„A művészet a legszebb a vallások között”

Claude Debussy kritikáiból (2)

Szerző: Fazekas Gergely
Lapszám: 2012 szeptember

S.I.M, 1912 december

A  zenekritika egészen különös módon értelmezi olykor a zene iránti tiszteletet.

A „kakasülő" közönsége bántalmazni merészelte Théodore Dubois úr1 egyik szimfóniáját, a kritikusok pedig jól elbántak ezzel a szegény közönséggel, s egészen odáig mentek, hogy azzal vádolták: rosszul viselkedik. Persze jobb lett volna, ha a közönség magában tartja a véleményét, a csend ugyanis ilyen esetekben a legkeményebb kritika. Mégis, nem kellene egyezségre jutnunk a tekintetben, hogy Théodore Dubois úr hivatalos pozíciója vajon kötelezővé teszi-e az iránta való tiszteletet? Írt egy igen kiváló összhangzattan-könyvet, és nagyszerűen vezeti a Conservatoire-t. Operáit keveset játsszák, az igaz, de hát a Fehér asszonyt2 meg egyáltalán nem, pedig elbűvölő vígopera, annak a valódi francia hagyománynak a képviselője, melynek oltalmában oly sok házasság született és ment szét, és amely joggal igényli az olasz verizmus pecsétjét.

Théodore Dubois úr szépen lekerekített élete végén fejébe vette, hogy szimfóniát ír, a közönség pedig (a kakasülőé legalábbis) keresetlenül éreztette vele, hogy ennek semmi haszna, s még csak nem is válik a zene, különösen a francia zene dicsőségére. Hol a hiba? És miért kellett emiatt ilyen rémült képet vágni? Franciaországban a klasszikus ízlést már akkor megöltük, amikor unalmas embereket bíztunk meg azzal, hogy keltsék fel iránta a tiszteletet. Jó pár évre lesz szükségünk, hogy elfelejtsük annak a tanár úrnak fejét, akinek fel kellett mondanunk „Atália álmát",3 s alighanem később is gyakran összekeverjük majd őt Racine-nal. A tisztelet nem tehető kötelezővé a művészetben, s ehhez hasonló tévedésekkel akadályozzuk rengeteg ember útját, akik kizárólag a régiségek iránt éreznek tiszteletet. Régóta az a rögeszménk, hogy irányításunk alá vonjuk a világ legkevésbé sem irányítható dolgait, s ez a rögeszme végül elárasztotta a művészetet is. Ha zenélni szeretnénk, azonnal alapítunk egy társaságot, melyben az egymásnak ellentmondó elemek végül általában kioltják egymást. Szeretnénk zenét tanulni? Választhatunk a Conservatoire és a Schola Cantorum4 között, ahol, legyünk bár zseniálisak, mint Bach, vagy tehetségesek, mint Chopin, ugyanazoknak a szabályoknak kell alávetnünk magunkat. Egyszerűen nem tudom felfogni, milyen csoda folytán kapcsolódhat egymáshoz e két szó: művészet és szabály.

Karikatúra Théodore Dubois-ról (1899)

A reneszánsz mesterek gyakorlatához talán nem kellene visszatérnünk, hiszen az aligha felelne meg a mi korunknak, ihletet azonban meríthetnénk belőle, hogy újra hűek legyünk ahhoz a szabad ég alatti tanításhoz, amikor a diák a tanítvány szép címére tehetett szert és mesterétől legalább annyira tartott, mint amennyire szerette őt.

Ne keverjük össze a tiszteletet, amely nem több az erények egyikénél, a művészettel, amely a legszebb a vallások között: szeretet és jóindulatú önzés adják a lényegét.

A hónap koncertjei

Az árnyéktól a fényig címet viselő triptichonban, melynek szerzője Paul Pierné úr,5 kétségtelenül az „árnyékot" kell előnyben részesíteni a „fénnyel" szemben, és külön kell választani a második darabot - az első ugyanis alig volt több helyben fogyasztott zenei kidolgozásnál. Egy „bécsi keringőre" emlékeztető ritmikai alakzat segítségével szitakötők próbálnak repkedni, miközben a tájkép mélyén a nimfák Isadora Duncan6 kisasszony legújabb módszere szerint forgolódnak. A darab zenekari színe igen finoman idézi fel azokat az utolsó órákat, amikor az éjszaka bensőséges tündérvilága sajnálja átadni helyét a rideg reggelnek. (Tekintettel arra, hogy nem ismertük a darab programját, lehetséges, hogy P. Pierné úr egészen más tájat képzelt el, mint mi. Ebben az esetben elnézését kérjük.)

