Arcképvázlat Debussyről – Második rész

Szerző: Robert Orledge
Lapszám: 2012 szeptember
 

Szófukarsága (és olykor lekezelő modora) ellenére Debussy mindenkire maradandó benyomást tett. Tizenhat éves volt, amikor Paul Vidalt „azonnal megragadta különleges megjelenése, tüzes szeme és ádáz, koncentrált tekintete".1 Kilenc évvel később Raymond Bonheurnek feltűnt energikus, furcsa, faunszerű homloka, amellyel úgy tört előre, ahogy a hajó hasítja a vizet... Sötét hajával, érzéki orrával és ritkás szakállal keretezett, sápadt arcával abban az időben a nemes vonású Tiziano-portrékat idézte fel.2

A hasonnmás - Andrea Solario: Keresztelő Szent jános feje, 1465 körül Louvre 

 

Debussy jó néven vette a gyakori művészi összehasonlításokat. 1895-ben Léon-Paul Fargue költő úgy látta, hogy Debussy „valóságos Jean Richepin faunos kiadásban, de még inkább emlékeztet Solario Keresztelő Szent János feje című festményére a Louvre-ból",3 míg Jacques-Émile Blanche festő szerint „szoborszerű feje... mintha egy 14. századi maszk volna".4 Georges Jean-Aubry zenekritikus szóvá tette, hogy külsőre Dante Gabriel Rossettire hasonlít.5 Roppant erőteljes homloka - Debussy utálta, ha a homlokát közvetlen közelről fényképezték6 - olyan egzotikus benyomást tett, hogy hol mórnak, hol ázsiainak, vagy éppenséggel „asszír hercegnek"7 írták le. Rendkívül nagy füle és tömött, fekete, göndör haja mellett (Debussy egyáltalán nem kopaszodott) legfeltűnőbb vonása sötét, átható tekintetű szeme volt. „Homloka árnyékában két hatalmas, macskaszerű szem figyelt, hol ironikus, hol kétértelmű pillantásokat lövellve" - emlékezett vissza Ricardo Viñes,8 míg egy másik zongoraművész, George Copeland „két csillogó, szurokfekete széndarabról"9 beszélt. A zeneszerző minden körülmények között - még a tengerparton is - mellényes öltönyt és csokornyakkendőt viselt, és, akárcsak az idős Satie, a nyilvánosság előtt a francia burzsoázia jellegzetes, értelmiségi képviselőjének tűnt. Míg azonban Satie élete végéig nem változtatott baloldali nézetein, barátja halála után ezt a megjegyezést tette:

Debussy politikai és társadalmi ízlése lényegesen következetlenebb volt, mint a zenei. Ez a zenei forradalmár a mindennapjaiban igencsak nagypolgári életet élt. Nem tetszett neki a „nyolcórás munkanap" meg a hasonló társadalmi szokások... A fizetésemelésekkel nem értett egyet, kivéve persze a sajátját. Megvoltak a maga megkövesedett „nézetei". Különös ellentmondás.10

Meglepő ez egy széles körűen olvasott, művelt ember esetében - hiszen Debussy olyan éles szemű megfigyeléseket tett levelezésében, mint tán egyetlen zeneszerző sem. De gondoljunk bele: csakis a művészet kérdései érdekelték igazán, a mindennapi élet triviális kérdései szóba se jöhettek, különösen nem a komponista egyre szűkülő társasági köreiben. Ilyesmire egyszerűen nem jutott ideje és energiája, és valószínűtlen, hogy akár a legintelligensebb barátaival is részletes vitákat folytatott volna e témákban (az ilyesmitől Satie-nak is égnek állt a haja). Nem csoda, hogy René Peter, akinek a századfordulón írásban adott órákat színpadi zenéből, szintén úgy találta, hogy Debussynek többé-kevésbé kategorikus véleménye volt mindenről, és elveit nem volt hajlandó feladni: úgy vélte például, hogy a felszínes kedvesség gyakran nem több lustaságnál; vagy hogy ha haladékot adunk az adósunknak, aki közömbös a számunkra, akkor annak vagy az az oka, hogy kínos az illetőt lerázni magunkról, vagy az, hogy félünk, az emberek anyagiasnak fognak tartani bennünket... hogy ha valaki mindenki mással szemben ragaszkodik az elgondolásához, akkor az illetőnek szükségképpen igaza van, tekintetbe véve az emberi természetet meghatározó gyarlóságot - mert abból az következik, hogy minél többen értenek egyet valamiben, annál nagyobb a tévedés esélye.11

