A Bordalban és anyjától való búcsújában sem nő föl a tragédiához, s ettől az előadás vége kiüresedik. Turiddu nem gazember, csak kicsit fiatal, kicsit felelőtlen, a tragédia nem az ő rossz, komoly döntéséből ered, csak abból, hogy megy az orra után, és képtelen fölmérni ennek következményeit. Ám mindez csak akkor működik, ha magas fokú énekes kultúra teszi nyilvánvalóvá: nemes, ám tévedő lélekkel van dolgunk. Dolhai képtelen biztosítani a formátumot. S ha egy hőzöngő kamaszt látunk, akkor a darab egyensúlya borul. Fölléptetése operaszerepben teljes kudarc.

Perencz Béláról kellene még mondani valamit - de Alfióról is nehéz, mert egysíkú alak. Nos, Perencz legfőbb gondja hangjának hatalmas zengetése, ami maradéktalanul sikerül is. Ennél többet sem saját leleményből, sem a rendező szuverén elképzelése alapján nem ad.

A Parasztbecsület egyébként egy templom előtti téren játszódik, s a szegedi szabadtéri természetes díszlete épp egy nagy templom. Khell Csörsz nem győzi letakarni a valódi katedrálist, hogy föl tudjon építeni eléje egy saját, kicsi harangtornyot. A Dóm tér legjobb tervezői mindig arra építettek, hogy a Fogadalmi templomot belekomponálják saját víziójukba. Másért nem volna szabad fizetnie a tervezőnek.

Kerényi rengeteg szereplővel és rengeteg akcióval népesíti be a színt. Pedig a Parasztbecsület színpadi értelemben statikus mű, a lelkekben mozgalmas csak. Mintha a rendező ezt kevésnek tartaná. Az pedig érthetetlen, hogy miközben a kórus egy részét a zenekari árokba ültetik, a színpadon statisztákat alkalmaznak, helyettük. A húsvéti kórusban színre hoznak egy furcsa szobrot: Krisztus holttestét ábrázolja félig oldalfekvő pózban. Én a liturgiában hasonlót még soha nem láttam. Ezért aztán hamar ki lehet találni, mire való: a végén éppen ebben pózban fordítják be a forgón Turiddu holttestét. Vajon kit váltott meg?

Un grande spettacolo

A Bajazzók előadását viszont mindenki szerette és dicsérte. S közben vagy nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy a rendezés élesen szembemegy a darabbal. Kerényi artisták, zsonglőrök tömegét hozza színre, lángoló buzogányokat dobálnak, gumiasztalon ugrálnak, Canio társulatának tucatnyi díszítőmunkása, statisztája van. Holott a darab szerint ez egy mindössze négyfős társulat. „A szamarat kell ellátnom" - mondja Tonio, bár ebben az előadásban jobb volna, ha a teherautó feltankolását említené. Mindent maguknak kell csinálni. S ez a kicsiség, összezártság nagyon fontos, hisz a tragédia egyik oka, hogy ez a négy ember örökké együtt van.

Persze az ember hajlamos mindettől nagyvonalúan eltekinteni, hiszen nyári, szabadtéri attrakcióról van szó. Kár, hogy az emberi viszonyok fölvázolására Kerényi kevesebb
sebb gondot fordított. Két példa: Nedda a szöveg szerint korbáccsal veri meg Toniót, amikor az erőszakoskodik vele. Nos, itt pálcára kötött színes szalaggal játszik a duett elején. A próbákon még ezzel ütötte meg a férfit, az előadáson ebből csak annyi maradt, hogy lerúgta magáról. Korbács vagy nem: mindenképpen erős effektusra volna szükség. A darab végén Tonio adja Canio kezébe a kést. Csakhogy túl hamar. Utána az őrjöngő férj még vagy másfél percet énekel, és csak ezután szúr. Ez pszichológiailag teljesen hiteltelen. Az erős felindulásban azonnal cselekednie kellene. A darab énekesei nagy mértékben a saját útjukat járták, az eseménysor magánszámok egymásutánjára töredezett.

A Parasztbecsületet a musicalsztározás teljesen fölborította, a Bajazzókat csak egy kicsit kitérítette. Beppe, akit Kerényi Miklós Máténak utaltak ki, amúgy is definiálatlan figura. Alig van drámai funkciója, s ezért jelleme is bizonytalan. Kerényi Miklós Máté bevetett mindent, amit egyéb műfajokban megtanult. Táncolt, ugrált, kotnyeleskedett. Ha a dráma szereplőjének próbálom fölfogni, Nedda pajtásának, netán testvérének mondanám, bár ezt a pozíciót nehéz értelmezni. A produkció szempontjából leginkább virtuóz epizodistának tekinthető, akinek semmi köze a drámai történésekhez. Madárka alkatával nehéz elképzelni, hogy eleget tudjon tenni egyetlen dramaturgiai funkciójának: hogy az első rész végén visszatartsa (ez esetben 190 centis, százkilós) gazdáját az idő előtti gyilkolástól.