A harmadik darab kezdetén mintha újrakezdődne a második; puszta figyelemfelkeltésről van szó, s egyébként nem is kellemetlen a zene. Itt kapnak helyet azok az erőfeszítések, melyeknek köszönhetően a fény legyőzi az árnyékot. A szemérmetlen hegedűk azonban sajnos a trombiták elé tülekszenek, és fogadásokat kötnek, hogy ki tud egy ütemben több hangot játszani, a cím alapján elképzelt szép fény végül tehát kissé szórtan jelenik meg. P. Pierné úr a legutolsó divat szerint öltözteti zenekarát. Nem feledkezik meg a keleti szövetek kibontásáról sem, melyek nélkül ma már elképzelhetetlen egy jó zenekar. Ízlését mindenesetre végig megőrzi, és soha nem esik olcsó magamutogatásba. Néha azt kívánja az ember, bár lenne kevésbé eltervezett a megvalósítás, és áradna szabadabban az érzelem. Ugyanezen a koncerten elénekelték az Arkangyal áriáját a Megváltásból.7  P. Pierné úr megfigyelhette, hogy meddig lehet elmenni az „érzelmek kiáradásában".

Különös összefüggések fedezhetők fel Böcklin8 és Richard Strauss művészete között... Ugyanaz a nemtörődömség az előre elgondolt rajzolat vonatkozásában, ugyanaz a hajlam, hogy a formát közvetlenül a színekben keressék, s hogy ezekből a színekből drámai képeket hozzanak létre. E két mester közül az első már nem tud változtatni a stílusán, mivel halott; a másodiknak azonban, mivel kétségtelenül él, nem kellene ügyelnie arra, hogy semmit se változtasson a magáén, mivel mind az öt földrészen szórja az érzelmeket.

A „polgári szakácskönyvben" a következő óvatos tanácsot olvashatjuk a „nyúlpörkölt" receptjében: „vegyen egy nyulat!" Richard Strauss más eljárást követ. Egy szimfonikus költemény elkészítéséhez megfelel neki bármely zenei ötlet; persze éppen ettől lesz oly nagyszerű illuzionista, hogy a legedzettebb fakírral is felveszi a versenyt.

A Halál és megdicsőülésben ugyan nincs meg a Till Eulenspiegel szikrázó biztonsága vagy a Don Juan szenvedélyes fellengzőssége, mindazonáltal tartalmaz néhány Richard Strauss szívének kedves formulát, amelyeket feljavít a mű folyamán.

Az eleje olyan szagot áraszt, mint egy sírbolt, melyben mintha ijesztő lárvák mozognának; a lélek kemény harcoknak adja át magát, s minden erejével arra törekszik, hogy megszabaduljon nyomorúságos testétől, mely ide szögezi őt a földhöz. De íme, egy oboa olaszos jellegű dallamot énekel. Hogy miért is, arra nem jövünk rá azonnal, mivel nem gondolunk időben a mindvégig rejtélyes lelkek végtelen vándorlására. Egyébként, ha arra vetemednénk, hogy meg akarjuk érteni, mi is történik egy szimfonikus költeményben, a legjobb, ha meg sem kísérlünk írni róla. - Nem a zsebkalauzok olvasatáról beszélek, amikor betűkkel jelölik egy-egy frázis tagjait, s azzal kívánjuk tompítani a szerző és a hallgatók között fennálló gyakori félreértések élét, hogy az előadás során megpróbáljuk megfejteni ezeket a betűket. - A megdicsőülés aztán a közönség szeme láttára játszódik le, s nincs benne semmi látványos trükk, eltekintve a hatalmas C-dúr akkordoktól. Ez a hangnem nyújtja a legerőteljesebben az örökkévalóság érzetét.

Egyáltalán nem bizonyított dolog, hogy a zene otthonosabban mozog az emberfölöttiben, mint a puszta emberiben. Ez erőltetett és általában irodalmi vélekedés. És még ebben az esetben sincs szükség programra, mely az irodalmat „mézesmadzagként" vonzza magához, elegendő a legegyszerűbb, legmeztelenebb zene. A Halál és megdicsőülés bizonyos részei ezért is tűnhetnek némiképp üresnek, mert nem indokolják a címet. Emiatt azonban nem hibáztatható senki, még Richard Strauss sem, akinek zsenije nem tűr semmiféle ellentmondást.