 

NADAR felvétele

Debussy jellemének talán legjobb leírása mégsem valamelyik közeli barátjától, hanem egy jó megfigyelő képességű ismerősétől származik. Kollégája, Alfredo Casella úgy látta, hogy a zeneszerző rendkívül ideges, lobbanékony és befolyásolható, továbbá könnyen felingerelhető. Különc megjelenése, kellemetlen beszédhangja, kétbalkezessége s végezetül hihetetlen félénksége (melyet paradox s gyakran szarkasztikus és kegyetlen ironizálással palástolt) - mindez némileg kellemetlen első benyomást hagyott maga után. Persze képes volt mély és hűséges barátságra is, és bizonyos személyeket határtalanul szeretett. Emellett nagylelkű volt, és örömét lelte a rászorulók megsegítésében - nemritkán névtelenül és rendkívüli tapintattal adakozott.12

Paul Dukas ugyanakkor azt figyelte meg, hogy néhány ember véleménye szerint Debussy „szívtelen, egoista és csak játszik mások szívével", de „ismerni kellett volna kamaszkorában ahhoz, hogy valóban megértsük és őszintén megszeressük".13

Debussy lassú mozgása és közönyös modora általában lustaságot sugallt - ezt a véleményt tovább erősítette a számos színházi terv, melybe kitörő lelkesedéssel vetette bele magát, de befejezetlenül hagyta őket. Joggal állítható: kései zongoramuzsikáját nagyrészt annak köszönhetjük, hogy hatalmas adósságának legalább egy részét meg kellett adnia a kiadójának, Durand-nak - de közben a magas zenei színvonalból egy pillanatra sem engedett. Valójában Debussy perfekcionizmusa az oka annak, hogy viszonylag csekély számú művet alkotott: az a sok-sok munkaóra, amelyet egyetlen akkord felrakására szánt. Ám ez az, amitől minden darabja újszerűnek és tökéletesen megkülönböztethetőnek hat. Amit Roy Howat találóan „kifinomultságnak", Nichols pedig „tünékenységnek" mond a kompozíciókról szólván, azt a szerző tulajdonképpen sok aprómunkával érte el, mert Debussy a zeneszerzést sokkal nehezebb tevékenységnek tartotta, mint Satie vagy Koechlin, sőt valószínűleg annál is nehezebbnek, mint a hozzá hasonlóan titkolózó Ravel vagy Dukas. S mivel Debussy kevés vázlatot hagyott hátra, a zenetudósok csak mostanában kezdik megérteni komplex alkotófolyamatait; a zenei „hagymáról" még sok réteget kell lehántaniuk.

1895

Jóval nehezebb feladat eloszlatni azokat a véleményeket, melyek Debussyt erkölcstelennek állítják be, aki „csak játszik mások szívével". Láttuk már őt, amint inkább az élvezeteket hajszolja, s nem a szenvedélyt - elég csak beleolvasni a Lilly Texier-hez írott leveleibe, hogy érzékeljük, miként illant el a szenvedély a házasságkötés után. Viszont túlzásnak tartjuk azok véleményét, akik - elsősorban az 1890-es években - kóbor Don Juannak mondják, hiszen kevesebb viszonya („kalandja") volt, mint kortársai többségének. Pierre Louÿs ezt írta testvérének, Georges-nak 1915-ben:

Nem ismerek senkit, aki kevésbé volt szoknyavadász Debussynél. 1896-ban, harmincöt évesen jóképű fickó volt, igen férfias és rendkívül heves; mégis, addigi tizenöt-húsz évnyi szerelmi életében csupán öt nővel volt dolga. Egyikük (Mme Hochon) teljesen rabul ejtette, így aztán ez az öt a végösszeg. Sehol egy prostituált. Azt mondogatta: „Tiszta véletlen, hogy mindegyikük szőke volt. Azt se tudom, milyen egy barna hajú nő."14

