A zene hatalma és bénultsága

Megengedhetetlen gondolatok Witold Lutoslawski Gordonkaversenyéről - társadalmi összefüggéseinek erőterében

Szerző: Balázs István
Lapszám: 2012 szeptember
 

Min­dig is úgy érez­tem, ez a szen­ve­dé­lyes, erôteljes drá­ma­i­sá­gú ver­seny­mû,
ame­lyet an­nak ide­jén Perényi Mik­lós mu­ta­tott be Ma­gyar­or­szá­gon, és le­mez­fel­vé­tel is ké­szült belôle 1974-ben, ki­tün­te­tett he­lyet fog­lal el Lutos∑awski élet­mû­­vé­ben. Ami­kor kezd­tem utá­na­gon­dol­ni, mi­lyen sze­re­pet ját­sz­hat ez a mû a len­gyel szel­le­mi­ség­ben, ak­kor ju­tot­tam el az aláb­bi gon­do­la­tok váz­lat­sze­rû meg­fo­gal­ma­zá­sá­ig, meg­írá­suk­ra azon­ban csak 1986-ban Né­met­or­szág­ban, a Ne­ue Zeitschrift für Musik mainzi szerkesztôségében foly­ta­tott be­szél­ge­tés után ke­rül­he­tett sor. Az es­­szé ma­gyar vál­to­za­tá­nak köz­re­a­dá­sá­ra azok­ban az idôk­ben gon­dol­ni sem le­he­tett, de a szö­veg ma­gyar for­dí­tá­sát azért el­ké­szí­tet­tem, ez akadt nem­ré­gi­ben új­ra a ke­zem­be. Most sze­ret­ném ezt a ma­gyar ol­va­só­val is meg­osz­ta­ni. Bár az írás ak­ko­ri gon­dol­ko­dá­so­mat tük­rö­zi, min­den so­rát vál­la­lom ma is, ta­lán csak Wajda
Vas­em­be­rét íté­lem meg ke­vés­bé szi­­go­rú­an, mint ak­ko­ri­ban.

B. I.

„Ne ál­cázd ma­gad, lán­golsz te is,

a szín­lelt nyu­ga­lom csak maszk."1

Nem dôreség-e va­jon egy ezer­szer le­rá­gott cson­tot új­ra föl­emel­ni, s a ze­ne és a po­li­ti­kai szfé­ra ilyen vagy olyan vi­szo­nyá­ról új­ra­kez­de­ni a böl­csel­ke­dést? Va­jon nem a fá­sul­tak­nak lett iga­zuk? Azok­nak, akik vál­tig ál­lí­tot­ták: a mu­zsi­ka tel­jes­ség­gel kép­te­len ar­ra, hogy a vi­lág me­ne­té­re bár­mi­fé­le be­fo­lyást gya­­ko­rol­jon? Igaz, a ta­pasz­ta­lat is alá­tá­maszt­ja az ilyen­faj­ta vé­le­ke­dést. A ze­ne és a po­li­ti­kum vi­lá­ga lát­szat sze­rint va­ló­ban két tö­ké­le­te­sen kü­lön­ne­mû vi­lág, ame­lyek még az egy­más­sal va­ló kény­sze­rû - vagy erôszakkal kikényszerített - eset­le­ges érint­ke­zés­ben is érin­tet­le­nek ma­rad­nak.

S lám: egy­szer csak, épp on­nan, ahon­nan az em­ber min­dent vár­na, csak nem ezt, föl­buk­kan egy mes­ter­mû, amely - ön­aka­ra­tán kí­vül - új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lye­zi a ze­ne in­takt­sá­gá­nak egész le­gen­dá­ját. Kí­sér­le­tek so­ka­sá­ga, fe­le­más vagy épp a tör­té­ne­lem sze­szé­lye foly­tán el­ve­télt tel­je­sebb meg­ol­dá­sok, si­ke­res vagy ke­vés­sé si­ke­res ne­ki­fu­tá­sok után (ame­lyek cél­ja Hanns Eislertôl Luigi Nonóig az volt, hogy fo­koz­za a ze­ne ké­pes­sé­gét, lehetôségeit a po­li­ti­kai szfé­rá­ba történô ér­de­mi be­avat­ko­zás­ra) új­ra föl kell ten­nünk a kér­dést: hol végzôdik va­ló­ban a ze­ne - ne mond­juk, hogy „hi­va­ta­lo­san" en­ge­dé­lye­zett, ha­nem in­kább ter­mé­sze­té­nél fog­va egy­ál­ta­lán le­het­sé­ges - kom­pe­ten­ci­á­ja a ze­nét körbeölelô s oly­kor a po­li­ti­kum vi­lá­gá­val is érintkezô tár­sa­dal­mi tér te­kin­te­té­ben?

A mû, amely ez­út­tal az új­ra­kér­de­zés­re ösz­tö­nöz, lát­szó­lag „ár­tat­lan" ver­seny­mû: Witold Lutos∑awski Gor­don­ka­ver­se­nye, amely­nek ôs­bemutatója 1970-ben zaj­lott le Lon­don­ban. Az aján­lás Msztyisz­lav Rosztropovicsnak szól.2 Ze­ne­mû és tár­sa­dal­mi „hold­ud­var" mind ­­ez­ idá­ig kellôképpen nem tisz­tá­zott és oly­kor kü­lö­nös hely­ze­te­ket eredményezô kap­cso­la­ta ese­tünk­ben ab­ban fejezôdik ki, hogy Lutos∑awski ver­seny­mû­ve - a mû in­takt­sá­gát fel­té­te­lez­ve, de nem meg­en­ged­ve - szerzôjének ki­fe­je­zett szán­dé­ka el­le­né­re is po­li­ti­kai éle­tet kezd él­ni.

Mon­dom: ak­kor is, ha majd­hogy­nem le­gen­dás, mi­lyen arisz­tok­ra­ti­kus tar­tóz­ko­dás­sal vi­sel­te­tik Lutos∑awski min­den po­li­ti­kai ter­mé­sze­tû meg­nyi­lat­ko­zás­sal szem­ben. Eredeztethetô ez a ma­ga­tar­tás em­be­ri al­ka­tá­ból. Ugyan­ak­kor an­nak a lehetôségét sem zár­hat­juk ki, hogy ez a kü­lö­nös „bú­jócs­ka­já­ték" az ön­ál­ta­tás egy meg­je­le­né­si for­má­ja: sem­mi egyéb mû­vé­szi ha­mis ­tu­dat­nál. Ám le­het­sé­ges az is, hogy ép­pen ez a tá­vol­ság­tar­tás az elôfeltétele an­nak, hogy ne zá­ród­jék rö­vid­re az éle­tet a mû­vé­szet­tel összekötô áram­kör. Vagy ta­lán - egy­sze­rû­en fo­gal­maz­va - Lutos∑awski csu­pán ra­vasz tak­ti­kus volna, aki a min­den­ko­ri ha­tal­mat „át­ráz­za", hogy ily mó­don biz­to­sít­sa mû­vé­szi sza­bad­sá­gát és füg­get­len­sé­gét? Aki lát­szó­la­gos hall­ga­tag­sá­gá­val „ha­mis nyo­mo­kat" akar hagy­ni ma­ga után, egé­szen ab­ban a szel­lem­ben, aho­gyan ezt Furtwängler tet­te?3 Hogy az­tán sem­mi egyéb­re ne hall­gas­son, csak sa­ját lel­ki­is­me­re­té­re, s ke­zét a len­gyel tör­té­ne­lem fô ütôerén tart­has­sa?

