Claude-Achille
Debussy

Három noktürn,
Egy faun délutánja, A tenger

Orchestre de Paris

vezényel  Daniel Barenboim

Virtuoso sorozat

Deutsche Grammophon 2012

Clair de lune -
Debussy favourites

Clair de lune, La plus
que lente, Nocturne,

Prelűdök I-II. (részletek),
Két arabeszk,

Vonósnégyes (3. Andantino), Children's corner,

Két tánc, Három noktürn,
Egy faun délutánja,
A tenger

Kocsis Zoltán, Katia és Marielle Labèque (zongora)

Timothy Hutchins (fuvola)
James Earl Barnes (cimbalom)

Vera Badings (hárfa)
Ysaÿe Vonósnégyes

Az Amszterdami Concertgebouw Zenekara, vezényel Bernard Haitink

A Suisse Romande Zenekara,
vezényel Ernest Ansermet

Új Philharmonia Zenekar,
vezényel Leopold Stokowski

Montreali Szimfonikus Zenekar,
vezényel Charles Dutoit

Decca 2012 (2 CD)

Akarjuk vagy sem, a legtöbb zeneszerzőről él bennünk egy egyszerűsített kép, mely az összetett portréból bizonyos fő vonásokat emel ki, sőt olykor abszolutizál is tulajdonságokat, torzítva ezzel az igazságot (ha egyáltalán beszélhetünk „igazságról", hiszen minden életmű annyiféle, ahány befogadója akad). Claude Debussy számomra zenei tanulmányaim kezdete óta egyet jelent a kifinomultság és elvontság keverékével, ama fennkölt és dekadens stílussal, melynek vidékein elsősorban ínyenceknek szánt különlegességek teremnek. Ha létezik a műveknek „magatartásuk", mindig úgy éreztem, a Debussy-kompozíciók nem nyitnak olyan közvetlenül a hallgató felé, mint Bach, Mozart, Beethoven, Schumann vagy akár Bartók zenéi. Az említettek alkotásaiban mindig felfedezni véltem egy gesztust: az újonnan érkezettek invitálását a belsőbb termekbe. Ravelnél is ráismerek erre a feltárulkozva befogadó mozdulatra, a titok nyitja tehát nem a sokat emlegetett „franciaság" körül rejlik. Debussy műveiben azonban számomra mindig ott lappangott a közöny és elzárkózás a hallgatóval szemben, mintha a zene nem feltétlenül kívánna kapcsolatot teremteni publikumával, s ha igen, csak néhány kiválasztott hölgy és kiválasztott úr jöhet szóba. A művek arisztokratizmusa?

Nem tudom, erről van-e szó, vagy a Debussy-stílusban eleve benne rejlő elvontságról. Magam ugyanis a különös távolságot nemcsak akkor éreztem mindig, ha olyan darabokról volt szó, mint a Pelléas és Mélisande, a Jeux, a Szent Sebestyén vértanúsága, a már idézett La Damoiselle élue (magyar címe: A kiválasztott hölgy), netán a Két tánc vagy a fuvolára, hárfára és brácsára írt Triószonáta - azaz a ritkaságokról -, hanem még a népszerű darabok, a Prelűdök, A tenger, a Három noktürn, az Ibéria vagy az Egy faun délutánja hangjaiból is a magasrendű túltenyésztettség illata lehelt rám. Régóta reménykedtem, hogy nincs igazam, s csak a „Debussy-szegény" magyar zenekultúra várat oly soká az igazi, értő és ráismerő találkozással. Most, a zeneszerző születésének 150. évfordulóján létrejött egy effajta találkozás - de ezúttal sem a hazai zeneélet jóvoltából, hanem két külföldi lemezkiadvány - ráadásul (de korántsem véletlenül) két népszerű lemez - segítségével.