Debussy hódításai között férjes asszonyok is akadtak. Az első: Marie-Blanche Vasnier, akinek köztisztviselő férje, Henri, tizenegy évvel volt idősebb a feleségénél. Amikor Debussy 1880-ban megismerkedett Mme Vasnier-val (zongorakísérőként működött közre Mme Moreau-Sainti énekóráin), tizennyolc éves volt, Marie-Blanche pedig harminckettő. Bár kínálkozik a közhely, hogy „az unatkozó szépasszony elszórakozott a kis művészpalántával", az igazság az, hogy Mme Vasnier hajlékony koloratúrszopránja és színvonalas előadóművészete tette komoly dalszerzővé Debussyt, aki a következő négy év során 23 dalt komponált (és mindhez rajongó ajánlást fűzött). „Minden, amit ír, neki szól, és neki köszönheti létezését" - jegyezte meg Paul Vidal,15 s ha az asszonynak történetesen vörös haja volt, hát zöld szeme is volt hozzá, ugyanolyan, mint Gaby Dupont-nak, aki később, az 1890-es években bűvölte el Debussyt. A kényszerű római távollét persze fokozatosan lehűtötte lelkesedését, bár Rómából Henri Vasnier-nak hosszú, baráti hangú leveleket írt. Ezek azt sejtetik, hogy a férj vagy hallgatólagosan beleegyezett a viszonyba, vagy egyáltalán nem tudott a létezéséről (ami eléggé valószínűtlen). Vasnier lánya, Marguerite úgy emlékezik, hogy „amikor [1887-ben] végleg hazajött Rómából, a meghittség már elmúlt. Ô is megváltozott, mi is megváltoztunk."16

Rómában korántsem élt olyan sivár remeteéletet, mint leveleiből hihetnénk. Gabrielle Hébert arról ír a naplójában, hogy Debussy ott is gyakran járt társaságba, s miután Mme Hébert férje 1885 júniusában a Villa Medici igazgatója lett, a zeneszerző olyan közismert személyekkel került kapcsolatba, mint Primoli gróf vagy Scilla hercegnő.  Hochonék érkezése, 1886 januárja után még sűrűbbé váltak a programjai. Louise Hochon - közeli barátainak csak Loulou - vadul beleszeretett Debussybe, és február 9-én ez áll Gabrielle Hébert naplójában: „Primoli gróf meséli, hogy látta Loulou-t és Debussyt csókolózni a  villában".17 Lesure úgy véli, Verlaine Green című versének kortárs megzenésítése (Ariettes, megjelent 1888-ban), a maga visszafogott eksztázisával bizony inkább a Loulou-viszony ihletésére született, s nem „a Párizsban, messze távolban élő hölgy" hatására.18

1890 és 1898 között Debussy tartós viszonyt folytatott a csábos Gaby Dupont-nal - végül a szülői házat is elhagyta a kedvéért, és 1892 márciusában a Rue de Londres 42. szám alatt összeköltözött vele. Kívülről szemlélve ezek voltak a zeneszerző legboldogabb és leggondtalanabb évei, de ne feledjük, micsoda művészi küzdelmet kellett vívnia ebben az időszakban (a nem neki való Rodrige et Chimène-nel, a Pelléas operai forradalmával, és a problematikus Nocturnes-nel). És ebben az évtizedben tett kétszer is kísérletet - nem túl meggyőző kísérletet - arra, hogy tiszteletre méltó házasságban folytassa az életét, ami (megtetézve pénzügyi felelőtlenségével) nem csekély felfordulást okozott odahaza.

Az egyes számú feleségjelölt egy szoprán volt, név szerint Thérèse Roger, akit 1894. február 17-én a Société Nationale hangversenyén kísért, ahol saját, Proses lyriques című dalaiból az utolsó kettő hangzott el. Szépség tekintetében Thérèse-t egy pillanatig sem lehetett összetéveszteni Marie-Blanche-sal. Debussy néhány nap múlva - barátai megdöbbenésére - megkérte a kezét. Ezzel a lépéssel, mintha elsősorban jótevőjének, Chaussonnak akart volna kedvében járni, aki rossz szemmel nézte, hogy bűnben él Gabyval. Rontott a helyzeten, hogy Debussy mind Chaussonnak, mind Thérèse édesanyjának hazudott az eljegyzésről, ami ugyanolyan gyorsan felbomlott, amilyen gyorsan megköttetett. Ha így elvesztett is egy barátot Chausson személyében, szerzett egy másikat, Pierre Louÿst (aki egészen addig kitartott mellette, míg Lillyt 1904-ben hasonlóan álszent indokkal el nem hagyta).