Marcel Baschet festménye 1884-ből

December 1. vasárnap: Beethoven-fesztivál... Egy fesztivál, melyre nagy szükség van, és ha belegondolunk, még hasznos is: ellazíthatjuk szellemünket. Végre nincs más dolgunk, mint csodálni a megszólaló műveket, s jól tájékozott mosolyokat váltani meghatározott zenei pillanatokban, mindig ugyanazokban, mivel ezek nemzedékről nemzedékre öröklődnek.

A kijáratnál teljes biztonsággal jelenthetjük ki: „Ez a Beethoven! Micsoda géniusz!" - és ennél méltányosabban aligha viselkedhetnénk, mivel az ellenkező vélekedés még ennél is ostobább sznobizmus volna. Senki nem fél attól, hogy el kell viselnie az ideges feszültséget, mely azoknak a vasárnapoknak a sajátja, amikor az egyik „fiatal szerző" műveit adják elő... Először is, az embernek muszáj véleményt alkotnia, ami nem annyira kényelmes dolog. És vajon úgy kell-e tennünk, mintha megértettük volna a művet? Vagy tegyünk úgy, mint aki soha nem is akar hallani a tendenciózus harmóniákról? Micsoda dilemma! Valójában igen gyakran rossz a látásunk - bizonyos kevéssé híres tájak tudnának mesélni erről, ahogy arról is, hogy meddig mehet el az ítéletalkotás képzelőereje -, de nem lehetséges-e, hogy még ennél is rosszabb a hallásunk?

Nyugodtak lehetünk abbéli meggyőződésünkben, hogy vannak tiszteletre méltó emberek, akik csak minden nyolcadik ütemet hallanak meg... ez az aritmetika persze nem csalhatatlan, egyénenként változó lehet, természetes hát, hogy egy darab végén hiányozni fognak nekik ütemek, s hogy a számításaik nem lehetnek pontosak. Nem könnyű ezt a hiányosságot bevallani, hacsak nem folyamodnak ahhoz a szokásos cselhez, hogy gondterhelt arccal azt mondják: „Többször meg kell még ezt a művet hallgatnom..." Nincs ennél hamisabb kijelentés! Ha jól halljuk a zenét - tekintsünk el most a megfelelő tanulmányoktól és gyakorlástól -, akkor azonnal hallunk mindent, amit hallani kell. Ami ezen túl van, az a környezeten vagy a külső hatásokon múlik. A közönség önmagától soha nem ellenséges a zenével szemben, s gyakran még a szerző neve sem érdekli, ami szép lecke a szakembereknek. Csakhogy vannak borzalmas dilettánsaink - akik nem szórakozni jöttek -, és előttük nem szabad ostobaságokat mondani. „Viselkednek" hát, mint a kisgyerek, akinek azt a tortát kell „választania", amihez egyáltalán nem fűlik a foga, s aztán duzzog. Ôszintén mondom, nem olyan vicces közönségnek lenni. Azt kívánhatjuk, hogy maradjon meg számukra néhány vasárnap a bilboquet9 tanulmányozására. Ez a játék ugyan különleges ügyességet kíván; de legalább nincs szükség hozzá semmilyen különleges hallószervi képességre.

S. I. M., 1913 március

Az előfutári hivatás a legrégibb ókorig visszavezethető. Isten előfutárát mindazonáltal nem ismerjük... a neve legalábbis nem maradt fenn. Igaz persze, hogy a világűrben tekintélyes mennyiségű „anyag" található, s a legkisebb bolygó átalakításához is több évszázadra van szükség.

A legújabb kozmogóniai kutatások szerint szinte biztosnak tűnik, hogy az ember előfutára a majom volt. A zenében - ami jelen esetben számunkra érdekes - az előfutárunk az a vadember volt, aki elsőként ütött egymásnak két fadarabot. Az egyik, üreges lévén, zengett, s ez elég volt ahhoz, hogy e vadembert szórakoztassa. Egy másik, ötletesebb vadember madzagot feszített az üreges fadarabra, s azt vakargatni kezdte őrületes, manikűrözetlen karmaival... Kétségtelen, hogy innen származik az a harmóniailag előkészítetlen nónakkord, mely a későbbiekben alapvetően kavarta fel a zenei világot.

Az előfutári hivatás aztán a zenével együtt fejlődött, azaz minél többet zenéltek, annál több lett az előfutár. Ha bizonyos korokban hiányzott is, a következő kor kitalált egyet, ami különösen nehézzé teszi e mesterség pontos jelentőségének megállapítását, annál is inkább, mivel az előfutár sokszor csak másodkézből való, amint azt egy újkeletű kaland is bizonyítja, mely annyira félelmetes, hogy legismertebb zenetudósaink sem vettek róla tudomást eddig. Engedjék meg az anekdota kedvéért, hogy az eset legfontosabb tényeit felidézzük.