Gon­do­lom, alig­ha tud va­la­ki is vá­la­szol­ni ezek­re a kér­dé­sek­re. Még­is, majd­hogy­nem kí­sér­te­ti­es, hogy a len­gyel tör­té­ne­lem egyik leg­re­mény­tel­je­sebb és leg­tra­gi­ku­sabb pil­la­na­ta men­­nyi­re a sze­rint a „min­ta" sze­rint zaj­lott le, aho­gyan azt Lutos∑awski tíz esztendôvel ko­ráb­ban épp eb­ben a ver­seny­mû­ben mint­egy elôre meg­érez­te. Ha egy mû­vé­szi meg­fo­gal­ma­zás és a tör­té­nel­mi va­ló­ság eset­le­ges­sé­gei el­le­né­re is le­het­sé­ge­sek ilyen át­fe­dé­sek, sôt lé­nye­gi meg­egye­zé­sek, ak­kor a ze­ne po­li­ti­kai in­takt­sá­gá­nak té­te­le nem áll, s közelebbrôl szem­ügy­re kell ven­nünk - ez­út­tal Lutos∑awski Gor­don­ka­ver­se­nyé­ben - azo­kat az esz­mei-akusz­ti­kai stb. köz­ve­tí­té­se­ket, ame­lyek ilyen pa­ra­dox, meglepô ered­mény­re ve­zet­het­nek.

Ám ettôl még a ze­né­nek a po­li­ti­kum­hoz va­ló vi­szo­nya to­vább­ra is    ho­mály­ba bur­ko­ló­zik. A ze­ne - köz­is­mert - át­ha­tol­ha­tat­lan a fo­gal­mi meg­is­me­rés szá­má­ra. Nem fo­gal­mi ter­mé­sze­té­nél fog­va min­den más mû­vé­szet­nél na­gyobb ve­szélyt, egy­szer­smind na­gyobb ma­ni­pu­lá­ci­ós lehetôséget je­lent a min­den­ko­ri ha­ta­lom szá­má­ra. A ze­ne „ma­gá­ban fog­lal sok min­dent, ami fé­lig-med­dig ta­go­lat­lan, ami ké­tes, felelôtlen, in­dif­fe­rens", mi­ként Settembrini úr ér­vel Thomas Mann Va­rázs­he­gyé­ben.4

De va­jon, foly­tat­hat­nánk a kér­de­zést, nem je­lent-e ez a nemfo­gal­mi jel­leg ha­tal­mas lépéselônyt a ze­ne szá­má­ra más mû­vé­sze­tek­kel szem­ben olyan tör­té­nel­mi pil­la­na­tok­ban, ami­kor a szó­val vagy a kép­sze­rû­ség­gel el­sza­kít­ha­tat­la­nab­bul ös­­sze­fo­nó­dó mû­vé­sze­ti ágak elôtt át­hi­dal­ha­tat­lan ne­héz­sé­gek tor­nyo­sul­nak a vi­lág meg­ér­té­sé­ben, a va­ló­ság mély­fo­lya­ma­ta­i­nak ér­zé­ke­lé­sé­ben? S per­sze tá­vol­ról sem csu­pán olya­nok, ame­lyek a cen­zú­ra ter­mé­sze­té­vel függ­nek ösz­­sze - ha már ép­pen Len­gyel­or­szág­ról esik most szó. A ze­ne, mi­vel gyö­ke­re­it nem a tár­sa­dal­mi em­pí­ri­á­ba eresz­ti, ha­nem a tár­sa­da­lom­test­hez va­ló vi­szo­nya egé­szen más ter­mé­sze­tû, más kap­cso­ló­dá­si pon­to­kat fel­té­te­lez, ese­ten­ként akár lát­no­ki funk­ci­ó­kat is be­tölt­het.

A ze­né­nek ez az éles­lá­tá­sa azon­ban - ér­vel­het­ne el­le­nünk­ben meg­rö­kö­nyöd­ve megint csak Settembrini úr - „nem az iga­zi vi­lá­gos­ság, ez a vi­lá­gos­ság áb­rán­dos, sem­mit­mon­dó és sem­mi­re sem kö­te­lez, nem jár kö­vet­kez­mé­nyek­kel, de an­nál ve­szé­lye­sebb, mert ar­ra csá­bít, hogy az em­ber meg­nyu­god­jék mel­let­te."5

Aki el­len­ben csak kis­sé is is­me­ri Lutos∑awski mû­vé­sze­tét, az pon­to­san tud­ja: a kvietizmusnak ez az er­nyedt ál­la­po­ta nem le­beg­he­tett so­ha sze­mei elôtt, még ak­kor sem, ha min­den ere­jé­vel azon van, hogy a ze­nét, fôként sa­ját ze­né­jét, óvó ke­zek­kel ha­tá­rol­ja el min­den­tôl, ami nem ze­ne. De hát ép­pen Lutos∑awski ne tud­na sem­mit a ze­né­nek errôl a kü­lö­nös, kettôs természetérôl? Hogy el­al­tat­ni épp­oly kön­­nyû­szer­rel tud, mint föl­kor­bá­csol­ni? Ô, a pol­gá­ri hu­ma­nis­ta ne tud­na errôl sem­mit, aki­nek tar­tá­sá­ban, még a po­li­ti­kum­tól va­ló ösz­­tö­nös ir­tó­zá­sá­ban is an­­nyi a Thomas Mann-i vo­nás? Épp ô ne lát­ná, men­­nyi­re ­iga­zo­ló­dott (kü­lö­nö­sen szá­za­dunk utol­só év­­ti­ze­de­i­ben, ami­kor a „hang­ver­seny­üzem" közömbösítô ha­tá­sa, de még in­kább az akusz­ti­kus mé­di­u­mok min­dent el­árasz­tás­sal fe­nye­getô hang­or­kán­ja már-már ma­gát az em­be­ri hal­lást ve­szé­lyez­te­ti) Settembrini úr éles el­mé­jû két­ke­dé­se: „a mu­zsi­ka... éb­reszt, ser­kent... ennyibôl er­köl­csös. De mit szól­junk, ami­kor az ellenkezôjét te­szi? Ha el­ká­bít, el­al­tat, a te­vé­keny­ség és a ha­la­dás el­len dol­go­zik? A mu­zsi­ka er­re is ké­pes, az ópi­um ha­tá­sa is ben­ne rej­lik lé­nye­gé­ben. Ör­dö­gi ha­tás, ura­im! Az ópi­um az ördögtôl va­ló, mert tom­pa­ság, meg­tor­pa­nás, tu­nya­ság, szol­gai vesz­teg­lés jár a nyo­má­ban."6 S va­jon nem az ilyen em­ber a „tör­té­ne­lem" ide­á­lis kötôanyaga, a ha­ta­lom­bir­tok­lás esz­mé­nyi tár­gya? Az az em­ber, ame­lyik tom­pa ér­zék­kel és za­va­ros tu­dat­tal tûr? Már­pe­dig min­den­faj­ta ze­ne, tör­té­ne­ti tu­dat hi­á­nyá­ban, hor­doz­za ma­gá­ban en­nek a lehetôségét is.

Igen, a ze­ne ezért is két­ér­tel­mû je­len­ség. Megint Settembrini urat idéz­ve: „Nem túl­zok, ha azt mon­dom, po­li­ti­ka­i­lag gya­nús­nak te­kin­tem."7

1992

A ze­ne po­li­ti­ka­i­lag gya­nús, még­pe­dig ke­reszt­ül-ka­sul az. Min­den­ki szá­má­ra. A po­li­ti­kai ha­ta­lom szá­má­ra épp­úgy, mint Lutoslawski szá­má­ra, hi­szen, saj­nos, so­ha nem zár­ha­tó ki an­nak a le­he­tô­sége, hogy a po­li­ti­kai ha­ta­lom ad­mi­niszt­ra­tív mó­don avat­ko­zik be­le a mû­vé­sze­tek au­to­nóm fejlôdésébe. Ép­pen elég pél­dát le­het­ne fel­so­ra­koz­tat­ni ar­ra, mi­vé tor­zul­hat a ze­ne drasz­ti­kus külsô be­avat­ko­zá­sok ered­mé­nye­kép­pen. Érthetôk Lutoslawski fé­lel­mei a han­gok­kal va­ló en­­nyi vis­­sza­élés után, mi­ként az is, hogy min­den tôle telhetôt meg­tesz a han­gok vi­lá­gá­ba va­ló me­ne­kü­lés ér­de­ké­ben, an­nak ér­de­ké­ben, hogy a po­li­ti­ka ezer­szer is gyû­lölt és meg­ve­tett vi­lá­gá­val lehetôleg min­den­ne­mû érint­ke­zést ke­rül­jön. Élet­mû­vén vé­gig­te­kint­ve ez oly­kor si­ke­rül is ne­ki. Ugyan­ak­kor Lutoslawski túl­sá­go­san is ki­fi­no­mult in­tel­lek­tus­sal, biz­tos er­köl­csi tar­tás­sal ren­del­kezô mû­vész ah­hoz, mint­sem hogy ci­ni­kus kö­zön­­nyel szem­lé­lôd­jék a ki­bon­ta­koz­ni készülô len­gyel vál­ság­év­ti­zed kö­ze­pet­te (kü­­lö­nö­sen a ke­let-eu­ró­pai ér­tel­mi­ség so­ra­i­ban sok­kot oko­zó cseh­szlo­vák hat­van­nyolc után), kibickedjen kí­vül­ál­ló­ként.