A másik házasságot Catherine Stevensnek ígérte, s ez már jobb színben tünteti fel a komponistát. 1896 elején Arthur Stevens festő súlyos anyagi helyzetbe került, és Lesure szerint Debussy azért kérte meg a lánya kezét, hogy kiszabadítsa a családot szorult helyzetéből. Azzal kecsegtette, hogy a Pelléas révén pénzügyi szempontból stabil jövő áll előttük. A lány „kedvesen visszautasította, mondván, hogy majd akkor térjenek vissza a témára, amikor a Pelléast már bemutatták".19

Majd egy 1897 februárjában kelt levélben Debussy vallomást tesz Pierre Louÿsnak (s ezáltal a nők összlétszáma, Lillyt és Emmát is beleértve, nyolcra emelkedik):

Ez a sasszemű Gaby megtalált a zsebemben egy levelet, aminek tartalma semmi kétséget sem hagyott egy előrehaladott stádiumban lévő szerelmi viszony felől, tele van romantikus érzelemmel, ami még a legjegesebb szívet is megolvasztaná. Utána persze... jelentek... zokogás... egy valódi revolver meg a Le petit journal, hogy az egészet világgá kürtölje... Annyira civilizálatlan és annyira értelmetlen az egész, ráadásul az égvilágon semmin se változtat: nem lehet csak úgy kiradírozni egy száj csókjait vagy egy test ölelkezéseit. Mellesleg nagyon hasznos kis találmány volna egy olyan radír, amely meg nem történtté tudná tenni a házasságtörést.20

Gaby öngyilkossági kísérletét még drámaibbá tette apjának február 7-én bekövetkezett halála, s bár a későbbiekben már semmi sem volt ugyanolyan a Rue Cardinet-ban, Gaby hamarosan felgyógyult, s meglehetősen váratlanul szoros barátságot kötött Debussy következő hölgyével, a szépséges divatmodell Lilly Texier-vel, akit a zeneszerző 1899 tavaszán ismert meg. Mi sem természetesebb, mint hogy Gaby figyelmeztette Lillyt lovagja kalandor természetére. Hiába: a zeneszerző október 19-én elvette Lillyt (Satie volt a tanú), és az esküvői reggelit a kora reggel adott zongoraóra díjából fizette ki!

Bár Lilly továbbra is szenvedélyesen szerette Debussyt, féltékenyen őrködött a magánéletén, és beérte annyival, hogy a nagy ember árnyékában nyomoroghat, a zeneszerző hamar ráunt, és elviselhetetlennek találta, hogy Lilly kisajátítja. Erős a csábítás, hogy ekkor keletkezett darabjában, a Les „Frères en art"-ban a pár magánéletének képét ismerjük fel, hiszen a társszerző, René Peter szerint Marie alakját Lillyről mintázta, míg a főszereplő Maltravers nézetei igencsak Debussy akkori vélekedéseit idézik (már ami az intellektuális anarchiát, az elitizmust és a panteizmust illeti). A mű átdolgozása valószínűleg 1903-ból való, erre következtethetünk a telefonkészülékre és a filmkészítési technikákra tett utalásokból, s itt Debussy azt is megjegyzi, hogy Maltravers és Marie „hallgat, mint a csuka", jelezvén, hogy nemigen maradt mondanivalójuk egymás számára - olyan elzártan élnek, mint egy akváriumban. Marie „gusztusos nő, de semmi több". és a meghitt otthonról alkotott elképzeléseivel képes megfojtani kreatív partnerét. A darab során egyetlen egyszer ölelik meg egymást, amihez Debussy ezt a hűvös rendezői utasítást adja: egyetlen ölelés, „se több, se kevesebb". Lillyvel való kapcsolatának kihűlését egyébként nyilván az is siettette, hogy az asszony nem tudott teherbe esni.21

