Eszterházán Haydn, Szombathelyen Cage

Két fesztivál, két hangverseny

Szerző: Malina János
Lapszám: 2012 szeptember
 

Az első historikus Haydn-szimfónia  előadások a felújított Esterházy-    kastélyban! - hirdette az ORFEO ZENEKAR nyári eszterházi Haydn-szimfóniasorozatának 19. hétvégi kiadását az idei koncertek szórólapja. A valóságnak persze jobban megfelelt volna a „felújított" helyett a „felújítás alatt álló" vagy „megújuló" kifejezés - no de ezen könnyen túltehetjük  magunkat, figyelmünket a lényeg: a szimfóniák és előadásuk felé fordítva.

Jó néhány éve annak, hogy utoljára jelen voltam VASHEGYI GYÖRGY és együttese szűk évtizede megkezdett sorozatának hangversenyein. Tudjuk, azóta „Eszterháza  szimfóniáinak" (pontosabban Haydn London előtt komponált szimfóniáinak) egyszer már végére ért a sorozat, tekintettel azonban a haydni szimfóniakincs bőségére és mérhetetlen változatosságára, továbbá és legfőképpen pedig a hely szellemére, ez a sorozat vég nélkül ismételhető és ismétlendő is: ugyanaz a mű sem lesz még egyszer ugyanaz a korábban elhangzottak fényében, s az előadókról ez még inkább elmondható. Vashegyiék, akik a sorozat, no meg a „Haydn Eszterházán" fesztivál révén állandó, élő kapcsolatban voltak és vannak a Haydn-szimfóniákkal, mélyreható változásokon, érési folyamaton mennek keresztül, s erről mostani produkciójuk is szembeszökő módon tanúskodik.

Vashegyi György    - Felvégi Andrea felvétele

A péntektől vasárnapig tartó koncertsorozatnak az első két hangversenyén voltam jelen, azon a kettőn, amely tematikájában szorosabban összetartozott: sorozat volt a sorozatban. E két estén Haydn „Sturm und Drang" néven emlegetett, mindenesetre szimfóniaszerzői pályáján stílusfordulatot és nagyszabású remekműveket hozó korszakának alkotásai csendültek fel; mégpedig, úgyszólván egzotikumként - a hat darabból öt moll hangnemű. Más szempontból is különleges volt azonban ez a hétvégi szimfónia-sorozat, az együttes ugyanis az elképzelhető minimális létszámban játszott: a hangversenymesterrel, Molnár Zsófiával együtt 3 első hegedű, 2 második hegedű és 1-1 mélyhegedű, gordonka, illetve nagybőgő alkotta a zenekart, amely a fúvósokkal együtt is csak 13 főre rúgott. Ez a barokk méretű ensemble persze megfelelt az eszterházi „alapjáratnak" 1770 táján, fontosabb azonban, hogy - mint ezúttal is megbizonyosodhattunk róla - az adott, történeti akusztikai környezetben tökéletesen „működött". A vonóskar - az ilyen kis létszám esetében szinte elkerülhetetlen, szórványos „szétszólásoktól" eltekintve - elképesztően tömören és bélhúros hangszerektől szokatlan kristályossággal szólalt meg a kastély legendás hírű dísztermében, s a fafúvókkal is kifogástalan egyensúlyt tartott. Visszatérő problémát jelentett azonban, hogy a két kürt, bár hallhattunk tőlük szép pianókat is, igen gyakran dinamikai túlsúlyba került, s - különösen a második hangversenyen - a gikszerek száma is kifejezetten magas volt.