De ha ilyen ér­te­lem­ben nyil­vá­nul is meg oly­kor, mû­vé­sze­te mást mond. Erôsebb ugyan­is, mint a po­li­ti­ká­val szem­ben ér­zett iszo­nya. Így le­het­sé­ges, hogy ez­út­tal nem a po­li­ti­ka az - mi­ként len­ni szo­kott -, amely be­ke­be­le­zi és sa­ját cél­jai ér­de­ké­ben ki­zsi­ge­re­li a mû­vé­sze­tet, ha­nem a mû­vé­szet au­to­nóm (és ilyen ér­te­lem­ben a tör­té­ne­lem tek­to­ni­kus moz­gá­sa­i­val mé­lyen ös­­sze­fo­nó­dó) moz­gá­sa az, amely „át­ve­ri" a mû­vészt, ar­ra kény­sze­rít­ve ôt, hogy szán­dé­ka el­le­né­re mé­lyen be­le­ves­se ma­gát a tör­té­ne­lem fo­lya­má­nak sod­ró vi­ze­i­be.

Utal­tam rá: hi­á­ba is ke­res­nénk en­nek a ma­ga­tar­tás­nak a do­ku­men­tu­ma­it Lutoslawski nem cse­kély szá­mú, szó­be­li meg­nyi­lat­ko­zá­sa kö­zött. Épp ellenkezôleg. E do­ku­men­tu­mok­ból nem csu­pán Lutoslawski egy­ér­tel­mû vi­szoly­gá­sa fejezôdik ki ze­né­jé­nek ál­lí­tó­la­gos „túl­ér­tel­me­zé­sé­vel" szem­ben, de egye­ne­sen fé­lel­mei.

Egy­ér­tel­mû­en meg­fo­gal­maz­za ze­nei esz­mé­nyét: „Az ide­á­lis szá­mom­ra az ön­ma­gá­val megelégedô ze­ne, egy olyan ze­ne, amely­nek nin­csen szük­sé­ge kom­men­tá­rok­ra, ame­lyik ön­ma­gá­ban is an­­nyit mond, hogy va­la­men­­nyi ma­gya­ráz­ga­tás fö­lös­le­ges­sé vá­lik."8

Ugyan­ak­kor, ha va­la­ki fi­gyel­me­sen vé­gig­ol­vas­sa Lutoslawski meg­­nyi­lat­ko­zá­sa­it, ész­re kell ve­nnie: vi­szo­nya a ze­nei je­len­sé­gek fo­gal­mi ér­tel­me­zé­sé­hez egy­ál­ta­lán nem men­tes el­lent­mon­dás­ok­tól. Rosztropovicshoz in­té­zett ne­ve­ze­tes le­ve­lét, amely­ben a Gor­don­ka­ver­seny­ben le­ját­szó­dó ze­nei ese­mé­nyek­hez még­is­csak kom­men­tá­ro­kat fûz, már-már kí­nos­nak ha­tó ma­gya­ráz­ko­dás kö­ve­ti. „A Roszt­ro­povics úr­nak írott le­ve­lem, amely­ben rö­vi­den vá­zol­tam ver­seny­mû­vem for­má­ját, in­kább iro­dal­mi, mint­sem ze­nei ter­mi­nu­sok­ban fo­gal­ma­zó­dott. Csu­pán azért hasz­nál­tam ôket, hogy a par­ti­tú­rá­ban bi­zo­nyos ze­nei hely­ze­te­ket job­ban meg­vi­lá­gít­sak és szug­gesz­tí­veb­ben ér­zé­kel­tes­sek. Mû­vem azon­ban nem tar­tal­maz sem­mi­lyen ze­nén kí­vü­li je­len­tést. Sem­mi­lyen ilyes­fé­le je­len­tés­re nem uta­lok, ami­kor »vidám« csel­ló­ról vagy »dühödt« trom­bi­ták­ról ej­tek szót. Mind­ös­­sze kis­sé szem­lé­le­tes mód­ja ez an­nak, hogy ki­élez­zek egy­más­sal el­len­té­tes hely­ze­te­ket, mi­ál­tal az elôadók kön­­nyeb­ben ta­lál­ják meg az utat hoz­zá­juk."9

Még bo­nyo­lul­tab­bá vá­lik azon­ban a hely­zet az­ál­tal, hogy az „ab­szo­lút­nak" hitt ze­ne és a ze­nén kí­vü­li je­len­té­sek kö­zöt­ti vi­szony ma­ga Lutoslawski szá­má­ra sem men­tes el­lent­mon­dás­ok­tól. „Ír­tam né­hány olyan mû­vet, ame­lyek­ben föl­fe­dez­het­jük a szín­ház­zal va­ló kap­cso­la­tot... Ez a hely­zet pél­dá­ul a Gor­don­ka­ver­seny ese­té­ben is, en­nek for­má­ját egye­ne­sen »drámainak« ne­vez­het­nénk. Egy sor olyan hely­ze­tet te­rem­tet­tem az egy­mást követô gon­do­la­tok ös­­sze­fû­zé­sé­nek el­ve­ként, ame­lyek in­kább a drá­má­ra, mint­sem a ze­né­re jellemzôek. En­nek da­cá­ra: ze­ném és a »programzene« kö­zött, mely bi­zo­nyos ze­nén kí­vü­li tar­tal­ma­kat vo­nul­tat föl, sem­mi­fé­le ana­ló­gia nem von­ha­tó."10

Megdöbbentô, hogy ugyan­ez a Lutoslawski egy má­sik be­szél­ge­tés­ben men­­nyi­re gör­csö­sen ha­tá­rol­ja el ma­gát vol­ta­kép­pen sa­ját gon­do­la­ta­i­tól. Beszélgetôpartnerét, Kaczy◊skit ugyan­is sza­bá­lyo­san rend­re uta­sít­ja, mi­u­tán az meg­pró­bál­ta az akusz­ti­kai tör­té­nés belsô erôvonalait olyan ki­fe­je­zé­sek se­gít­sé­gé­vel meg­raj­zol­ni, mint „nagy be­avat­ko­zás", „gú­nyo­ló­dás", „er­köl­csi pré­di­ká­ció", „ki­ál­tás", „ütés" stb. „Meg­rö­kö­nyö­dés­sel ve­szem tu­do­má­sul, ho­va ve­zet­het vi­gyá­zat­lan meg­jegy­zé­sem a szó­ló­hang­szer és a ze­ne­kar kö­zöt­ti drá­mai konf­lik­tust illetôen. Képzelôerejét, amely a mû­vet va­la­mi­fé­le szo­mo­rú szín­pa­di já­ték il­luszt­rá­ci­ó­ja­ként lát­tat­ja Ön­nel, a leg­ener­gi­ku­sab­ban vis­­sza kell rán­ta­nom a föld­re: sem­mi ilyes­mi nem ál­lott a szán­dé­kom­ban."11

S íme, Lutoslawski ál­lás­fog­la­lá­sa ze­né­jé­nek tar­tal­má­ra vo­nat­ko­zó­an olyan sú­lyú ál­lí­tás, amely egy csa­pás­ra sem­mis­sé tesz min­den ko­ráb­bi két­ér­tel­mû­sé­get: „Te­te­jé­ben még azt sem tud­nám el­dön­te­ni, mit akar­tam mon­da­ni mû­vem­mel. Végsô so­ron en­nek... sem­mi­fé­le jelentôsége nin­csen. Egé­szen egy­sze­rû­en azt akar­tam mon­da­ni, és csak­is azt akar­tam mon­da­ni, amit rög­zí­tet­tem mû­vem par­ti­tú­rá­já­ban. Szá­mom­ra ép­pen a mu­zsi­ka le­for­dít­ha­tat­lan­sá­ga egyi­ke leg­fon­to­sabb jellemzôinek."12

A ze­nét ze­né­vel meg­ha­tá­roz­ni: lát­szó­lag la­pos ta­u­to­ló­gia, af­fé­le út­szé­li igaz­ság. Még­is jog­gal fel­té­te­lez­het­jük, hogy e te­o­re­ti­kus bi­zony­ta­lan­sá­gok mö­gött ze­né­nek és tár­sa­dal­mi kör­nye­ze­té­nek el­lent­mon­dás­ok­tól ép­pen­ség­gel nem mentes, ed­dig is­teniga­zá­ból alig föl­tárt köz­ve­tí­té­si rend­sze­re hú­zó­dik meg. Lutoslawskinak mu­zsi­kus­ként min­den bi­zon­nyal iga­za van, ze­né­jé­nek ha­tás­me­cha­niz­mu­sa­it te­kint­ve azon­ban fé­lel­mei több mint jellemzôek.