1903. október 1-jén újabb szoprán, Emma Bardac keresztezte Debussy útját - számára sem volt újdonság egy házasságon kívüli kapcsolat, sőt. Az 1890-es évek elején Gabriel Fauréval folytatott liezonja ihlette a La bonne chanson dalciklust. Intellektuális szempontból Emma sokkal inkább Debussy partnere tudott lenni, és 1904 első hónapjaiban barátságuk gyorsan elmélyült. Elég az hozzá, hogy júniusra már szeretők lettek. Július 15-én Debussy fölrakta Lillyt a vonatra, és hazazavarta a szüleihez Bichainbe, majd másnap némi gyengéd mázzal bevont levélben baljóslatúan emlegette az „új utat", melyre rátalált, és amelyet „el nem merne hagyni".22 Július végén Emmával elszökött Jersey szigetére (ez az Isle joyeuse, Debussy legkitárulkozóbb zongoradarabja) meg Dieppe-be, nyaralni, októberben pedig összeköltöztek Párizs divatos 16. kerületében. Az idill azonban csak rövid ideig tartott, mivel közvetlenül azelőtt, ami az ötödik házassági évfordulójuk lett volna, Lilly mellbe lőtte magát. Bár túlélte az esetet, a golyót 1932-ben bekövetkezett haláláig a testében hordozta. Nemzetközi hírnevének növekedése miatt Debussy magánéletét most már bőséges terjedelemben taglalták a lapok, és ahogyan a hosszadalmas válóper előtt és alatt Lillyvel bánt, az bizony nem válik dicsőségére. Emmáról például 1904. szeptember 13-ig egy szót se szólt neki, hanem úgy tett, mintha egy hónappal azelőttig londoni utazásra készült volna Jacques-Émile Blanche festőművésszel.23 1908 februárjára a Lilly-botrány már a színpadot is elérte, bemutatták Henri Bataille kevéssé álcázott melodrámáját Le femme nue címmel, alig több mint egy hónappal azután, hogy végül házasságot kötött Emmával. Szintén nem volt tréfadolog, hogy Emmát a nagybátyja, a pénzember Osiris egy évvel korábbi végrendeletében kizárta az örökségéből, pedig most már egy tizenöt hónapos kislányt is el kellett tartaniuk. Debussynek tehát minden oka megvolt a borúlátásra.

Igazság szerint az Emmával kötött házasság minden volt, csak idilli nem. Az asszony gyakran betegeskedett, folyamatosan rövid pórázon tartotta a férjét, költekezett, és sokkal nehezebb volt megbékíteni, mint a naivul odaadó Lillyt. Debussy gyakran visszavonult dolgozószobája falai közé, és cédulára írt üzenetekkel tartotta a kapcsolatot Emmával az utált veszekedések helyett.24 1908 és 1914 között a pénzhiány miatt kénytelen volt külföldi karmesterkörutakat elvállalni, de Emma néha ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson, s ugyanilyen hévvel akadályozta meg, hogy Debussy 1912-ben az Egyesült Államokba utazzon, és megnézze Caplet nagyszerű bostoni Pelléas-előadását. A családi nyaralások súlyos megpróbáltatást jelentettek, s bár a zeneszerző imádta a tengert, és játszani is nagyon szeretett a kislányával, mégis, mit írt Durand-nak Houlgate-ből 1911-ben? „Az az igazság, hogy a nyaralásunk végén be kell vallanunk, nem is tudjuk, miért jöttünk ide. Hát tényleg elveszítettük a közös öröm képességét?"25 Ebben persze korántsem egyedül Emma a hibás. Hiszen 1910-ben, a házasság egyik válságos időszakában ő - és nem Debussy - írt az ügyvédjének, és érdeklődött egy átmeneti különélés lehetősége felől. Mary Garden pedig ezt a következtetést vonta le az önéletrajzában: „Komolyan mondom, nem tudom, szeretett-e ez a Debussy valaha is őszintén valakit. A saját zenéjét, azt szerette - és talán saját magát is. De attól tartok, teljesen lefoglalta a zsenialitása."26 A rajongás külső jelei végig megmaradtak: gyengéd levelek külföldről, szeretettel teli dedikációk „À La Petite Mienne" és így tovább. Ugyanakkor már 1905 márciusában azt látjuk, hogy visszavonja A tenger ajánlását (Emmának, „akinek úgy tud ragyogni a szeme hajnalban"),27 és inkább a kiadónak, Durand-nak dedikálja. Sőt a komponista már nászútjuk tavaszán, 1904-ben is nosztalgikusan gondol vissza „arra a Debussyre, aki oly lelkesen dolgozott a Pelléason".28