Mindez azonban nem sokat von le a művészi interpretáció gazdagságából, érzékenységéből és színvonalából. Az első hangverseny programján a 26., d-moll („Lamentatione"), a 49., f-moll („La passione") és az 52., c-moll szimfónia szerepelt, míg másnap - egyetlen dúr darabként - a 43., Esz-dúr („Merkúr"), illetve a 44., e-moll („Gyász"), majd a 45., fisz-moll („Búcsú") szimfónia csendült fel. Az első hangversenyen a Lamentatione előadásában figyeltünk fel először annak jeleire, hogy nem mindennapi és emlékezetes Sturm und Drang-sorozatnak vagyunk tanúi: a rendhagyó, lassú nyitótétel csodálatos, komor színei, és végtelenül nyugodt, időtlen  kibontakozása után az Allegro di molto vad cikázásai úgy váltak közvetlenül érzékletessé, hogy közben a letét, a kidolgozás, a „Satz" mesteri fölénye is maradéktalanul kibontakozott: a tomboló szenvedély zeneileg semmit sem tett elnagyolttá. A melléknévvel nem rendelkező, ritkábban játszott, ám a nagy Haydn-kutató, James Webster által a Búcsú-szimfónia méltó párdarabjának tekintett 52. darab fölkorbácsoló, szeszélyes, óriási nyitótétele meggyőző hévvel szólalt meg, s a jellegzetes, mosolygósból mélységessé komolyodó, expresszív kromatikájú Andante is teljes jelentőségében mutatkozott meg, s ínyenc részmegoldások, érzékeny agogikai reakciók jellemezték a mű többi tételének előadását is.

A második hangverseny összhatása azután az elsőét is fölülmúlta. Persze a program okán is, hiszen gerincét mégiscsak a Gyász- és a Búcsú-szimfónia alkotta.  Ám megint csak maradandó élményt szerezhettünk egy kevésbé kultikus darabbal kapcsolatban is. A 43., Esz-dúr szimfónia első, Charles Rosen által például kissé lebecsült első tétele rendkívül hatásos és szenvedélyes benyomást keltett Vashegyiék dús hangzású, kitárulkozóan érzelmes és egyben beszédszerű előadásában. Kitűnő volt továbbá a tenyeres-talpas menüett és a szédületes és excentrikus záró Allegro is, a maga lendületes kavargásával, virtuóz hegedűszólójával és humoros kürt-bugyborékolásával. A Gyász-szimfóniáról összefoglalóan annyit mondhatok, hogy előadása klasszikussá érett azóta, hogy több mint egy évtizede - már akkor is emlékezetes előadásban - Vashegyiéktől először hallhattam Eszterházán. Ezen belül ezúttal elsősorban a nyitótétel baljós és fojtott, kivételes érzelmi intenzitású nyitótétele, illetve a - nem autentikus - szimfónia-megjelölésnek alaposan ellentmondó, fékevesztett lendületű zárótétel temperamentuma vált emlékezetessé. Végül a Búcsú előadása rendkívül plasztikus tempóival, a IV. tétel szikrázó hangulatával, és nem utolsó sorban a „búcsúzó" szakasznak a megszokottnál sokkal differenciáltabb, kifejezőbb előadásával, a helyzetkomikum mellett megtalált zenei humorával a két napot lezáró, lehető legméltóbb búcsúzássá vált. (Július 13-14. Fertőd, Esterházy-kastély. Rendező: Orfeo Zenei Alapítvány)

Az idei, 18. Nemzetközi Bartók Fesztivál sokszínű programjában megkülönböztetett  jelentőséggel bírt a John Cage - a fesztivál 26 évvel ezelőtti vendége - születésének 100. évfordulójára emlékező két hangverseny. Ezek közül az elsőt az a magyar együttes adta, amely szoros, sőt művekben manifesztálódó személyes kapcsolatban állt az amerikai mesterrel. Az AMADINDA ÜTÔEGYÜTTES ezúttal Cage korai, 1939 és 1952 között keletkezett ütőhangszeres (és zongora-) kompozícióiból mutatott be egy válogatást: olyan, a magyar hangversenyéletben nagyrészt hiánypótló műsort, amely egy sor, az életmű szempontjából meghatározó jelentőségű zeneszerzői technika, eljárás, apparátus birtokba vételének folyamatát demonstrálja hallatlanul izgalmasan és sokszor elementáris zenei élményt szerezve a hallgatónak.