Te­gyük ez egy­szer fél­re a te­kin­tély ha­mis tisz­te­le­tét, és fe­led­jük azt a hú­sunk­ká-vé­rün­ké lett hi­tet, hogy min­dent kész­pénz­nek ve­he­tünk, amit egy zeneszerzô sa­ját mun­kás­sá­gá­val kap­cso­la­to­san ál­lít (vagy ne­tán ma­ga is hisz).

Meggyôzôdésem, hogy éles vá­lasztóvo­na­lat kell húz­nunk a kö­zött, amit Lutoslawski sa­ját ze­né­jé­vel kap­cso­lat­ban gon­dol, és a kö­zött, amit ez a ze­ne - lehetôségeinél fog­va - tény­le­ge­sen tar­tal­maz. Me­rész vál­lal­ko­zás per­sze bi­zo­nyí­ta­ni en­nek a „tény­le­ges­ség­nek" az ob­jek­ti­vi­tá­sát, de nem is tel­je­sen re­mény­te­len.

Hi­szem, hogy Luk­ács Esz­té­ti­ká­já­nak ne­ve­ze­tes té­te­le a ze­ne in­tel­lek­tu­á­lis in­kog­ni­tó­já­ról sem áll­ja meg ez eset­ben a he­lyét. Lutoslawski szi­lárd el­tö­kélt­sé­ge, hogy sem­mi áron nem fog­ja át­lép­ni az   akusz­ti­kai kö­zeg ter­mé­szet szab­ta ha­tá­ra­it, Gor­don­ka­ver­se­nyé­ben nem ve­zet in­tel­lek­tu­á­lis ho­má­lyos­ság­hoz.

Jól­le­het Lutoslawski so­ha egyet­len szó­val nem fog­lalt po­zi­tív ér­te­lem­ben is ál­lást, a Gor­don­ka­ver­seny ze­né­je ál­lás­fog­la­lás, még­pe­dig nap­nál vi­lá­go­sabb po­zí­ci­ók­kal. A sze­mé­lyi­ség meg­nyo­mo­rí­tá­sá­nak majd ön­fel­sza­ba­dí­tás­ának egész di­na­miz­mu­sát olyan erôteljesen tud­ja em­be­ri ol­da­lá­ról meg­ra­gad­ni, hogy az­tán már nincs is szük­ség sem­mi­fé­le pót­ló­la­gos „át­po­li­ti­zá­lás­ra" vagy „meg­ide­o­lo­gi­zá­lás­ra" ah­hoz, hogy a föld­csu­szam­lás­sze­rû­en meg­in­dult tár­sa­dal­mi moz­gá­sok kö­ze­pet­te po­li­ti­ka­i­lag is értelmezhetô ös­­sze­füg­gé­sek­ben konk­rét ér­tel­met nyer­jen. Hogy ne csu­pán ki­fe­jez­ze a vál­ság­év­ti­zed­ben érlelôdô prog­res­­szív szel­le­met, ha­nem épp ellenkezôleg: egész lé­nye­gé­vel rá­han­go­lód­jék, ér­zé­ki ere­je ré­vén pe­dig ak­tív szel­le­mi tényezôvé vál­jék ma­ga is.

Szel­le­mi lényegébôl, ab­ból, hogy „még nem va­ló­ság", egy utó­pisz­ti­kus moz­za­nat fa­kad. Min­den mû töb­bé-ke­vés­bé hor­doz­za ma­gá­ban a tö­rek­vést a va­ló­sá­gon va­ló fö­lül­emel­ke­dés­re. Ez az ide­á­lis-szel­le­mi ter­mé­sze­tû transzcendálás két lehetôséget fog­lal ma­gá­ban. Dur­ván fo­gal­maz­va, az egyik a me­ne­kü­lés a va­ló­ság elôl egy mes­ter­sé­ge­sen meg­al­ko­tott vi­lág­ba, a mû mû­vi­lá­gá­ba. Nem ele­ve „hi­­ba" ez ter­mé­sze­te­sen, hi­szen vég­te­len szép­sé­gek for­rá­sa is egy­út­­tal az a kon­temp­la­tív élet­szem­lé­let, amely e ma­ga­tar­tás mé­lyén meg­hú­zó­dik. In­nen Lutoslawski von­zó­dá­sa a mû­vé­szet erôsen or­na­men­tá­lis föl­fo­gá­sá­hoz. A má­sik lehetôség ez­zel el­len­té­tes irá­nyú: a föltöltôdés a konf­lik­tus moz­za­na­ta­i­val, a konf­lik­tu­sok szel­le­mi ki­hor­dá­sa, az ide­o­ló­gi­ai funk­ció.

Lutoslawski erôteljes vonzó­dá­sa az impresszio nisztikus szín­gaz­dag­ság­hoz, kü­lö­nös ér­zé­keny­sé­ge az el­vont for­ma­vi­lág szép­sé­ge­i­re: is­mert té­nyek. Még­is, nem­csak a Gor­don­ka­ver­sen­­nyel kap­cso­lat­ban, de egész élet­mû­vén vé­gig­te­kint­ve föltûnô, ho­gyan csú­szik át ná­la szin­te ész­re­vét­le­nül az elsô funk­ció a má­so­dik­ba. A ki­egyen­sú­lyo­zott szép­ség fel­szí­ne alatt majd' min­den mû­vé­ben ott iz­zik egy­faj­ta lá­tens, jól­le­het szin­tén el­vont drá­mai ka­rak­ter (gon­dol­junk csak olyan mû­vek­re, mint a Szôtt sza­vak, a Könyv ze­ne­kar­ra vagy Az álom terei).13

Ki­vá­ló Lutos∑awski-monográfiájában Bohdan Pociej hív­ja fel a fi­gyel­met rá, mennyi­re át­hat­ja Lutoslawski mû­ve­it va­la­mi­fé­le „tö­rek­vés" szug­gesz­tív ze­nei ké­pe, mi­lyen erôteljesen ural­ja a „di­na­mi­kus nö­ve­ke­dés" esz­mé­je. Ze­né­je, így Pociej, „min­den­fé­le kvietizmus, a pil­la­nat esztéticizmusának ta­ga­dá­sa".14 Szá­mom­ra ez a je­len­ség azon­ban még­is in­kább meg­ha­son­lott­ság­ként ölt ér­zé­ki ala­kot: a „tö­rek­vés" és az el­vont szép­ség­nél va­ló le­cö­ve­ke­lés meg­élt, de ki nem hor­dott konf­lik­tu­sa­ként, vi­ta activa és vi­ta contemplativa feszítô el­lent­mon­dá­sa­ként. Élet­mû­vé­nek belsô moz­gal­mas­sá­ga­ként, a cso­mó­pont­ok és az el­er­nye­dés pil­la­na­tai kö­zöt­ti hul­lám­moz­gás­ként. Az elôbbiek ese­té­ben (ilye­nek pél­dá­ul a Má­so­dik vagy a Har­ma­dik szimfónia,15 de kü­lö­nö­sen épp a Gor­don­ka­ver­seny) már-már az a be­nyo­má­sunk tá­mad, hogy a vi­lág, amely elôl a zeneszerzô me­ne­kül­ni pró­bált, nya­kon csíp­te, s kö­ve­te­li a ma­ga jo­ga­it a mû­al­ko­tás­sal szem­ben; az el­er­nye­dés pil­la­na­tai (gon­dol­junk a Mi-parti16 resz­ke­teg szép­sé­gé­re, vagy újab­ban a Lán­cok ciklusra)17 majd­hogy­nem tör­vény­sze­rû­en kö­ve­tik a ma­xi­má­lis er­köl­csi és szel­le­mi erôfeszítésnek eze­ket a paroxizmális csú­csa­it.