Németországban, a 18. század második felében élt egy tudós zenész, bizonyos Friedrich Wilhelm Rust, Philipp Emanuel Bach tanítványa, később Anhalt-Dessau hercegének udvari karmestere; 1796-ban halt meg, s számos művet hagyott hátra, melyeket pártfogó hercegének szórakoztatására írt. Néhány darabja még életében megjelent nyomtatásban: ezek szinte azonnal a feledés homályába merültek. Friedrich Wilhelm Rustnak volt egy unokája, aki megörökölte ismeretlen nagyatyjának kéziratait, egyúttal pedig zenei tudományát is. „Wilhelm Rust professzor" néven kántor lett a lipcsei Tamás-templomban, melyet a nagy Johann Sebastian Bach tett híressé.

Egy Nemzetközi Társaság felhatalmazva érezte magát arra, hogy Wilhelm Rustot bízza meg a feladattal: készítse el e nagy mester korábban ismeretlen kantátáinak első kiadását.

A „nemzetközi" bizalom kedvet csinált az ekkor már „tiszteletbeli professzor" Wilhelm Rustnak, aki úgy döntött 1885-ben, hogy megjelenteti nagyapjának egy tucat nagyszabású szonátáját. Ez forradalmat idézett elő a zenei világban. Franciaországban iskolánk vitán felül álló mesterei egy percig sem haboztak Rustot „Beethoven előfutárának" nevezni. Sőt, odáig mentek, hogy Beethoven fölé helyezték zsenijét. Pre-wagneri harmóniákat fedeztek fel e szonátákban, a vezérmotívumok helyes használatát, s a kétség legkisebb szele sem érintette meg őket - milyen csodálatos dolog a tudomány!

Közben létrejöttek a Rust-társaságok; az egyiknek az igazgatója, Ernest Neufeldt úr felvetette annak lehetőségét, hogy újabb remekművek kerülhetnek elő azok közül a kéziratok közül, melyeket Wilhelm Rust a halála miatt nem tudott felhasználni, s amelyeket a Berlini Királyi Könyvtárra hagyott. Neufeldt úr felfedezése azonban nem volt jó másra, mint hogy lássuk, miként tűnik el Beethoven, Wagner stb. előfutára. A szonáták csodálatos modernizmusából nem maradt más, csak egy letűnt kor szertefoszló illata... nincsenek sikamlós harmóniák, nincsenek a legújabb fajta modulációkkal ötvözött régi hangnemek... nincs más, csak a sötét semmi!10

Először is tévesen értelmezzük azt a szomorúságot, amely Neufeldt úrból szakadt fel a Die Musik hasábjain:11 elég lett volna megállapítania Beethoven életművének dicsőséges egységét, és hogy Wagner maradt a vezérmotívumok felelősségteljes tulajdonosa. Még ennél is jobban félreértjük Rust unokájának furcsa célját - amint azt Théodore de Wyzewa12 úr is jelezte, aki a Le Temps-ban E. Neufeldt úr sirámairól beszámolt -, mivel Wilhelm Rust professzor nem gondolván szükségesnek nagyapja kéziratainak megsemmisítését, a csalás felfedezését kiszolgáltatta az első arra járó kutató kénye-kedvének.

Szerettük volna, ha a mi egyik kitűnő zeneírónk fedezi fel ezt a csalást, bár ez sem árult volna el többet erről a különc „esetről"; legközelebb majd bizalmatlanabbak lesznek a szélhámosokkal szemben, akik mögött olykor egy előfutár áll.

De szakadjunk el a Rust családtól, és térjünk vissza azokhoz a kérdésekhez, melyek szorosabban kapcsolódnak mondanivalónk tárgyához.

A könnyebb érthetőség kedvéért hasonlítsuk össze a hangokat a szavakkal: mindenki ugyanazokat a szavakat használja. Mégis, miből származik ugyanezeknek a szavaknak a bája és az az új fény, amelyre néhány írónak köszönhetően szert tesznek, ha nem a különleges elrendezésből?

Debussy, 1900 - Edvard Grieg Archives, Bergen Public Library

Ugyanígy, vannak akkordok, amelyek mindenféle zenében megjelennek, mégis, honnan származik váratlan varázsuk, ha nem a „hangzások elrendezéséből", amit nem lehet megtanulni, mivel sehova nincs leírva, látható módon legalábbis nincsen. Csak a kiválasztottak sejtik meg, miután megfigyelték a mesterek látszólagos talányait; jónéhányszor tévednek persze, és érzelmeik okát messze keresik attól a csendes kis saroktól, ahol - akárcsak a magas fűben az ibolyák illatos szelídsége - megbújik a harmóniák szépsége.