Ráadásszám: az Amadinda Ütőegyüttes énekel  -  Garas Kálmán felvétele

Kilenc kompozíció hangzott el, közülük három zongoradarab RÁCZ ZOLTÁN előadásában. A hat, ütőhangszerekre írt mű előadásában az Amadinda Együttesen (Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán, Váczi Zoltán) kívül TÓTH LAJOS, TÖMÖSKÖZI LÁSZLÓ és SZABÓ MÁTYÁS működött közre. Az első pillanattól az utolsóig érdekfeszítő és inspiráló koncert váltogatta a zongorára, illetve az ütőhangszerekre írt műveket, utóbbiakon belül pedig a Construction, illetve az Imaginary Landscape címet viselő kompozíciókból álló sorozatok három-három darabját. Ilyen módon az időrend vagy az apparátus szempontjából „önkényes", ám változatos és képzettársításokban különösen gazdag zenei „szöveg" jött létre.

A rövid, de szakszerű és lényegre törő ismertető szövegek tulajdonképpen a szakmabelieknek szóltak, s az alkotások rejtett vázszerkezetét ismertették; a fogékony hallgatók számára mindez jórészt szükségszerűen rejtve marad. Ôk ezen a hangversenyen - az olyan feltűnő jelenségeken túl, mint a preparált zongora vagy a hangszernek nehezen tekinthető hangkeltő eszközök, pl. sörösdobozok széles körű használata - elsősorban két dolgot érzékeltek. Az egyik a művek rendkívüli zenei eredetisége, változatossága és szuggesztivitása, a másik pedig az előadás szinte tapintható koncentráltsága, kidolgozottsága és virtuozitása.

Ez a „kontrollált kaleidoszkóp" darabról darabra változó konstellációban rendeződött új és új zenei képpé. A nyitó zongoradarab, az 1948-as In a Landscape két különböző szinten valósít meg azonos, racionális időbeli arányokat, csírájában magában hordozva a fraktálok elvét - a hallgató számára ez egy kissé groteszk, állóképszerű, folyton összecsengetett gondoliere-képet idéz fel. Az 1939-es Imaginary Landscape no. 1-ben, amelyet egy korai, mai szemmel nézve kezdetleges elektronikus zenei stúdió lehetőségei ihlettek, a megszokottól eltérő eszközzel: változtatható sebességű, kézzel manipulált lemezjátszókkal hoz létre Cage olyan szirénázó hatást, mint Varèse valóságos szirénával vagy Messiaen az ondes martenot nevű elektronikus hangszerrel. Az 1939-es First Constructionban találkozik az ütőegyüttes és a két játékos által megszólaltatott preparált zongora; az összesen 16 egységből álló „időtartam-palindromon" alapuló kompozíció a hallgató számára azonban főképp briliáns hangszín-fantáziája révén emlékezetes; no meg amiatt, hogy valóságos - tehát nem félhanglépésekből összetett - zongora-glisszandókat alkalmaz benne Cage. Az Imaginary Landscape no. 2 (1942) alapszáma ezúttal nem „kvadratikus" négyzetszám, hanem a 16-nál eggyel nagyobb prímszám; a szokásosnál is takarékosabb, egyszersmind pedig egzotikusabb hangszer-összeállítás legkülönösebb darabja a köcsögduda elvén, de farúd helyett gyantázott fonallal működő bőgő oroszlán.

A koncert második felét indító, 1940-ben komponált, rövid Second Construction - ezúttal jól hallható - szerkesztési alapelve a minél kiszámíthatatlanabb ritmika létrehozása. A következő két zongoramű közül az 4'33" felé vezető utat kijelölő, 1952-es Waiting csaknem felét a bevezető csend teszi ki - másik, hallható felének csúfondáros szenvtelensége viszont mintha Dukayt ihlette volna meg jóval később. A Dream (1948) pedig álromantikus akkordokat helyez el száraz, érzelemmentes környezetben, ugyancsak neves követőket inspirálva. Az Imaginary Landscape no. 3 (1942) sok tekintetben az előző két tájkép eredményeit összegezi minden eddiginél „nagyzenekaribb" hangszereléssel, míg a hangversenyt záró, 1941-ben komponált Third Construction, éppen ellenkezőleg, „kamarazenei" hangzásával és szofisztikáltságával, a megszólaltatás nüanszainak legaprólékosabb kidolgozásával éri el hatását.

A rendkívüli programot és az Amandinda Ütőegyüttes odaadó és bámulatosan összehangolt játékát a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta. (Július 15. - Szombathely, Weöres Sándor Színház. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.