Úgy hi­szem, mind­örök­re rej­tély ma­rad, va­jon a Gor­don­ka­ver­seny­ben ér­zék­le­tes­sé vá­ló konf­lik­tus tu­da­to­san mo­del­lált-e, vagy ösz­tö­nö­sen han­go­ló­dik rá a Len­gyel­or­szág­ban ki­bon­ta­ko­zó tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai vál­ság egyik alap­prob­lé­má­já­ra: a ha­ta­lom erôszak-mechanizmusaival és kény­szer­kol­lek­ti­viz­mu­sá­val szem­ben a tár­su­lás au­to­nóm lehetôségei után ku­ta­tó em­ber kín­ja­i­ra. Az ered­mény kézenfekvô: a ver­seny­mû szer­ke­ze­ti­leg úgy van ös­­sze­dol­goz­va, hogy a fe­szült­ség- és er­nye­dé­si zó­nák, a hang­fe­lü­le­tek és a dal­lam­nya­lá­bok, a szín­gaz­dag­ság és a ki­fe­je­zés, a lí­rai és a drá­mai moz­za­na­tok Lutoslawskira egyéb­ként is oly jellemzô vál­ta­ko­zá­sa ez­út­tal nem el­vont szép­sé­get ered­mé­nyez, ha­nem a mû va­ló­ság­gal ki­kény­sze­rí­ti az in­tel­lek­tu­á­lis-gon­do­la­ti ér­tel­me­zést. Még­pe­dig egy olyan in­terp­re­tá­ci­ós tar­to­mány­ban, amely megint csak meglehetôs egy­ér­tel­mû­ség­gel ha­tá­ro­ló­dik kö­rül.18

Ám az alap­kér­dés, a ho­gyan, to­vább­ra is meg­vá­laszo­lat­lan. Le­het­séges-e va­jon tény­leg olyan „elôítélet-mentes" be­fo­ga­dás, amely­nek ré­vén a meg­ló­dult gon­do­la­tok eb­ben és ép­pen eb­ben az irány­ban ka­lan­doz­nak el?

A Gor­don­ka­ver­seny egyik legföltûnôbb jellemzôje a gesz­ti­ku­lá­ló,   ágá­ló ze­nei nyel­ve­zet. A mû ze­nei nyelv és be­szélt nyelv ha­tár­mezs­gyé­jén fo­gant. Az em­ber­nek lép­ten-nyo­mon az a be­nyo­má­sa, mint­ha ez a ze­ne egy­sze­rû­en nem érez­né jól ma­gát a sa­ját bôrében. Nem le­het vé­let­len, hogy ál­lan­dó­an ki sze­ret­ne tör­ni a pusz­tán akusz­­ti­kus lehetôségek körébôl, hogy „ki­vé­te­les pil­la­na­tok­ban a szó meg­vál­tó ere­je után kí­ván­ko­zik",19 mint pél­dá­ul az el­szen­ve­dett le­ve­re­tés pil­la­na­ti­ban.

Be­széd­sze­rû­ség, parlando: fél­re­ért­he­tet­len mû­vé­szi gesz­tus. Még­sem tel­je­sen ha­szon­ta­lan föl­ten­nünk a kér­dést: mi tör­tén­ne, ha Lutoslawski meg­sér­te­né ezt a ha­tár­zó­nát, ha el­hagy­ná a ze­nei „sem­mit és min­dent" mon­dás mû­vé­szi vé­del­met nyúj­tó szfé­rá­ját, a mû­vé­szet­nek azt a „sem­mi­re sem kötelezô ol­tal­ma­zó jel­le­gét", amely a „köz­vet­len val­lo­más kendôzetlen nyer­se­sé­gé­vel szem­ben"20 nyil­vá­nul meg? Nem le­sel­ked­né­nek újabb csap­dák rá? Mi­ként le­sel­ked­tek Andrzej Wajdára is, ami­kor az - feltehetôen hagy­va, hogy a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek fé­kez­he­tet­len sod­rá­sa ma­gá­val ra­gad­ja - Szo­li­da­ri­tás-film­jé­ben, A vas­em­ber­ben el­ké­szí­tet­te a leg­se­ma­ti­ku­sabb ten­den­cia­fil­met, amely a sztá­li­ni kor­szak tucatművészete óta lét­re­jött. És saj­nos mû­vé­sze­ti szem­pont­ból egy­re megy, hogy mi­lyen cél ér­de­ké­ben.

A Wajda-példa nem vé­let­len. Lutoslawskinak a Gor­don­ka­ver­seny­ben pon­to­san azt si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­nia, ami­ben Wajda film­mû­vé­sze­te ez­út­tal csôdöt mon­dott. El­mé­le­ti­leg is fon­tos ada­lék ez ze­ne és va­ló­ság fö­löt­tébb bo­nyo­lult kap­cso­lat­rend­sze­ré­hez: nem ana­ló­gi­ák­ról van szó, nem is „programzenérôl" (hi­szen Lutoslawski mint­egy elôlegezi az ese­mé­nye­ket, míg Wajda ben­ne él a meg­ló­dult va­ló­ság­ban), még­is, a ze­ne­mû a len­gyel mû­vé­szet­nek ugyan­ah­hoz a fôáramához kap­cso­ló­dik, amelybôl töb­bek közt Wajda jelentôs mû­vei is ki­sar­jad­tak. Épp olyan „kí­mé­let­len se­bé­szi be­avat­ko­zás­sal" vág­ja fel „a tár­sa­da­lom gen­­nyes gó­ca­it", mi­ként ezt ron­cso­ló se­ma­tiz­mus nél­kül Wajda film­jei tet­ték a het­ve­nes évek­ben, az Ér­zés­te­le­ní­tés nél­kül, vagy A vas­em­ber elôzménye, A már­vány­em­ber.21

Mon­dom, ada­lék az el­mé­le­ti tisz­tá­zás­hoz is: majd­hogy­nem kéz­zel fog­ha­tó egy­ér­tel­mû­ség, amely mû­vé­szi­leg ter­mé­keny ho­mály­ba bur­ko­ló­zik. Lutoslawski bo­rot­va­élen tán­col­va is ké­pes fönntar­ta­ni az egyen­súlyt. Szó és hang kö­zöt­ti ter­mé­keny fe­szült­ség te­szi le­he­tô­vé, hogy Lutoslawski - anél­kül, hogy meg­ne­vez­né, mirôl szól a me­se, s anél­kül, hogy az utó­la­gos rá­ve­tí­té­sek esz­kö­zé­vel kel­le­ne az utó­kor­nak, a töb­bet tu­dó­nak él­nie -, pon­to­san ar­ról be­szél, le­ta­po­gat­va a tár­sa­da­lom tek­to­ni­kus moz­gá­sa­it, ami a nyolc­va­nas évek leg­ele­jén va­ló­ban be is kö­vet­ke­zett Len­gyel­or­szág­ban.