Az egyes hangzások „elrendezése" mellett ott van aztán az is, hogy el kell dönteni pontosan, mi van előttük, és mi jön utánuk. Ez persze már egy másik történet, amiről a nagy és megfontolt személyiségeknek nem érdemes beszélni! További kérdés: még egyetlen építésznek sem jutott eszébe, hogy egy másik építész szemére vesse, amiért hozzá hasonló köveket használ! Legfeljebb meg lesz lepve, ha ugyanazokat a vonalakat fedezi fel valamelyik társa művében. A zenében ez nem így megy, mivel egy modern zeneszerző nyugodtan másolhatja egy klasszikus mű formáit anélkül, hogy bárki is felháborodna. Sőt gratulálnak neki érte. (A hagyománytiszteletnek különös megnyilvánulási formái vannak!) Amikor azonban valaki egy úgynevezett ismeretlen (?) akkordot alkalmaz, azonnal felmorajlik a „tömeg", és halljuk a kiáltásokat: „Tolvaj! Fogják meg!" Még egyszer mondom, egy akkordnak pusztán annyi szerepe van a hangzó építményben, mint egy épületben egy kőnek, s csak az alapján ítélhetjük meg a valós értékét, hogy milyen helyet foglal el a műben, mennyire szolgál biztos támasztékul a dallamvonal rugalmas ívének.

Évszázadok óta ugyanazokat a hangokat használjunk, amikor álmainkat lefordítjuk, ahogy ugyanazokat a szavakat használjuk az íráshoz is. Abból, hogy mégis különbözőképpen írunk és komponálunk, olyan kérdések származnak, melyek újabb és újabb kérdéseket vetnek fel. Ezek mindenesetre csökkenteni látszanak azt a jelentőséget, amit az előfutári hivatásnak tulajdonítunk. Egyszerűbben szólva: az előfutár vajon nem csupán olyan ember, aki hasznot húz kora gyengeségéből?

Concert Colonne

Ernest Fanelli úr kalandja lényegét tekintve átlagosnak mondható.13 Nyomorban élt harminc éven keresztül, s teljes poggyásza nem volt más, mint a világ legszebb ábrándjai. Amikor aztán elveszítette türelmét, egy utazóláda mélyébe temette álmait, elfelejtette őket, és azzal törődött, hogy egyszerűen csak éljen! Egy alkalommal látogatást tett Gabriel Piernénél,14 aki megdöbbent azoknak a kéziratoknak az írásmódjától, amit Fanelli mutatott neki, s érdeklődni kezdett a zenéje iránt. - Hasonló történt Edgar Allan Poe-val is ifjú korában, amikor ismeretlenként, pusztán szép írásmódjának köszönhetően megnyert egy versenyt.15

Az embert általában félénkké teszi, ha van mondanivalója. Ernest Fanellinek ugyanakkor voltak barátai, akik igazán lehettek volna a szószólói. Gyakran ütközünk hasonló történetekbe, a sors eme játékaiba, amelyek mögött legalább annyi keserűség rejlik, mint gyáva tunyaság.

1912. március 17-én Gabriel Pierné, akinek ritka szívélyes gesztusáért köszönettel tartozunk, bemutatja a Szimfonikus képek első részét; a darab Théophile Gautier A múmia regénye című műve alapján készült. Hatalmas siker; heves indulatok. Döbbenet; értetlenség; a felelősök keresése. Felelősök persze nincsenek, hiszen nincs bátorságunk hozzá, hogy ráleljünk annak okára, miért is vettünk semmibe valakit korábban.

1913. február 23-án Gabriel Pierné bemutatja a Szimfonikus képek második részét is. A fogadtatás érezhetően más. A dicsőség szeszélyét kell látnunk ebben? Mindenesetre most az a fontos, hogy Ernest Fanelli, akit nem sürget már az élet, eldöntse, mit is szeretne megmutatni a világnak. Jelen pillanatban túl engedelmesen hallgat a jól ismert démonra, amely azt parancsolja neki, hogy halmozzon egymásra minél több hangot, és ügyet se vessen az egyensúlyra.

Kifinomult érzéke van a dekoratív muzsikához, amely azonban a hangfestésben olyan aprólékosságig hajtja, hogy végül szem elől téveszti önmagát, és elfelejti, zenéje miként lehet meggyőző minden egyéb támogatás nélkül. Csak legyen képes magába szállni - az élet tartozik neki ennyivel -, és barátságosan bizalmat szavazunk neki.