Az az igazság, hogy Debussy sokszor maga hozta a fejére a bajt. Gyakran emlegette ugyan, hogy „egyszerű vagyok én, mint egy fűszál"29 a szomszéd rétjét mégis mindig zöldebbnek találta, Emma pedig egy idő után nyilván megvetette tétlenségéért, erkölcsi gyávaságáért, önsajnálatáért és büszkélkedve viselt túlérzékenységéért. 1913 júliusában, egy szokásosnál is súlyosabb válság után Debussy így vallott Durand-nak:

Egymagadban harcolni: semmiség. No de „en famille" vívni a csatát, az tényleg visszataszító!... Ami engem illet, csak addig megyek el a harcban, amennyit a becsületem megkíván... Talán én vagyok a hibás, mert bennem kizárólag intellektuális erő van, a hétköznapi életben a legkisebb kavicsban is orra bukom, pedig más egy könnyed rúgással penderítené odébb!30

Törhetjük a fejünket, miért kellett Debussynek megnősülnie, ráadásul kétszer, mikor úgy tűnik, maga is tudatában volt a házasság buktatóinak. 1904-ben például azzal a megfigyelésével akarta kiengesztelni Lillyt, hogy „egy szó, mint száz, egy művész az nyamvadt szobakukac, s talán férjnek is vacak. Mellesleg, ha megfordítjuk, hát gyakran egy tökéletes férj is lehet ócska művész... Ördögi kör."31 Lehetséges, hogy a házasságkötés fő oka az az önző vágya volt, hogy a külső megfigyelők tiszteletre méltó embernek lássák, Emma esetében pedig nyilván az is szerepet játszott, hogy Chouchou‑t törvényessé tegyék. De a zeneszerző közvetlen környezetében senkinek sem szereztek tartós boldogságot Debussy cselekedetei (vagy a tétlensége), a legkevésbé neki magának.

A háborús évek még több szenvedést hoztak. Debussy, a nagy hazafi azon lamentált, hogy nem képes gyakorlati módon hasznára lenni szeretett hazájának, és még ihlete is elapadt. Mindössze 1915 nyarán tért vissza korábbi alkotóereje, de télre súlyosbodott a végbélrákja, és a Hegedűszonátát meg Louis Laloy Ode à la France-ának vázlatát leszámítva zeneszerzői pályája véget ért. Puszta létezését is csak a morfium tette elviselhetővé.

Életfilozófiáját még nehezebb körülírnunk. Egyszer kijelentette Pierre Louÿsnak, hogy „Az élet: kompromisszum ösztöneink és a civilizáció között. Az emberi természet nemessége abban áll, hogy törekszünk arra a szabadságra, melyet a természettől kaptunk."32 Annyi bizonyos, hogy - művészi értelemben - a természetben érezte magát a legjobban, erről elragadtatottan számolt be 1910-ben Caplet-nak, megjegyezve, hogy „micsoda természetességgel megy át az Éjszaka illatai az Ünnepnap reggelénbe! Úgy szól, mintha rögtönzés volna."33 Igen ám, de miközben a legnagyobb felidéző erejű, legspontánabb természetzenéket írta, képes volt ezt nyilatkozni a zenekari Images befejezése után: „Csak a képzelőerő nélküli léleknek van szüksége rá, hogy kivonuljon a természetbe ihletért... Nekem elég, ha szétnézek a kertemben, és mindent megtalálok, amire szükségem van."34 Hasonlóképpen nyilatkozott egy másik, 1914-ben készült interjúban:

A tenger annyira lenyűgöz, hogy alkotóképességemet is megbénítja. Ráadásul soha nem voltam képes rá, hogy akár egyetlen oldal kottát is a hatalmas, kék szfinx közvetlen hatására írjak le, sőt „szimfonikus triptichonom", A tenger, teljes egészében Párizsban keletkezett.35

Úgy tűnik tehát, hogy az ideális környezet, melyet - egy életen át cserélődő lakcímek után - az Avenue du Bois de Boulogne-ban találta meg, bőségesen kárpótolta a második házasság traumáiért. Az utókor csak hálás lehet ezért.