Az amúgy olaszul daloló világszínházban a nagyszabású Prológ ékes anyanyelvünkön szólal meg. Kerényi újsütetű magyarításában csak a nyelvválasztásnak van értelme. Amúgy a szöveg modorosan 19. századi („helyreáll a talján forma"), művészi hitvallásnak suta, és egyértelműen vidám, elveszíti az eredeti szám melankolikus, meditatív és keserű árnyalatait. Amikor pedig Tonio arról beszél, hogy a művész is pénzből él, a végén pedig a rendező mikrofonnal jelenik meg a színen és szintén pénzt kér a művészetre, az előadás saját farkába harap. Ha nincs elég pénz, miért nem az eredeti négyfős társulat érkezik, miért ez a gigantikus 204 fős? Szegedi Csaba, aki ideális Silvio volna, becsületesen küzd a neki még (?) nem való másik szereppel, Tonióval. A hang szép színű, egészséges, egyvonalas g-ig egységes, sötét tónusban szól. Csak az ária (amúgy órákig kitartott) asz-a és néhány kontrolálatlanabb recitativo árulja el, hogy ez (ma még?) nem saját, természetes drámai színe. S mintha (ma még?) Szegedi nem tudná, milyen az, amikor egy nő megaláz, kinevet, vágya miatt megkínoz egy férfit. Becsülettel, tehetséggel küzd a szerepért: ügyesen imitálja az elesettet, csak végső hitele nincs. Inkább ront, mint javít helyzetén a púp, amit Kerényi a hátára tesz. Nem a Rigolettót játsszuk, Tonio eposzi jelzője a bamba, tévedés nyomorékot is csinálni belőle. A figura fő jellemzője, hogy együgyű, ám egy pillanat alatt brutálisan erőszakossá  válik. Szegedi Csaba Toniójából épp ez a veszélyesség hiányzik. És hiányzik ez a két szín  hangból, játékból, lékekből. Boris Grappe feminin, ugrabugrálós Silviót formál. Ilyen vendéget bűn meghívni.

A Bajazzók legnagyobb problémája azonban az, hogy nincs centruma. Ahogy a Parasztbecsületet ötven percig mégiscsak egyben tartotta Santuzza, azaz Frankó Tünde életproblémája, a másik történetet Avgust Amonov egy percig sem képes egybefogni. Amúgy ütőképes tenorról van szó, hangja nagy is, sötét is, csak épp a jelentőséget nélkülözi, s néha kicsit hamis. Ebben az előadásban teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy Caniónak formátummal, nemes tartással, tónussal kell rendelkeznie. Indulatának magasrendűsége adja az egész opera értelmét - ha adja. Amonov erős, drámai tenorjából épp a tartás, a tűz hiányzik. Pedig a világos, kockás zakó, amit Gyarmathy Ágnes ráad, nagyon pontosan jelöli az idősödő, ám még jó karban lévő vidéki amorózót. Különösen fájdalmas ez, mert Asmik Grigorian izgalmas, eksztatikus Neddát állít elénk. Sötét (olykor kissé sötétített) szopránján a Madárdal valóságos szabadsághimnusszá emelkedik. Táncosnői alkatán remekül feszülnek a megrongyolt ruhák, szexuális kisugárzása tényleg fölháborító. Csak az nincs kitalálva, kidolgozva, hogy találtak egymásra ezzel a Canióval, ez a fekete tündér ugyan mit lát ebben a pipogya Silvióban, s hogy miért nem eszi meg kiskanállal reggelire ezt a kedélyes Toniót.

Ha lehet, itt talán még többen vannak színen, mint a Parasztbecsületben. Minkét darabban rendszeresen megjelenik három táncos, az Operaház három szólistája. Funkciójukat nem látom, mozdulataik pedig sematikusak.

A próbák tekintélyes része telt el a hangosítás állítgatásával. Kicsit hangosabbra a tenort, most meg kevés a vonós. Az egész túlságosan hangosnak tűnt. Szerencsére a bemutatóra közelebb kerültünk a természetes vokalitáshoz. Kesselyák Gergely biztos kézzel irányította az előadást és Szegedi Szimfonikus Zenekart.

A Bajazzók Canio kulisszahasogató, prózai mondatával ér véget: La commedia è finita! Egy héttel az előadás után képtelen vagyok fölidézni, hogyan hangzott el az ominózus mondat. Lehet, hogy az újítási lázban elsikkadt, mit is kellene megjegyezni a közönségnek a végén?

Bódi Marianna és Frankó Tünde

Perencz Béla és Dolhai Attila

 

Mester Viktória és Dolhai Attila

 

Avgust Amonov, Asmik Grigorian
és Kerényi Miklós Máté 

Veréb Simon felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.