Két bemutató előadás: Tavasz, G. Soudry szimfonikus vidámkodása, és a Két út című lírikus költemény, melynek szövegét René Ro-bine, zenéjét Marc Delmas írta. Csak ez utóbbit hallottuk, csodálatosan énekelte Jacques Isnardon. Az a fajta nagyon fiatal zene, amely jól emlékszik még a Római Nagydíjra. Az elbűvölő szöveg nem érdemelte meg, hogy a kissé könnyed drámaiság súlya alatt összeroppanjon. Mivel Marc Delmas még nagyon fiatal, idővel nyilván le fogja vedleni a tiszteletet, amellyel valamennyi tanult dolog iránt viseltet, és megszabadul majd az önkényes formuláktól.

 

1893

S. I. M., 1913 május

Concert Colonne

Április álszent kifinomultsága zárja le a „Vasárnapi koncertek" szezonját. Nem beszélünk többet a Concert Colonne-ról, és végre nyugodni hagyjuk a dicsőséget, amely - valljuk be - az utóbbi évad folyamán egy kissé lógatta a lábát. Szükségtelenné váltak a „pergamenre hangosan ájuló arany trombiták".16

Hagyjuk a rémes „Rust-ügyet" is, mely szembeállította egymással azokat, akik rosszkedv és gőg nélkül szeretik a zenét, azokkal, akiknek csak azért fontosak a nagy mesterek, hogy megírják számukra a védőbeszédeket - remek megoldás arra, hogy övék legyen az „utolsó szó".

E történet iróniája, hogy megfiatalítja Beethovent. Ifjú forradalmárrá válik, aki szemben áll az öreg, tévedhetetlen professzorral. Persze tesznek neki némi szemrehányást, amiért megírta az utolsó vonósnégyeseket. De ne rágjuk tovább ezt a csontot! A Rust-félék megszámlálhatatlanul sokan vannak, s azt a középszerű igényt testesítik meg, amely soha nem fog kiveszni. Annyit tehetünk, hogy nyugodt lélekkel megállapítjuk: mindig lesz majd egy-egy Beethoven, aki a helyére teszi a zenét.

Másfelől, ahogy haladunk előre, egyre inkább azt hangoztatják, hogy a zene szeretete csak bizonyos kifinomult és leszűrt ízlésű körökben lehetséges. Csakhogy a zene szeretete nem azonos a zenélés egy bizonyos módjának szeretetével. Miért ez az álszentség? Nem vallhatnánk be egyszerűen, hogy széles e földön csak igen kevesen szeretik a zenét? S vajon nem lehetséges-e, hogy éppen e szeretet erőltetésének hatására fog kimúlni a zene, vagy ha nem is kimúlni, olyannyira megritkulni, hogy végül ugyanolyan valószerűtlen tevékenységgé válik, mint a bölcsek kövének keresése?

Egy olyan korban, mint a miénk, amikor a mechanikus zsenik a tökéletesség eddig nem ismert fokára hágnak, a leghíresebb műveket nagyjából azzal a könnyedséggel hallgatjuk, ahogy egy pofa sört rendelünk, amely egyébként csak tíz centime-ba kerül, éppen annyiba, amennyit az automata személymérlegekbe kell dobni. Hogyne félnénk hát attól, hogy megszelídítik a zenét, hogyne féltenénk a varázsát, ha ráteszik egy lemezre, hogy aztán bárki kedvére feléleszthesse. Nem emiatt rendült meg vajon annak a művészetnek a rejtélyes ereje, melyet pedig elpusztíthatatlannak hittünk?

Képtelenség nem sajnálni az elragadó vándormuzsikusokat, énekmondókat és jó torkú lantosokat, akik gyanútlanul őrizték a legendák szépségét, s nem akartak hasznot húzni belőle a mindennapi betevőn túl. Most operákat csinálnak a legendákból, s üzembiztosan telepakolják őket sok-sok zenével, vagyis jó nagy zajt csapnak; ezért az apró kellemetlenségért aztán a színpadi rendezés rendkívüli gazdagsága kárpótol.

Más zenés színpadi művek is gyakran alapulnak különféle legendákon... Azt kellene már csak megtudnunk, hogy a lelkünk eléggé legendás-e? Összességében azt mondhatjuk, nem biztos, hogy rátaláltunk a jelenlegi lelkiállapotunknak megfelelő lírai formára.