A fentiek megerősítik, mennyire befelé forduló személyiség volt Debussy, emberként és zeneszerzőként egyaránt. Miként Roger Nichols írja: „Vonakodását, hogy az anyagi világban »realitás«-nak mondott dolgokkal foglalkozzon, az életében szereplő nőknek kivétel nélkül el kellett viselniük, és ez kinek jobban, kinek kevésbé sikerült.36 Ahogy korosodott, és a Pelléas után a hírnév is a nyakába szakadt, Debussy egyre inkább visszavonult a világtól, ettől a jelek szerint Emma szenvedett a legtöbbet. Hiszen az 1890-es években Debussy még teljesen társaságkedvelő ember, aki élvezi, hogy nap mint nap megfordul a kabaréban, kávéházban, kocsmában, szalonban és könyvesboltban. Zenében a „toujours plus haut" elve vezérelte - ugyanezt nem mondhatjuk el a magánéletéről, amelyben erkölcstelensége és ravaszkodása számtalan gondot okozott. Nyílegyenes pályán haladó életet akart, de a vágyai mindent összekuszáltak. S ha ezek a vágyak meghozták a hőn áhított élményeket, kevesen úszták meg a folyamat hatásait - ennek következtében barátait vagy megosztotta, vagy elveszítette. Gabyt magával vihette a kocsmákba vagy a kabaréba, de nem jelenhetett meg vele polgári szalonokban vagy nyilvános hangversenyeken: ez az egyik magyarázata annak, miért kellett elvennie Lillyt. Később, amikor gyermeteg rajongása megfakult, az Emma iránti kezdeti vágyakozása tükrében úgy érezte, csapdába esett a házisárkány barlangjában, és a sokak által említett infantilizmusa csak rontott ezen a helyzeten. Az otthon börtönéből csakis az alkotás világába kínálkozott menekvés, bár elképzelhető, hogy a lelke mélyén végül maga Debussy is ezt akarta. S nem nehéz megértenünk, hogy amikor már alkotóereje is lehanyatlott, miért foglalkoztatta többször is az öngyilkosság gondolata, különösen 1916-17-ben.

Debussy síremléke a Pére-Lachaise temetőben

Mindez természetesen semmit sem von le zenéjének nagyszerűségéből, viszont jól magyarázza a csillogó felszín alatt megbúvó, baljóslatú jelenségeket, melyek nagyban hozzájárulnak e muzsika rejtelmességéhez és mélységeihez. Amint egy másik interjúban Debussy elmondta:

Mindig is mély szakadék lesz egy valóságos ember lelke, illetve a között a lélek között, amellyel a műveit tölti meg. Igaz, hogy az ember az önarcképét hozza létre alkotásaiban, de az csak egy része a személyiségének. A valós életben nem tudok megfelelni azoknak az eszméknek, amelyek zenémben szólnak. Érzem magamban a különbséget Debussy, az ember és Debussy, a zeneszerző között.37

Kétségtelen, hogy amíg élt, sokan szerették volna megváltoztatni Debussyt, az embert, de nemigen akad senki, aki meg szeretné változtatni Debussyt, a zeneszerzőt.

Barabás András fordítása

 

 

 

Jegyzetek

1   Közli Roger Nichols, Debussy Remembered, London: Faber & Faber, 1992, 6.

2   Uo., 10.

3   Uo., 49.

4   Uo., 110.

5   Jean-Aubry, „Some Recollections of Debussy", 205.

6   Egyszer össze is tépett egy ilyen fényképet, melyet Pierre Louÿs készített 1894 májusában. Lásd François Lesure, Claude Debussy: iconographie musicale, Genf: Minkoff, 1980, 54., 31 képtábla.