Ze­ne­tör­té­ne­ti meg­kö­ze­lí­tés­ben, az akusz­ti­kai kö­zeg­ben, a majd­hogy­nem egy­ér­tel­mû ér­tel­me­zés ga­ran­ci­á­ja, még pon­to­sab­ban fo­gal­maz­va, azok­nak az át­ér­tel­me­zé­sek­nek az el­in­dí­tó­ja, ame­lyek a be­fo­ga­dás fo­lya­ma­tá­ban ma­guk is je­len­tés­hor­do­zó­vá vál­nak: a mû­faj. Er­re ma­ga Lutoslawski is utal egyéb­ként: „A hang­sze­res ver­seny­mû­ben a ze­ne­kar ha­gyo­má­nyos sze­re­pe a kí­sé­ret vagy a di­a­ló­gus, vagy pe­dig a ze­ne­ka­ri tuttik el­vá­laszt­hat­ják egy­más­tól a szolisztikus sza­ka­szo­kat. Az én mû­vem­ben kis­sé más fel­adat jut mind a ze­ne­kar­nak, mind pe­dig a szó­lis­tá­nak. Szer­kesz­té­se so­rán igye­kez­tem kap­cso­lód­ni az ana­lo­gi­ku­san más mû­vé­sze­ti ágak­hoz, kü­lö­nö­sen a szín­ház­hoz. Konf­lik­tu­sos vi­szony­ról van szó. A hall­ga­tó szá­má­ra en­nek az elsô ze­ne­ka­ri belépéstôl fog­va nyil­ván­va­ló­nak kell len­nie, mi­vel a ze­ne­kar olyan tényezô, amely köz­be­lép, meg­sza­kít, sôt mond­hat­nánk, majd­hogy­nem za­var. Ezt »tárgyalási kísérletek«, di­a­ló­gu­sok kö­ve­tik. Ám ezt is új­ra csak meg­sza­kít­ja a réz­fú­vók egy cso­port­ja, ame­lyek­nek a mû­ben »intervenciós szerep« jut."22

A dest­ruk­tív erô sze­re­pe a di­a­ló­gus­ra törekvô szó­ló­hang­szer­rel szem­ben akusz­ti­ka­i­lag oly­an­­nyi­ra nyil­ván­va­ló, hogy vol­ta­képp min­den két­sé­get ki­zár. A mind­un­ta­lan közbelépô interruptok akusz­ti­ku­san egyér­tel­mû­en meg­határoz­zák az egész ver­seny­mû ér­tel­me­zé­si tar­to­má­nyát. A hang­sze­res ver­seny­mû, a mû­faj ha­gyo­má­nya­it foly­tat­va, s egy­szer­smind át­ér­tel­mez­ve, az ön­tu­dat­ra ébredô in­di­vi­du­a­li­tás és a ma­ga­sabb erôként föllépô, il­le­gi­tim erôszak szem­be­ál­lí­tá­sá­nak és ös­­sze­üt­köz­te­té­sé­nek ér­zék­le­tes szim­bó­lu­má­vá vá­lik.

Mi több: Lutoslawski vis­szatér „a ze­ne lé­nye­gé­nek egy két­ség­kívül nagy er­köl­csi ér­té­kû mozzanatá"-hoz, tud­ni­il­lik ah­hoz, hogy „sa­já­tos, élet­tel­jes mér­té­ké­vel éber­sé­get, szel­le­met, ér­té­ket visz az idô fo­lyá­sá­ba". An­­nyi­ban „er­kölcsös", amen­­nyi­ben „ser­kent".23 Ugyan­is a ha­ta­lom erôszak-mechanizmusaival nem a meg­fé­lem­lí­tett, a meg­alá­zott, a föld­re ti­port em­bert ál­lít­ja szem­be az exp­res­­szív in­dít­ta­tá­sú ze­nék jól be­vált sab­lon­jai sze­rint, ha­nem az au­to­nóm mó­don gon­dol­ko­dó és érzô em­bert. Ez a szét­zúz­ha­tat­lan em­be­ri mél­tó­ság még­sem pusz­ta érzelgôs el­vo­nat­koz­ta­tás, ha­nem a to­ta­li­tá­ri­us tár­sa­dal­mak tö­meg­em­be­ré­ben is ki­bon­tat­la­nul ott szun­­nya­dó erô. Tör­té­nel­mi erô, a „lent" ak­tív fo­gal­ma, amely­nek föl­is­me­ré­sé­re Lutos∑awski ze­né­je „ser­kent".

Bar­tók ha­tá­sa Lutoslawskira, mi­ként ô ma­ga vallotta,24 „élô fo­lya­mat", „éle­té­nek egyik le­zá­rat­lan fe­je­ze­te". In­nen néz­ve sem vé­let­len, hogy a Gor­don­ka­ver­seny kö­zép­pont­já­ban ép­pen a pa­nasz sza­kad föl ele­mi erôvel - mi­ként Bar­tók mû­ve­i­nek ex­po­nált las­sú té­te­le­i­ben oly gyak­ran.

Föltûnô eb­ben a „si­ra­tó­ban" (ame­lyet Lutoslawski megint csak egy­sze­rû­en „kantilénának" ne­vez) a hang­zás ar­cha­iz­mu­sa, a ke­let-eu­ró­pai duktus. A dal­lam­vo­nal kis, kvá­zi-pen­ta­ton gesz­tu­sok­ból te­vô­dik ös­­sze, egyes ele­me­ik zárt­lat­ként hat­nak, egé­szük­ben azon­ban „vég­te­len dal­lam­má" áll­nak ös­­sze. Az erôteljes, exp­res­­szív hang­hor­do­zás mélyérôl ki­kezd­he­tet­len ma­ga­biz­tos­sá­got hal­la­ni ki: olyan éthosz ez, amely­nek ré­vén a szólóhangszerrôl be­bi­zo­nyo­so­dik, hogy ké­pes a ha­son­ló­an „érzôket és gon­dol­ko­dó­kat" ma­ga kö­ré cso­por­to­sí­ta­ni.

Az érlelôdô kol­lek­tív aka­rat ka­ma­ra­ze­ne­sze­rû­en áttetszô, szo­lisz­ti­kus frak­tú­rák­ban vá­lik ér­zék­le­tes­sé (egy olyan kö­zös­ség meg­szü­le­té­sé­nek hor­do­zó­ja­ként, amely nem mos­sa el az egyé­ni ar­cu­la­tot). A „vég­te­len dal­lam­ban" konk­rét ala­kot ölt a „tö­rek­vés" ze­nei ké­pe.

És épp eb­ben a „tö­rek­vés­ben" fo­gal­ma­zó­dik meg a mû lé­nye­ge. Ab­ban, aho­gyan Lutoslawski ze­né­je föl­küz­di ma­gát a „si­ra­tó­tól" a cse­lekvé­sig, aho­gyan túl­lép az exp­res­­szivi­tá­son, és a dra­ma­tur­gi­ai ívet  át­len­dí­ti az egyé­ni aka­ra­tok öszszegzôdéseként megszületô kol­lek­tív akci­ó­ba.

Az­zal, aho­gyan Lutoslawski az apá­ti­á­val, a bé­nult­ság­gal, a tom­pa­ság­gal (ne fe­led­jük: ezek a jel­leg­ze­tes ke­let-eu­ró­pai nya­va­lyák az elsô han­gok­tól fog­va ott kí­sér­te­nek az egész ver­seny­mû­ben) egy citoyen-tudat for­má­ló­dá­sát sze­ge­zi szem­be, aho­gyan a mû erôvonalait a reménytelenségbôl föl­ve­ze­ti a szer­ve­zett el­len­ál­lás, a ki­kris­tá­lyo­so­dó al­ter­na­tí­va erôteljes ze­nei meg­fo­gal­ma­zá­sá­ig, nos, alig­ha túl­zok, ha azt ál­lí­tom, hogy ez­zel Wyspia´nski Menyegzôje óta a len­gyel szel­lem egyik leg­na­gyobb tel­je­sít­mé­nyét hoz­ta lét­re.