Az alapvető tévedés abból származik, hogy Wagnert a jövőbe vezető kitaposott útnak tartják, pedig egy kor zseniális lezárásaként kellene rá tekinteni! Az, hogy a szimfonikus fejlesztést tettük a drámai történés alapjává, olyan kényszermegoldás volt, amely kizárólag Wagnernek és német gondolkodásnak vált hasznára. Amikor a magunkévá tettük, világosság iránti igényünk nem tehetett mást: meggyengült, sőt, megfulladt.

Ezért topogunk egy helyben anélkül, hogy pontosan tudnánk, merre is tartunk. Többféle út is nyitva áll előttünk, ahol ismét rátalálhatnánk arra a még friss nyomra, melyről a francia gondolkozást eltérítették.

Csak azért beszélünk úgynevezett „futurista" zenéről,17 hogy kitűzzünk egy időpontot. Ez a zene arra törekszik, hogy a modern nagyváros sokféle zaját a mozdony dugattyúitól az edénykészítők kolompolásáig egyetlen totális szimfóniában egyesítse. Praktikus ötlet, ha a zenekari tagok toborzását vesszük; de felérhet-e valaha azzal az önmagában is kielégítő hangzással, amely egy munkában lévő kohászati üzem sajátja? Várjunk, ne mosolyogjunk, s gondoljunk arra, hogy milyen hatást gyakorolhatna Az istenek alkonya fináléja az imént felidézett énekmondókra.

Ezek a gondolatok híján vannak minden vidámságnak, s különös, hogy a haladást illető képzelgések arra vezetik az embert, hogy konzervatívvá váljon. Vigyázzunk, nehogy bármiféle hanyatlásra következtessünk mindebből. De óvakodjunk attól a gépezettől is, amely annyi szép dolgot elpusztított már. Ha pedig szeretnénk kielégíteni ezt a szörnyet, vessük elé inkább a régi repertoárt!

A nyitó koncerten megfigyelhettük a zenekar vezénylésének különböző módozatait, a következő hangversenyek pedig, amelyeket Gabriel Astruc18 a Théâtre du Champs-Élysées színpadi előadásaival összhangban rendezett, olyan erőfeszítésről tettek tanúbizonyságot, amely előtt kalapunkat kell lengetnünk, mivel itt a zene valóban otthon érzi magát, s nem veszi fel a számára oly sokszor előírt „meghívott vendég" szerepét. Hogy az akusztika miért tökéletes, a zenekar és a karmester, D. E. Inghelbrecht19 lelkes fiatalsága miért elbűvölő - olyan kérdések ezek, melyekről más alkalommal fogunk beszélni. G. Astruc nem félt semmitől, ez minden!

Elbűvölő merészségről téve tanúbizonyságot D. E. Inghelbrecht úr olyan közreműködőket választott maga köré, akik lelkiismeretesen végzik a munkájukat. S mivel minden mindennel összefügg, a kórusok tisztán énekelnek... Tudjuk jól persze, hogy a lelkes karmesterre, s a jól betanított kórusra nem kellene csodaként tekinteni!... És mégis!

Ha ez így folytatódik, márpedig folytatódnia kell, akkor okkal bízhatunk ezekben az együttesekben, amelyekben a legfontosabb kötelesség, úgy tűnik, nem más, mint a zene szeretete!...

Válogatta, fordította és jegyzetekkel ellátta:

Fazekas Gergely

Jegyzetek

1   Théodore Dubois (1837-1924) zeneszerző, orgonista és tanár, 1896 és 1905 között a párizsi Conservatoire igazgatója, számos zeneelméleti tankönyv szerzője.

2   François-Adrien Boieldieu (1775-1834) vígoperája (La dame blanche), amelyet 1825-ben mutattak be az Opéra Comique-ban, s 1862-re elérte az ezredik előadást. A 19. század végére aztán a darab kikopott a repertoárból.

3   Jean Racine Atália című drámájában a címszereplő monológja (II. felvonás, 5. jelenet).

4   Az 1795-ben alapított Conservatoire mellett a 19-20. század fordulóján a Schola Cantorum számított a legjelentősebb zeneoktatási intézménynek Párizsban. Magániskolaként működött; 1894-ben azért hozta létre Charles Bordes, Alexandre Guilmant és Vincent d'Indy, mert úgy érezték, hogy a Conservatoire-ban túlsúlyos szerepet kap az opera műfaja. A Schola Cantorum tanmenete a hangszeres zenén túl a régi zenére koncentrált.

5   Paul Pierné (1874-1952) zeneszerző és orgonista, a Concert Colonne együttesét irányító Gabriel Pierné unokaöccse.

6   Isadora Duncan (1877-1927) amerikai táncosnő, a klasszikus balettől eltávolodó modern táncművészet egyik meghatározó alakja.