7   Lásd Nichols, Debussy Remembered, 223. (Arnold Bax), illetve 121. (Georges Jean-Aubry).

8   Egy 1938-as rádióműsorban, angol fordítását lásd Nichols, Debussy Remembered, 194.

9   Copeland, „Debussy, the Man I Knew", The Atlantic Monthly (January 1955), 35.

10 Erik Satie, „Notes sur la musique moderne", L'humanité, 1919. október11., 2.

11 Nichols fordítása nyomán: Debussy Remembered, 137.

12 Alfredo Casella, „Claude Debussy", The Monthly Musical Record, 1933. január, 2.

13 Nichols (Debussy Remembered, 98.) fordítása nyomán.

14 A levél kelte 1915. december 28. Idézi François Lesure, Claude Debussy avant Pelléas ou les années symbolistes, Párizs: Klincksieck, 1992, 200.

15 Levél Henriette Fuchsnak, 1884. július 12. Nichols fordítása nyomán: Debussy Remembered, 25.

16 Idézi Roger Nichols, The Life of Debussy, Cambridge: Cambridge University Press, 1998, 44.

17 Idézi François Lesure, „Achille à la Villa (1885-7)", Cahiers Debussy 12-13 (1988-9), 22. Az eredetiben angolul.

18 Lásd François Lesure, Claude Debussy, biographie critique, Paris: Klincksieck, 1994, 85.

19 Lásd Lesure, Claude Debussy avant Pelléas, 149.

20 1897. február 9-én kelt levél. Közli Henri Bourgeaud (szerk.), Correspondance de Claude Debussy et Pierre Louÿs (1893-1904), Paris: Librairie José Corti, 1945, 87.

21 Részletesebben a darabról: Robert Orledge, Debussy and the Theatre, Cambridge: Cambridge University Press, 1982, 241-243.

22 A vigasztaló levél teljes szövegét közli: Debussy Letters, szerk. François Lesure és Roger Nichols, ford. Roger Nichols, London: Faber & Faber, 1987, 147-148.

23 Lásd a Dieppe-ben írt, 1904. augusztus 3-i keltezésű levelet, lelőhelye a Beinecke Library, Yale University (a Frederick R. Koch Alapítvány letétje).

24 Az egyik ilyen időszak 1909-10 karácsonya és szilvesztere volt, ezt tanúsítják a Préludes első kötetének kéziratain a dátumok (az anyagot a Pierpont Morgan Könyvtár őrzi).

25 Claude Debussy, Correspondance 1884-1918, szerk. François Lesure, Párizs: Hermann, 1993, 294.

26 Mary Garden és Louis Biancolli, Mary Garden's Story, London: Michael Joseph, 1952, 80.

27 A bejegyzés gondosan ki van radírozva a zenekari vázlat 1905. március 5-ére datált utolsó oldaláról. Eastman School of Music, Rochester, NY.

28 Levél André Messager-nak Dieppe-ből, 1904. szeptember 19. Lásd Correspon-dance, 196.

29 Lásd leveleit Raymond Bonheur-nek (1895. augusztus 9.) és Georges Hartmann-nak (1898. július 14.). Debussy Letters, 80 és 97-98.

30 Egy 1913. július 15-n kelt levélből. Lásd Correspondance, 324.

31 1904. július 19-én kelt levél, lelőhelye a Beinecke Library, Yale University (a Frederick R. Koch Alapítvány letétje).

32 Idézi Nichols, Debussy Remembered, 114.

33 1910. február 25-én kelt levél, amelyben arról ír, hogyan vezényelte Gabriel Pierné az Ibériát. Debussy Letters, 217.

34 „The New Music Cult in France and Its Leader. Claude Achille Debussy Tells of His Present and Future Works", The New York Times, 1909. május 16., 5. rész, 9. Az interjú szerzőjének neve ismeretlen.

35 Lesure, „Une interview romaine de Debussy [Alberto Gascóval]", Cahiers Debussy 11 (1987), 6.

36 Nichols, The Life of Debussy, 165.

37 „Debussy Discusses Music and His Work", The New York Times, 1910. június 26., 3-4. rész, 5. Az interjú szerzőjének neve ismeretlen.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.