Ám a do­log így még túl egy­sze­rû len­ne. Ugyan­is nem csak an­nak a Ke­let-Eu­ró­pa szel­le­mi klí­má­ján gaz­da­gon bur­ján­zó ma­ga­tar­tás­nak a ra­di­ká­lis meg­ha­la­dá­sa van be­le­kom­po­nál­va eb­be a ze­né­be, amely­nek a „kri­ti­kai po­ten­ci­ál­ja" job­bik eset­ben is csak az ár­tat­lan do­ho­gás­ban me­rül ki (Ma­gyar­or­szá­gon ez a faj­ta kri­ti­ka­i­ság már-már in­téz­mé­nye­sült for­má­ban épül be­le a rend­szer mû­kö­dé­sé­be). Lutoslawski egy ré­teg­gel mé­lyebb­re ás, és lát­ha­tó­vá te­szi azo­kat a tár­sa­da­lom­lé­lek­ta­ni gyö­ke­re­ket, ame­lyek a len­gyel tra­gé­dia hát­te­ré­ben hú­zód­nak meg. Az a ro­man­ti­kus utópizmussal ter­helt hô­si­es­ség is ér­zék­le­tes­sé vá­lik eb­ben a ze­né­ben, ame­lyet a köz­be­széd egy­sze­­rû­en az­zal a ki­fe­je­zés­sel il­let: fej­jel ro­han­ni a fal­nak. A nagy tör­té­nel­mi lehetôségek el­ját­szá­sa: a len­gyel nem­zet­tu­dat egyik leg­sebezhetôbb, leg­ér­zé­ke­nyebb pont­ja. Wajdát ez a prob­lé­ma épp­oly erôteljesen fog­lal­koz­tat­ta (Csa­tor­na, Lotna, Menyegzô), mint Lutoslawski és Wajda kö­zös szel­le­mi ôsét, Stanisl/aw Wyspia◊skit, aki­nek Menyegzôjébôl a len­gyel iro­da­lom elôbújt - mi­ként Go­gol Köpönye­gébôl az orosz. Lutoslawski Gor­don­ka­ver­se­nye nem csak han­gu­la­ti­lag, nem csak at­mosz­fe­ri­ku­san, ha­nem a mû lé­nye­gét te­kint­ve is rá­rí­mel Wyspia´nski da­rab­já­ra: épp­úgy meg­idé­zi a len­gyel lel­ki­is­me­ret kí­sér­te­te­it, mint amaz.

A citoyen-tudat ki­bon­ta­ko­zá­sa tu­laj­don­kép­pen már a ver­seny­mû leg­szo­kat­la­nabb for­mai egy­sé­gé­ben, az introdukcióban meg­kez­dô­dik. Csak­hogy a meg­döb­bent hall­ga­tó­nak ott még csöp­pet sem vi­lá­gos, mirôl is van szó. Az ugyan­is, hogy egy nagy­for­má­tu­mú ver­seny­mû ilyen ter­je­del­mes, té­tel­nyi szolisztikus sza­kas­­szal in­dul­jon, a leg­ke­vés­bé sem ma­gá­tól értetôdô.

Az introdukciót - megint csak el­lent­mon­dás­ban Lutoslawski ide­vá­gó kijelentéseivel25 - a „meg­nyo­mo­rí­tott tu­dat fe­no­me­no­ló­gi­á­ja­ként" ér­tel­mez­het­jük. Kettôs tar­tal­mi (és ter­mé­sze­te­sen for­mai) moz­za­nat jel­lem­zi.

Elôször. El­sül­­lye­dés a vég­ze­tes una­lom­ban. A ki­áb­rán­dult tu­dat ön­men­te­ge­té­se: a tár­sa­da­lom alap­szer­ke­ze­te meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan, mit tu­dok én itt ten­ni? Az egyén bé­nult­sá­gá­nak adek­vát ze­nei meg­fo­gal­ma­zá­sa: egyet­len hang kí­nos, már-már el­vi­sel­he­tet­len­né vá­ló is­mé­tel­ge­té­se, va­la­mint en­nek „va­ri­á­ci­ói", ami­nek ré­vén csak a szür­ke­ség fo­ko­zó­dik.

Má­sod­szor. A re­zig­nált tu­dat belsô moz­gal­mas­sá­gát ki­tö­ré­si kí­sér­let­ként ér­zé­kel­jük. Olyan ma­ga­tar­tásként, amely a kor­lá­to­kat fesze­ge­ti. Ak­kor is, ha ez csu­pán még csak az el­len­ál­lás elsô, szub­jek­tív fá­zi­sa. Ösz­tö­nös vi­sel­ke­dés, in­kább lá­zon­gás, amely így, ma­gá­ra hagyatottan, szö­vet­sé­ge­sek nél­kül anar­chisz­ti­kus vo­ná­sok­kal ter­hes.

A belsô elé­ge­det­len­ség egyelôre nem tor­kol­lik iga­zi cse­lek­vés­be. El­ve­tél. A ze­ne tö­re­dé­kek­re hul­lik szét. Se­gély­ki­ál­tás­ok­ra. Si­ví­tás­ra. A konf­lik­tus „emb­ri­o­ná­lis" ál­la­pot­ban ki­me­re­vül.

Mind­járt az elsô interrupt után, a der­medt csönd­ben a hall­ga­tó­nak is de­ren­ge­ni kezd, mi tör­tént ed­dig. Az introdukcióban mind­ös­­sze a lí­rai sze­mé­lyes­ség belsô vi­lá­ga tá­rult föl elôttünk, kis­sé ha­son­ló­an ah­hoz, aho­gyan a he­ge­li Lo­gi­ka - „Is­ten gon­do­la­tai a te­rem­tés elôtt". A citoyen-tudat for­má­ló­dá­sa is meg­der­medt, emb­ri­o­ná­lis ál­la­pot­ban. Ám fe­szít a kény­szer, hogy el­hagy­juk a szub­jek­tív el­fo­gó­dott­ság szfé­rá­ját. A lí­rai moz­za­na­tok drá­mai ös­­sze­csa­pás­ba tor­kol­la­nak. S mint­ha a film­ben a ka­me­ra­ál­lás vál­toz­na: a szub­jek­tum mik­ro­vi­lá­ga a tár­sa­dal­mi fe­szült­ség­zó­nák to­tál­ké­pé­re vált át, egy­szer­smind meg­je­le­nít­ve Lutoslawski küz­del­mét sa­ját „Be­rüh­rungs­angst"-jával. A ha­ta­lom ebbôl a pers­pek­tí­vá­ból azon­ban egyelôre ki­kezd­he­tet­len­nek tû­nik.

Már megint a „ha­ta­lom"! Ho­gyan ke­rül is­mét Pi­lá­tus a cre­dó­ba? Új­ra és új­ra ze­nei elem­zé­sek­ben en­­nyi­re szo­kat­lan fo­gal­mak? Nem. Lutoslawski ugyan­is „tisz­ta" ze­nei meg­ol­dá­sok­kal újabb kul­csot ad a ke­zünk­be. Az introdukcióban weberni mikroszerkezetek for­má­já­ban egy egész Bach-szó­ló­szvit van el­rejt­ve (már az elsô hang­is­mét­lé­sek úgy hat­nak, mint Bach D-dúr szó­ló­szvit­jé­nek le­csu­pa­szí­tott vá­za). Szvit­nek és con­cer­tó­nak, e két különbözô el­vû mû­faj­nak az egy­más­ra ve­tí­té­sé­ben a „kis vi­lág" (szub­jek­ti­vi­tás) és „nagy vi­lág" (ha­ta­lom) szem­be­nál­lá­sa re­a­li­zá­ló­dik. És­pe­dig olyan kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel, hogy Lutoslawski a ver­seny­mû nagy­for­má­ját egye­ne­sen a „kis vi­lág" föl­old­ha­tat­lan belsô el­lent­mon­dá­sa­i­ból, a „szvit" szán­dé­kolt for­mai egyenetlenségeibôl ve­ze­ti le. S te­szi ezt megint csak kettôs irány­ban, úgy, hogy a két tényezô egy­mást ér­tel­mez­ze.

Egyfelôl. A kor­lá­tok el­le­ni ta­laj­ta­lan lá­zon­gás rá­rí­mel a cél­tu­da­tos kol­lek­tív ak­ci­ó­ra. Az introdukció két­ség­beesett csap­ko­dá­sa a me­ne­kü­lés tény­le­ges vész­hely­ze­té­ben tér vis­­sza, ahol az érett in­di­vi­du­a­li­tást meg­sem­mi­sü­lés fe­nye­ge­ti. A föl­fe­lé va­ló „tö­rek­vés", a küz­de­lem a fé­nyért, tel­jes ér­tel­mét csak a mû vé­gén nye­ri el, ami­kor a szó­ló­hang­szer az el­szen­ve­dett csa­pá­sok nyo­mán sem ad­ja fel, ha­nem föl­tá­pász­ko­dik, lépésrôl lépésre, hang­ról hang­ra küz­di föl ma­gát, és két­ség­beesett si­koly­ként is­mé­tel egyet­len ma­gas han­got. Akár­csak a mû elsô tak­tu­sa­i­ban, de men­­nyi­re más sze­man­ti­kai tar­ta­lom­mal!