7   César Franck (1822-1890) 1874-ben írott műve (Rédemption).

8   Arnold Böcklin (1927-1901) svájci festő, grafikus, szobrász, a 19. század egyik legfoglalkoztatottabb alkotója, az akadémikus festészettel szembeforduló német szimbolizmus képviselője, aki számos 20. századi képzőművészre - elsősorban a szürrealistákra - hatott.

9   Középkori eredetű, Franciaországban igen népszerű golyófogó játék, amely egy hálóval ellátott, felül hegyes, alul lapos pálcából és egy fonállal hozzáerősített fagolyóból áll; a feldobott golyót a hálós pálcával kell elkapni.

10 Wilhelm Rust (1822-1892) a 19. század legjelentősebb Bach-filológusa volt. A régi Bach-összkiadás (Bach Gesellschaft Ausgabe) 26 kötetét szerkesztette, s 1858-tól haláláig ő volt a sorozat főszerkesztője. Tudományos hírnevét némiképp megtépázta, hogy nagyapja szonátáinak publikálásakor nem volt hű azokhoz az elvekhez, amelyeket Bach-közreadóként vallott, s a szonáták számos harmóniai és dallami megoldását modernizálta.

11 Ernest Neufeldt: „Der Fall Rust". Die Musik 12 (1912)/6, 339-344.

12 Théodore de Wyzewa (1862-1917) lengyel és orosz származású francia zeneíró. A Revue wagnerienne folyóirat és a francia Mozart-társaság alapítója, a korszak egyik legjelentősebb és legműveltebb zenekritikusa. Legjelentősebb munkája a Georges de Saint-Foix-val közösen írott, nagyszabású Mozart-életrajz első két kötete (a maradék hármat Wyzewa halála után írta meg Saint-Foix).

13 Ernest Fanelli (1860-1917) zeneszerző, Debussy diáktársa volt a Conservatoire-ban. Támogatók és lehetőségek hiányában kottamásolóként működött, s Gabriel Pierné fedezte fel a zenéjét 1912-ben. A komponálást állítólag 1894-ben abbahagyta, művei tehát számos ponton - Pierné legalábbis így gondolta - megelőzték Debussy és Ravel újításait.

14 Gabriel Pierné (1863-1937) zeneszerző és karmester. 1903-tól a Concert Colonne zenekarának másodkarmestere, Edouard Colonne 1910-es halála után az együttes zeneigazgatója. Számos Debussy-ősbemutató fűződik a nevéhez (Ibéria, Images, Jeux, Chansons de Bilitis, Khamma), és ő mutatta be Ravel Daphnis et Chloé szvitjét egy évvel a teljes balett premierje előtt, valamint Gyagilev Orosz Balettjével Stravinsky Tűzmadárját.

15 A Baltimore Saturday Visiter című hetilap 1833-as novellapályázatára adta be Poe az MS. Found in a Bottle című novellát, és első díjat nyert.

16 Mallarmé Hommage à Wagner című szonettjének egyik sora.

17 Francesco Pratella „Manifesto della musica futurista" című pamfletje 1911-ben jelent meg, s nem keltett különösebb visszhangot, Luigi Russolo 1913 márciusában, francia nyelven publikált futurista kiáltványa, a „Zajok művészete" (Art des bruits) azonban azonnal bejárta a világsajtót.

18 Gabriel Astruc (1864-1938) újságíró, művészeti ügynök, színházi impresszárió, a századfordulós Párizs művészeti életének egyik motorja. Művészeti ügynöksége szervezte Fjodor Saljapin, Arthur Rubinstein és Wanda Landowska párizsi fellépésein túl Mata Hari feltűnést keltő produkcióit, s olyan művészekkel állt munkakapcsolatban, mint Toscanini, Gyagilev és Enrico Caruso. Ô alapította a Théâtre de Champs-Elysées-t, amelynek első, 1913-as évada komoly botrányokat és anyagi sikert hozott (itt került sor Stravinsky Tavaszi áldozatának legendás premierjére),  a következő évad azonban csődbe vitte a vállalkozását.

19 Désiré-Émile Inghelbrecht (1880-1965) karmester, zeneszerző, zeneíró. Vonósjátékosként működött különböző párizsi zenekarokban, majd 1913-tól ő lett a Théâtre de Champs-Elysées zeneigazgatója, és kóruskarnagyként részt vett a Szent Sebestyén vértanúsága premierjének előkészítésében. Később jelentős operakarmester lett, s ő alapította a Francia Rádió Szimfonikus Zenekarát.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.