Két Debussy-válogatást adott ki a közelmúltban az Universal cégcsoport, s mindkettőt a zeneélet „plebejusi rétegei", az átlagos zenehallgatók megnyerése céljából. Afféle best of... antológiákat. Az első a Virtuoso címke alatt jelent meg, a Deutsche Grammophon gondozásában. A Virtuoso új sorozat, s elnevezésével ellentétben nem szólóhangszeres bravúrdarabokat tartalmaz, hanem épp ellenkezőleg: a koncertrepertoár alapvető kompozícióit, abból a célból, hogy a zenével most ismerkedők vagy a kezdő hanglemezgyűjtők a legkedveltebb, legfontosabb opuszokat a lehető legjobb előadásokban, olcsón megszerezhes-
sék. Bachtól Rahmanyinovig - sőt tovább.A Debussy-válogatás-lemezen népszerű zenekari művek szerepelnek: a Három noktürn, az Egy faun délutánja és A tenger. Az Orchestre de Paris-t Daniel Barenboim vezényli, s a felvételek bizony már nem is tegnap, hanem inkább tegnapelőtt készültek: 1978-ban. (A lemezipar helyzetét jelzi, hogy a Debussy-évfordulóra nem jelent meg új felvétel, csak régiek újrakiadása. Igaz, a magyar zenehallgató mindezt akár büszkén is mondhatja, hiszen az újra kiadottak között ott van Kocsis Zoltán 15-16 évvel ezelőtt, 1996/97-ben készült és 1998-ban napvilágot látott, nagy jelentőségű felvétele a Prelűdök két kötetéből, a Children's cornerből és néhány ritkaságnak minősülő zongoradarabból. Az Universal berkeiben tehát a mostani Debussy-évfordulónak Kocsis az egyik központi alakja.) Barenboim, az idén hetvenéves zongoraművész és karmester jellegzetesen képviseli a hullámzó színvonalú nagy muzsikusok prototípusát - ezen a CD-n szerencsére egy hullámhegy csúcsán áll. 1975 és 1989 között (Solti György után és Szemjon Bicskov előtt) majd' másfél évtizedig az ő zenekara volt az Orchestre de Paris - és e felvételek tanúsága szerint nagyon jól megértették egymást. Pár hónapja egy hozzám közel álló személy egy nemzetközi zenetudományi konferencia kísérőprogramjaként két estén át hallgatta Barenboim és a Staatskapelle Berlin Bruckner-előadásait Bécsben, és így számolt be tapasztalatairól: „tudod, csak áll ott, nem is nagyon vezényel, lényegében nem csinál semmit, néha a közönséget nézi - és mégis minden csodálatosan megszólal". Hát igen, ezt hívjuk a személyiség kisugárzásának. Fischer Iván is valami hasonlót írt le egyszer, egy kerek születésnap kapcsán, Abbadóról. Tudniillik azt, hogy a karmester gyakorlatilag alig próbál, nem is mond zenekarának semmi megfoghatót, aztán mégis szól, ami szól - nem akármi. Ezen a Debussy-lemezen az a szép, hogy a zenekar úgy virtuóz és pontos, hogy közben nem veszítjük el a spontán lendület és elengedettség örömét. A Három noktürnben Barenboim feltárja a tételek 19. századi, romantikus-szimbolista gyökereit, élnek és hatnak a gyakorta sötét és elmosódott színek, a Faun atmoszférájában ott munkál a mitológiai homály, a valőrök és dinamikai fokozatok újra és újra bársonyosan átolvadnak egymásba, A tenger viszont rendkívüli plaszticitása ellenére csupa hullám (persze milyen is legyen a tenger?) és folt - képszerűvé konvertálódó hanghatások egymásra torlódó tömege. Azt is igen-igen pregnánsan felszínre segíti ez a felvétel, hogy milyen radikálisan modern mű A tenger (amely, gondoljunk néha erre, csupán nyolc évvel Brahms halála után keletkezett), milyen újszerű és eredeti a zenekarkezelése, és hogy az utóbbi milyen nyílegyenesen mutat a fiatal Stravinsky felé. Elegáns, festői, költői és a kidolgozottság keretein belül nagyvonalú Barenboim és a párizsi zenekar közös muzsikálása.

Már az előző CD-n a három zenekari mű hallgatása közben is az volt az alapélményem, hogy a lemezcég a Barenboim-kiadvánnyal sikeresen közvetít egy eretnek sugallatot: azt, hogy Debussy könnyű zeneszerző, zenéi szórakoztató darabok. Ez a második, kétlemezes album még sokkal inkább felerősíti ezt a benyomást - amely persze ilyen sarkosan fogalmazva („könnyű", „szórakoztató") nyilván nem egészen felel meg a valóságnak, de talán mégis változtat a zeneszerző befogadás-történetének szociológiai vetületén, ha megjelenik egy-két olyan lemez is, amely arra figyelmeztet: a nagy Claude-Achille zenéje nemcsak a highbrow közönségrétegé, éppenséggel birtokba veheti más is. (Debussyt a népnek!) A lemez 28 tételét hallgatva elámulunk: hát ilyen sok népszerű darabot írt a Saint-Germain-en-Laye-i porcelánkereskedő fia? Persze, tudtuk, hogy neki is van egy-két olyan slágere, mint Ravelnek a Boléro vagy a Pavane - de hogy ennyi? Mert ez a lemez szerkesztőjének egyszerű és ártatlan trükkje: szinte csupa ilyet helyez egymás mellé. Ebben a kontextusban aztán még a csoda is megtörténik: azok a darabok, amelyek egyáltalán nem tartoznak ebbe a kategóriába - a Vonósnégyes lassú tétele vagy a hárfára és zenekarra fogalmazott Két tánc (Danse sacrée; Danse profane) -, átlényegülnek és könnyen befogadhatóvá válnak.