Másfelôl. Ha egy­más­ra ve­tít­jük a kez­de­tet és a ze­ne­ka­ri tuttit, a tel­jes erôbedobással tá­ma­dó to­ta­li­tá­ri­us erôszakot, ak­kor a ver­seny­mû egész szer­ke­ze­ti épít­mé­nyé­nek kul­csa van a ke­zünk­ben, ami­re egyéb­ként, igaz, pusz­tán „for­mai" al­ko­tó­moz­za­nat­ként ma­ga Lutoslawski is hi­vat­ko­zik. A kez­det vég nél­kü­li hang­is­mét­lé­sei a rá­kö­vet­kezô tre­mo­ló­val az épp imént em­lí­tett hel­­lyel ös­­sze­vet­ve alig­ha ér­telmezhetôk más­ként, mint a ha­ta­lom belsôvé té­te­le­ként, az „ön­cen­zú­ra" jól is­mert me­cha­niz­mu­sa­ként, egy­szó­val: a sze­mé­lyi­ség ten­den­ci­ó­zus meg­sem­mi­sí­té­se­ként az „elállamiasított" em­ber­ben.

„Sza­vak, sza­vak, üres sza­vak" - mond­hat­ná mind­er­re Wyspi­ans­ki­val Lutoslawski.26 Ak­kor is: Lutoslawski Gor­don­ka­ver­se­nye szem­be­né­zés a len­gyel tör­té­ne­lem­mel, amely azon­ban élô va­ló­ság ma is, kísértô je­lenidejûség. In­nen van ere­je, hogy hoz­zá­já­rul­jon - ha egy­ál­ta­lán hagy­ják föl­sza­ba­dul­ni eze­ket az ener­gi­á­kat ben­ne - a tu­dat ébe­ren tar­tá­sá­hoz a mai Len­gyel­or­szág kon­szo­li­dá­ci­ós eu­fó­ri­á­já­nak vi­szo­nyai kö­ze­pet­te. Ha egy­ál­ta­lán ké­pe­sek va­gyunk még a ze­nét kri­ti­kai tu­dat­tal, tör­té­ne­ti tu­dat­tal meg­kö­ze­lí­te­ni, s nem hagy­juk, hogy - a kor­társ ze­ne is - ká­bí­tó­szer­ré vál­jék.

És ha ne­tán egy­szer majd ki­de­rül­ne, hogy csak „képzelôdöm"?

Ment­sé­gem­re szól­jon, hogy a mû­vé­szet egész tör­té­ne­te vol­ta­kép­pen sem­mi egyéb, mint mû­vé­sze­ti al­ko­tá­sok tör­té­ne­ti­leg ti­pi­kus fél­re­ér­té­se­i­nek tör­té­ne­te.

 

(1975-1986-2011)

Ba­lázs Ist­ván

Jegyzetek

1   Stanis∑aw Wyspia´nski: A me­nyeg­zô, II. felv. 8. je­le­net.

2     Meg­le­he­tô­sen ol­csó el­já­rás len­ne, ha Lutoslawski lá­tens el­len­zé­ki ma­ga­tar­tá­sá­ra an­nak a tény­nek az alap­ján pró­bál­nánk kö­vet­kez­tet­ni, men­­nyi­re egye­nes ge­rinc­cel állt ki a Szov­jet­uni­ó­ból az­óta ki­uta­sí­tott Rosztropovics mel­lett épp itt tár­gyalt mû­vé­vel, mi­u­tán az a „bo­szor­kány­ül­dö­zé­sek" éve­i­ben „me­ne­dé­ket" nyúj­tott Szol­zse­nyi­cin­nek. Ez az el­já­rás a le­he­tô leg­mél­tat­la­nabb len­ne Lutoslawski mû­vé­sze­té­nek nagy­sá­gá­hoz és ere­jé­hez, de ugyan­ak­kor fél­re­ve­ze­tô is, hi­szen a mû lé­nye­ge ma­gá­ban az akusz­ti­kai anyag­ban van meg­fo­gal­maz­va, s nem a „jólértesültekkel" va­ló összekacsintósdiban ölt tár­gyi ala­kot.

3     Lásd Fred K. Prieberg: Kraftprobe. Wilhelm Furtwängler im Dritten Reich. F. A. Brockhaus. Wiesbaden, 1986.

4     Thomas Mann: A va­rázs­hegy. Eu­ró­pa, Bu­da­pest, 1960, 142. Szőllősy Klára fordítása.

5     Uo.

6     Uo., 144.

7     Uo.

8     Tadeusz Kaczy´nski: Gespräche mit Witold Lutoslawski. Reclam, Lip­cse, 1976, 117.

9     B. M. Meciejewski: Twelve Polish Composers. Al­leg­ro Press, Lon­don, 1976, 52.

10  Bohdan Pociej: Lutosl/awski a warto´s´c muzyki. Polskie Wydaw­nict­wo Muzyczne (PWM), Krak­kó, 1976, 129-130.

11  Kaczy´nski: id. mû, 70.

12  Pociej: id. mû, 131.

13  Paroles tissées (1965), Livre pour orchestre (1968), Les espaces du sommeil (1975).

14  Pociej: id. mű, 116.

15  1966-67, 1983.

16  Mi-par­ti pour orchestre (1976)

17  Chaine 1 pour orchestre de chambre (1983), Chaine 2 (dialogue bril­lant pour violon et orchestre, 1985), Chaine 3 pour orchestre (1986).

18  E fel­té­te­le­zett ös­­sze­füg­gés köz­ve­tett bi­zo­nyí­té­ka szá­mom­ra az a kí­sér­let­so­ro­zat, ame­lyet kü­lön­bö­zô mû­velt­sé­gû és ze­nei elô­kép­zett­sé­gû em­be­rek kö­zött vé­gez­tem a het­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben. Ez idô tájt az ún. „len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek" köz­vet­len vis­­sza­ve­tí­té­sé­rôl még nem le­he­tett szó. Mind­azo­nál­tal az sem le­he­tett a vé­let­len sze­szé­lyé­nek mû­ve, hogy Lutoslawski Gor­don­ka­ver­se­nye (ter­mé­sze­te­sen a szer­zô ne­vé­nek vagy egyéb vo­nat­ko­zá­si pon­tok­nak az em­lí­té­se nél­kül) az as­­szo­ci­á­ci­ós lán­cot meg­le­he­tôs egy­ér­tel­mû­ség­gel ép­pen a ha­ta­lom és az in­di­vi­du­a­li­tás, az erô­szak és az egyé­ni aka­rat konf­lik­tu­sá­nak az irá­nyá­ban in­dí­tot­ták el, míg a ki­vá­lasz­tott kont­roll­mû, Penderecki Hi­ro­si­má­ja ös­­sze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul na­gyobb szó­rást mu­ta­tott.

19  Sza­bol­csi Ben­ce: Vers és dal­lam. Aka­dé­mi­ai Ki­adó, Bu­da­pest, 1972, 202.

20  Thomas Mann: Dok­tor Faustus. Eu­ró­pa, Bu­da­pest, 1967, 619. Szőllősy Klára fordítása.

21  Lásd Günter Agde: „Gespräch mit Andrzej Wajda", Sinn und Form, Ber­lin (Ke­let), 1978/3., 642.

22  Kaczy´nski, id. mû, 68.

23  Thomas Mann: A va­rázs­hegy, id. ki­adás, 144.

24  Be­szél­ge­tés Witold Lutoslawskival a Ma­gyar Rá­di­ó­ban 1981. no­vem­ber 15-én. Be­szél­ge­tô­part­ner: Ju­hász Elôd.

25  Kaczy´nski, id. mû, 68.

26  Wyspia´nski, id mû, I. felv., 10. je­le­net.

Az írás eredeti, német nyelvû változata „Macht und Ohnmacht der Musik" címmel jelent meg
a Neue Zeitschrift für Musik 1986. július/augusztusi számában; Schott Verlag (Mainz), 40-47.

 

 

Msztyiszlav Rosztropovics

 

1993

 

A zeneszerző mellszobra Kielcében

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.