Ezen a két lemezen is ott van a Három noktürn, a Faun és A tenger - de mintha valami tudatos pedagógia munkálna a háttérben, az előadás itt éppen a fordítottját valósítja meg annak, amit a Barenboim-album kínál. Charles Dutoit pálcája alatt a Montreali Szimfonikusok nem az elengedettségből hozzák létre, mintegy a rugalmasan változó hangulatok és egymásba áttűnő színek „melléktermékeként" a pontosságot, hanem éppen ellenkezőleg: itt, mint valami vegykonyhában, minden a pontosan kimért alkotóelemekből tevődik össze (Dutoit száraz technikájú, komoly és szigorú karmester, mint azt az idei Tavaszi Fesztiválon tapasztalhattuk) - és ennek mellékterméke lesz itt a hangulat varázsa: pára és folthatás, gesztus és energiahullám. Mindez nem véletlen: Dutoit, a nagy zenekar-pedagógus nyilván nem tudta volna néhány év alatt jelentős együttessé átgyúrni a Montrealiakat, ha nem a „pontos költészet", a virtuóz kidolgozás elkötelezettje.

A lemezalbum főszereplője Kocsis Zoltán. A szerkesztés vörös fonálként vezeti végig a két lemez kontextusán a magyar művész előadásában megszólaló zongoradarabokat, amelyek főleg prelűdök - de nem csak azok, hiszen halljuk a verlaine-i ihletésű Suite bergamasque-ból a lemeznek címet adó Clair de lune-t, a Két arabeszket, a La plus que lente-ot, és három tételt a Children's cornerből is. A magyar kritika persze annak idején, majd' másfél évtizede méltatta már a Prelűdök kétlemezes Philips-albumát (Kocsis Philips-korszakának impozáns kettős vonulata volt a meghatározó Bartók- és Debussy-felvételek sora), úgyhogy most elég annyi: újra és újra elámulunk, mennyire nem az előadói konvenciókból ismert Debussy-sztereotípiák jegyében közelít a zongoraművész a tételekhez. Nem a folthatás - vagy nem csak az - itt a döntő, legalább annyira fontos a pont és a vonal. A hallgatónak az az érzése, azért alakult ez így, mert Kocsis Zoltán játékában, zongoraművészi pályája csúcsán (s ez alighanem éppen akkor volt, amikor ezeket a felvételeket készítette) mélyen és leszűrten mindig jelen volt két alapvető, az ő esetében életre szóló tapasztalat: a Bach- és a Bartók-zongorázásé. Ezért, hogy itt, Debussy-felvételein minden olyan plasztikus és tiszta; hogy a faktúra mindig áttekinthető. (Persze mégsem csak Kocsis zongorázik remekül ezen a két lemezen: a Kis szvit két előadója, Katia és Marielle Labèque kifogástalan hangszeres eleganciával és példás érzékenységgel jeleníti meg a ciklus tánckaraktereinek könnyed lebegését, a múltba révedő archaizmus fátyolos hangulatát.)

Ahol nincs jelen Kocsis, ott is utal néhány szellemes szerkesztői rím az ő produkcióira. Három ilyen „duplázás" bukkan fel a két lemezen: három olyan zongoramű akad, amelyet zenekari változatban is meghallgathatunk, s mindegyik delikát élmény. A Clair de lune zenekari változata lehetővé teszi, hogy Debussy közeli barátja, a nála 16 évvel fiatalabb karmester és zeneszerző, André Caplet is elénk lépjen, legalább jelképesen (Caplet fontos figura volt Debussy életében, és más műveit is meghangszerelte). A La plus que lente szerzői hangszerelésű zenekari veziója Ernest Ansermet vezényletével azért érdekes, mert ebben cimbalmot is hallunk (ezt a hangszert a 20. századelőn Debussy helyett inkább Stravinskyhoz kapcsolja a köztudat). A hangzás felszínre hozza a valcerben rejlő szalonzenei lehetőségeket - a legkevésbé sem a szerzői szándék ellenére. A legtanulságosabb azonban Az elsüllyedt katedrális - Leopold Stokowski lenyűgöző pompájú, látomáserejű zenekari átiratában és tőről metszett romantikájú vezényletével.  A hangszerelés és az előadásmód tudatosítja és felerősíti a zongorára komponált eredetiben amúgy is benne rejlő pátoszt, világossá téve a mű kapcsolatát a 19. századi orosz zenével. Egyszerűbben fogalmazva: az válik kézzel foghatóvá Stokowski verziója jóvoltából, hogy Az elsüllyedt katedrális nem születhetett volna meg Muszorgszkij Egy kiállítás képei című ciklusának záró tétele, A kijevi nagy kapu nélkül.